Kereső toggle

A számadás napja

Pásztorromantika a bihari hegyek között

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mihály napja az ősz egyik kiemelt időpontja a bihari juhászok életében: ez a gazdasági év fordulója, az elszámolás napja. A pásztorok ilyenkor adnak számot a rájuk bízott jószágokról, azok állapotáról és a haszonról a gazdának. A hagyomány szerint a hegyi legelőre Szent György napkor kihajtott állatokat ilyenkor hajtják vissza. A hagyomány még él, de már sokat modernizálódott, cb-rádió és mobiltelefon hangolja össze a munkát, terepjárók hozzák az állatorvost, ha kell, és a sajtot, az ordát meg az írót se szamárháton viszik a faluba, hanem hűtőkocsiban utazik. A pásztorélet azonban még mindig a jószágról szól, és továbbra is haszonszerzés áll a romantika mögött, így a pontos elszámolás most is feltétele a bizalomnak.  Guraniben jártunk, ahol hazaterelték a falu birkáit.

Csendes őszi idő van, de itt a Bihar-hegység közepén már a hideg az úr. Színes lombkoronában pompázik az erdő, ahogy azonban haladunk felfelé, a pára köddé válik, majd a fagy von be mindent dermedt kristályaival. A betonútról egy murvás erdei útra fordulunk, innen már gyalog folytatjuk utunkat az Öreg havas fennsíkja felé. Tompa csend van, alig múlt hajnali öt óra még, de sietősre fogjuk a lépteinket, mert indul a nyáj a faluba lefelé, és vezetőnk, Viorel időben ott akar lenni az indulás előtt. Az ösvény hirtelen kiszélesedik, keményre taposott tehénlábnyomokon bukdácsolunk: a csordát már leterelték, azokat nem lepheti meg a hirtelen tél a havasokban. A hét elején már esett egy kevés hó a Vigyázó csúcs körül, igaz, hogy el is olvadt másnapra, de Mihály napkor bárhogy is áll az idő, le kell vinni a csordát a faluba. A birkanyáj még maradhatna, de Viorel szerint a Gurani-közeli völgyekben is ugyanolyan jó legelőt találnak, mert ott még hosszú őszre számítanak.

A monoton ködben csak a pásztorkutyák csaholása mutatja az irányt, mert azok bizony ugatnak mióta kiszálltunk az autóból. Errefelé komolyan veszik azt a mondást, miszerint a kényelmes pásztor körül gyapjat tojik a farkas, ezért komoly kutyahad vicsorog ránk, mielőtt az esztenára, a nyáj nyári szálláshelyére érkezünk. Ne kényelmes hétvégi házikót képzeljen el az olvasó, amely körül takaros rend van, hanem igazi vad hegyi tanya ez a hely, hegyi emberek, férfiak szállása és raktára, amely fából és fóliából van hevenyészve. Az egyedüli komolyabb faépület a tejtároló, itt készül a sajt, az orda és az író, ennek a higiéniája azonban pedáns, mert annak kell lennie. Úgy folyik itt az élet, mintha megállt volna az idő száz éve: a kunyhókból füst száll a kolompzúgástól hangos, párába burkolódzó, végtelenbe nyúló fenyvesek fölé. A kutyák Viorel szavára meghunyászkodnak, látszik, hogy tisztelik nagyon a pásztorok kérges kezét. A szavaikat nem értem, olyan pergő a románjuk, de a szemük és az arcuk beszél. A tekintetükben ott a sorsuk, mosolyuk őszinte, mozdulataikból a tapasztalat nyugalma árad. Itt nincs sietség, kapkodás, határidő, csak a természet jeleire figyelmeznek. Látszik rajtuk, hogy a havasi élet ma is kemény, semmit sem változott az elmúlt évszázadok alatt. Készek indulni, csak Viorelt várták, mert a számadó a legfontosabb ember köztük. A szeptember vége pedig a számadás ideje. A Mihály nap ünnepe napjainkra sem vesztette el jelentőségét, a természet erejére figyelmeztet. A hűvösödő idő következtében egyre sűrűbben lepi el a hó a legelőket, egyre gyérebb, soványabb takarmányt hagyva a jószágoknak, és félő, hogy a havasokon egyszer csak beáll a tél, és már nem lehet lehajtani az állatokat.

Némi sietség ugyan benne van a mozdulatokban, ahogy a platóra rakják a holmijukat a havasi emberek, de ez talán annak köszönhető, hogy kezdődik az éves „szabadságuk”. Amikor elszámolnak a gazdákkal, éves fizetségüket is megkapják – pénzben vagy jószágban, terményben. Ezután elindulhatnak hazafelé, családjukhoz, akiket a nyáron csak futólag láthattak. Viorel ezernégyszáz juhért felel, öt településről jön össze a jószág minden nyár elején, hogy felhajtsák ide, a Vigyázó alá, a Bihari-gerincre legelni. Jórészt a saját legelőiket használják a falusi gazdák, ami után uniós támogatás is dukál, aminek elnyeréséhez egyetlen feltétel a legeltetés.

A nyáj mintegy vezényszóra indul lefelé a havasról, a kutyák csaholnak és a kétezer jószág valósággal hömpölyög az élen haladó juhász után. Lassan haladunk, ráérősen, hogy a nyáj gyengéje se maradjon le – mondja Viorel. Ez egy ráérős szakma, ahol mindennek megvan a maga ritmusa, teszi még hozzá mosolyogva. Miközben haladunk lefelé a farkasok, a kóbor kutyák, na meg a medve a téma. Nehéz ügyben tudakozódok, mert az igazat senki se akarja elmondani, egyik pásztor sem dicsekszik szívesen a veszteséggel. Pedig veszteség mindig van, mint ahogy szaporulat is bőven – és most ez utóbbi a fontos, mondja az egyik mellettünk haladó alacsony emberke, mikor a gazda őt faggatja a medvékről. Ion szerint a sok kutya se tudja elriasztani az éhes ragadozót, pedig a nyájaknál mindenütt használnak cb-rádiót és mobiltelefont, így tudnak szólni egymásnak az esetleges veszélyről. A vadászok sok elvadult kutyát kilőnek, de a farkas és a medve védelem alatt áll, oda kilövési engedély kell, aminek a megszerzése hosszú idő, és ezt a tényt talán még a medve is ismeri. A számadás mindig nagy ünnep volt, s nemcsak a pásztoroknak, hanem a gazdáknak, no meg a falu népének is, a friss főzetű cujka kortyolgatása közben ünnepelik a gyarapodó nyájakat, vagy siratják a veszteségeket, bár mostanság errefelé ilyenre nem akadt példa. Viorel évek óta pozitív mérleget tud felmutatni a gazdák felé, a szaporulat is átlag feletti volt az idén, a nyájban közel négyszáz bárány jött világra. A gazdák a sajtból is szép jövedelmet kaptak, úgyhogy rendben lesz az elszámolás, ha egyszer leérünk a faluba. A nap is kisüt, és a vonuló nyáj olyan, mintha egy festmény elevenedne meg előttünk. Persze így együtt csak kétszer van a nyáj: Szent György napján, kihajtáskor és ilyenkor, mikor telelni vonulnak. Nyáron elkülönítve legelnek, hiszen ekkora egybefüggő legelő nincs a fennsíkon. A juhok egészségével külön állatorvos foglalkozik, igazi birkaspecialista, aki, ha kell, a dolgozókat is gyógyítja a havasokban. Viorel nevetve meséli, hogy Ion fülét is ugyanazzal az ecsetelővel kenegette a doktor, amivel az egyik kos fülét kezelte, nem csoda, ha a kicsi embert nagyon kedvelik a kosok. Pedig a nyolcvan-kilencven kilós hímek nem könnyű esetek, makacs, kötekedő jószágok, akik mindig készek egy kiadós balhéra, most is a nyáj végén, külön terelik őket lefelé, a legnagyobb kutyák gyűrűjében. Általában nem szoktak ugyanazon a napon lefelé indulni, de most sürget az idő, esőt jeleznek előre, amiből ezerháromszáz méteren lehet jég vagy hó is, utána meg itt a sár, ami a behajtás legnagyobb ellensége. Lassan haladunk, de délre így is leérünk a lombos erdők, bokrok magasságáig, ahol pihenőt tartunk. A nyáj legelészik, dús a fű, nemrég volt eső, mi pedig falatozunk, csak úgy, a hátizsákból. Friss füstölt sajttal kínál a gazda, aminek az élvezeti értéke mellett komoly gazdasági haszna is van. A tejet ugyanis nem lehetett frissen leszállítani a havasokról a piacra, így azt valahogyan tartós késztermékké kellett feldolgozni. A szikkasztás és a füstölés után a sajtot jó áron lehet értékesíteni a környéken.

Jó tíz éve a környező városok piacai még tele voltak helyi termékekkel, válogatni lehetett a sajtok, tejfölök, túrók között. Ám ma az új uniós élelmiszer-ipari törvények már nem teszik lehetővé, hogy a nem megfelelő higiénés eljárással készült, feldolgozott és szállított sajtokat a pásztorok eladják. Azonban a hegyi ember furfangja vetekszik a székelyével. Az itt élők mindig is gazdálkodtak: a rozs- és a pityókaföldek kenyeret adtak, a jószág húst, tejet és gyapjút, az erdő fát épületnek, tüzelőnek, koporsónak, a hegyek pedig szabadságot és menedéket, ha jött a finánc – mondja Viorel. Ennek köszönhetően itt nem volt „kollektív”, vagyis termelőszövetkezet, mindenki a maga ura maradhatott.

A régi világ ma is jól működik: a jószág legel, a fű nő, és az inflációt senki sem ismeri, lejre sincs szükség, hiszen az árut el lehet cserélni „máléra”, azaz kukoricára – ami itt, a hegyek hűvös lejtőin nem terem meg. Ez a gondolkodás jelenti a túlélést napjainkban is: működik a cserekereskedelem, és a sajt is igen komoly fizetőeszköz errefelé. Az ebéd utáni csendben halkan beszélgetünk ennek az életformának a szépségéről: évről évre minden évszaknak megvan a maga dolga, tennivalója, a juhok körül az élet körforgása szinte állandó, mondja elmélázva a gazda. Most talán egy kicsit korábban köszöntött ránk az ősz, viszont a vénasszonyok nyara bőven ad lehetőséget, hogy utolérjük magunkat még a tél beállta előtt. Kitart a jó idő, ezért szépen szárad a kukoricakóró, nem ázott meg nagyon a behordás idejére. Viorel fel is kel a heverészésből, innen mi autóval indulunk lefelé. A nyáj csak holnap estefelé ér be a faluba, de mi sietünk, mert dologidő van, a kukoricaszár-hordás ideje, a gazdának azt kell szerveznie. A betonútról még visszanézek a legelésző juhnyájra, és elgondolkodom, vajon kinek van boldogabb élete: nekünk, városi embereknek vagy a havasokon élőknek. Azóta sem tudom eldönteni.

Olvasson tovább: