Kereső toggle

Célra tarts, Bajnok!

Gurisatti Gyula mindkét lábát elveszítette, mégis felállt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tudakozó alapján hívom Gurisatti Gyulát Dunaújvárosban.
– Jó napot kívánok – bemutatkozom –, Gurisatti Gyulával szeretnék beszélni. (Háttérben talán műhely zaja.)
– Szevasz Sas! Már vártam a hívásod.
– Sas? De én nem a Sas vagyok.
– Jaj, elnézést, teljesen olyan a hangja. Együtt dolgozunk, aztán így szólítom, hogy Sas.
Nevetünk.
– A világon semmi baj, számomra öröm, ha Sasnak neveznek, mindig szerettem volna, de még sosem jött össze. Mit tetszik dolgozni?
– Asztalos vagyok.
– A világbajnok búvárúszó Gurisatti Gyula számát szeretném elkérni.
– A fiamét? Mondom máris.

A dunaújvárosi Fabó Éva Sportuszodában ülök. El sem hinném Gurisatti Gyuláról, erről az energiabomba erőemberről, hogy vétlenül mindkét lábát elvesztette egy sűrített levegős palack felrobbanása miatt. Éppen értekezlet van uszodai irodájában. Kijön, telefonál. Aztán visszamegy. Nem gondolnám, hogy két protézis segíti a járásban ezt a lendületet. Talán csak ennyit: összeszedett egy kis sportsérülést. De nem.

Amikor a detonáció pillanatában, 1999. április 23-án már nem látta az egyik lábát, hullott az álmennyezet pora, az érdekelte, él-e az a srác, akire ráesett, és abban reménykedett, hogy saját gerince nem nyílt meg. Egy nagy fekete tengerben úszott. Amikor Edina, a felesége és Róbert, a testvére a viharos időjárásban hátrahőköltek a pokoli robbanástól, azt hitték, villám csapott be. „Gyuszkó!” – kiáltották, és szaladtak az emeletre. Ő pedig annyira észnél volt – fájdalmat még nem érzett –, hogy fürdőköpeny-derékkötőket kért, hogy „kössük el a vérző lábaimat”. Mentők érkeztek. Május elsejei szülinapját tartották volna aznap. Hoztak mandulatortát is neki. A buli elmaradt. Sóoldatot kapott infúzión az újvárosi mentősöktől. „Puszilok mindenkit” – mondta, amikor kivitték.

„Hideg volt kinn, betakartak a mentősök. Másnap délig altattak. Ha hallod, akkor szorítsd meg a kezem. Szorítottam. A sógorom volt az. Aztán azt álmodtam, hogy kosarazok, kézizek, focizok, futok. Imádtam. Most ebből nincsen semmi. Hiányzik. De nem ülök le jajongani, ugyanúgy teljes életet élek, mint éltem. Lassabban megy egy kicsit. Ez van. A lényeg, hogy nem kell sajnálni. Mindent lehet, csak sajnálni nem” – mondja.

Gyula az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) hatos pavilonjába került 1999 tavaszán, 33 évesen. Jómagam ugyanitt, az Agysérültek Rehabilitációs Osztályán töltöttem 10 kórházi hónapom befejező hat hónapját 2006 novemberétől 2007 májusáig egy halánték- és koponyaalapi törés – és a többi – utáni „rehab” céljából. „Főorvosom”, Dénes Zoltán jelen volt Gurisatti Gyula műtétjén. Tudjuk, miről beszélünk. Jobb lenne, mondjuk egy laktanyáról beszélni, ahol különböző időben szolgáltunk. Gyula azt mondja, az új és fantasztikusan felszerelt épületet, ahová én kerültem, akkor kezdték alapozni, amikor ő ott volt. Ez a részleg valóban elképesztő: amikor 11 éves kincsem először láthatott a baleset után öt hónappal, bejött és azt kérdezte: „Apa, te külföldön vagy?” Az alagsorban van egy profin fölszerelt tornaterem és egy uszoda. Az uszodában nem jártam. Viszont az edzőterem folyosójának falán emlékszem friss és régi fotókra. Köztük több, alaposan kidolgozott, szinte tornász felsőtestű, művégtaggal élő erőemberre. Gurisatti Gyulánál az a különbség, hogy neki nem a baleset után jött a sport mint kompenzáció, hanem szinte születésétől hozzá tartozott.

Az OORI-ban feladatokat kellett végrehajtani időre azért, hogy valaki megkaphassa a protézist. Lépcsőzés mint erőmutatvány. Ismerem. Láttam a földszinten az amputált betegeket, amikor újságért mentem a földszintre másfél órás utamon. Nem csonkokkal, de ripityára tört gyógyuló alsó végtaggal és medencével, kétszer újraélesztve, ötven kilósan. Ha nektek van erőtök „sporttársak” (kórtermi csapatunk megszokott megszólítása), akkor nekem is kell lennie – mondtam magamnak őket látva. Ha ti viselitek ezt a veszteséget, akkor az enyém könnyű. Erőt ad példátok.

Gyula férfias lelkiereje és a high-tech protézis mellett Magyar János mozgásszervi rehabilitációs szakorvost és Bujdosó Róbert ortopéd műszerészt dicséri, hogy az egykori páciens nemcsak élni, de sportolni is tud. Egyik csonkja fertőzött lett. Ezt mentette meg a Magyar János főorvos vezette osztály, amelynek szabatos neve Amputációs és Sebészeti Szeptikus Osztály. Gyula az ottani munkának köszönheti, hogy kettő protézise lehet. Hogy nem kell támaszbot. Ezért vezethet autót. Mindkét megmentett csonkra felhúzhatja az Otto Bock gyártotta vákuumos rögzítésű uszonyt, és azzal úszhat a világbajnok búvárúszó, horgászvilágbajnok és sportlövő paralimpikon – a továbbiakban egyszerűen Bajnok. A legnagyobb, akivel valaha találkoztam. Álma, hogy legyen lábhosszúságú, uszonyban végződő protézise. Kívánom, hogy legyen. Kérdezem, tenyérellenállást használ-e. Erre lazán lekapja szép otthonuk étkezőasztalánál a pólóját, hogy megmutassa: oda felülre mennyire nem hiányzik az erősítés, hiszen naponta kondizik, és nem ma kezdte. Este hatkor búvárúszóedzést tart ifjaknak, gyerekeknek. Gyékényes tiszta tavában a búvárúszó Eb-n növendékei közül lánya, Gurisatti Lilla, valamint Berekméri Dóra és Jancsovics Dani értek el sikereket. A húszéves Lilla négyszeres junior Európa-bajnok és felnőtt Európa-bajnok tájékozódási búvárúszásban. A DVCSH Uszonyos és Búvárúszó Sportegyesület edzője öccse, Gurisatti Róbert, és húga, Gurisatti Anikó. A Bajnok 1996-os születésű Gréta lánya olimpiai kerettag vízilabdázó, született csapatkapitány, a mezőny központi embere, az U18-as madridi világbajnokság és az U19-es római Eb gólkirálya. Sportoló család – azt hiszem, ha ez valahová illik Magyarországon, akkor bizony Gurisattiékra Dunaújvárosban. A legfrissebb siker Rómából: Gyula horgászvilágbajnok lett a Tevere folyón.

A ’66-os születésű ifjabb Gurisatti Gyula példaképként beszél az édesapjáról, aki a dunaújvárosi uszoda gépészeként, edzőjeként biztatta gyermekeit a sportra. Családi házukban beszélgetünk, az udvaron fügefa. Büszkék rá, tudják, hogy éppen 240 édesre érett, lágy termés van rajta, jólesik számon tartani ekkora erejű gyümölcsöződést. S hogy milyen finom fügelekvár lesz belőle, mondja kedves felesége, Edina. Élni tudni kell. A fal mellett lövőpálya: elvégre egy Európa- és világbajnok paralimpikon sportlövő családja lát vendégül bennünket. Lőhetek is. Lövök egy kettest, egy nyolcast és egy hetest. Ezt láthatjuk a kis monitor képernyőjén, ki sem kell menni. Azért kettes az első, gondolom, mert nem alulra-középre céloztam a fekete tartomány alá. Második-harmadikra már én töltöm a fegyvert a kis szoknyás skulóval. Meglett a nyolcas. Utolsó lövésemnél már két kézzel tartottam célra a fegyvert zsarumodorban. Gyula azt mondja, a versenyeken ez a kétkezezés csak a veteránoknak engedélyezett, 60 év fölött. Köszi. A világbajnokságon egyébként aranyérmet akkor lehet szerezni – ez komoly –, ha 60 hiteles lövésből megadott időn belül 35 lövés

10-es. 60-ból 35 telitalálat!? Uff.

A Bajnok meséli: amikor a Mexikói úti mozgásjavító iskolába látogat, a gyerekek első kérése, hogy „hadd lőjek a Gyuszi bácsi pisztolyával”. Egy kisfiú azt mondta: „Tudom, hogy nehezebb dolgom van, mert nekem nincsenek kezeim. Te leszel az én kezem, én leszek a te szemed.”

Dunaújvárosba indulásunk előtt találkozom a Szabó Magda-idézettel, miszerint „a boldogság a katasztrófák üzemzavara”. Az élet sokak esetében tragédiákkal, veszteségekkel megtűzdelt, szinte folyamatos katasztrófaüzem. De amikor éppen nem veszítünk el senkit és semmit, mi több: magunkat is baj nélkül őrizzük – valamint nem vagyunk nagyon betegek vagy már fölálltunk a padlóról, amennyire csak lehet… És éppen nem érint minket katasztrófahelyzet, és ezért még hálásak is vagyunk, valamint megbecsüljük magunkat és mindent, ami jó – legyen az egy viszonylag jó hely, ahová születtünk vagy egy lecsó, egy érintés, egy születés –, ez a boldogság. Innen kezdődhet. A drabális közhellyel együtt: ami nem ver agyon, az erősít. Akkor döntöttem el, hogy ezt leírom, amikor hazafelé elhaladt mellettünk egy „Üzemzavar-elhárítás” feliratú autó a belső sávban… Menjél csak, menjél tőlünk minél messzebb. Nálunk semmit nem kell elhárítani. Nekünk éppen jó az üzemzavar. Szeretjük, ha nincs baj.

Búcsúzunk a Bajnok családjától. Így köszönünk el mindkét részről kézszorítás közben:

– Örülök, hogy jól vagy. Szia.

A családfő a végén azt mondja:

– De tényleg olyan a hangod, mint a Sasé.

Olvasson tovább: