Kereső toggle

Shoppingolok, tehát vagyok

A posztmodern világszemlélet előzményei és hatása a 21. századi társadalmakra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jean-François Lyotard francia filozófus 1979-ben jelentette meg A posztmodern állapot: jelentés a tudásról (La condition postmoderne: rapport sur le savoir) című könyvét, amelyben azt fejtegeti, hogy a 18. század végétől a modernizmus koráig, vagyis a 20. század első feléig a nyugati gondolkodást meghatározó „nagy elbeszélések” (grands récits) hitelüket vesztették. „Végsőkig leegyszerűsítve: a »posztmodernt« a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként határozom meg” – írta könyvében Lyotard. Ez a bizalmatlanság szerinte abból ered, hogy a posztmodern társadalomból hiányoznak mindazon elemek, melyek ezeket az elbeszéléseket korábban működtették: a nagy hősök, a nagy veszélyek, a nagy utazások és maga a „nagy cél”.

A posztmodern hívei szerint a „nagy elbeszélések” – amelyek közé a zsidó–keresztény kinyilatkoztatást is sorolják – alternatívájaként egy olyan sokszínű világ jött létre, amelyben egymásnak alá nem rendelhető elképzelt vagy valós világok szabadon érvényesülhetnek. A posztmodern gondolkodás szerint a metanarratívák tulajdonképpen a fennálló társadalmi rendszer intézményeinek a fenntartását szolgálták: a világban működő politikai, gazdasági és társadalmi rendszerek ideológiai hátteréül – azok metafizikai megalapozásául – szolgáltak. A második világháború, azon belül a holokauszt, majd a hidegháborúban a nagy ideológiák összecsapása, a kétpólusú hatalommegoszlás kialakulása végeredményben a modernitás elhalását és egy új gondolkodás kibontakozását segítették elő. Ez az új világszemlélet a posztmodern.

A Lyotard által definiált „posztmodern állapot” jellemzői ma már manifeszt módon jelen vannak a fejlett nyugati társadalmakban. Az egyik legfontosabb az Igazság fogalmával szembeni attitűd megváltozása. Ma már a nyugati ember eleve óvatos azokkal szemben, akik azt állítják, hogy ismerik az igazságot. Az igazság ma belső, szubjektív felfogást jelent, nem valami külső, objektíven meghatározható dolgot. Az ausztrál feminista tudós, Dale Spender ezt így fogalmazta meg: „az igazság az, amit kitalálunk, nem az, amit felfedezünk”. Szintén a posztmodernre jellemző, hogy egy-egy hasonló gondolat szinte azonnal felüti fejét a popzene világában: egy wales-i rockbanda, a Manic Street Preachers például „Ez az én igazságom, mondd el a tiédet” (This Is My Truth Tell Me Yours, 1998) című albumán népszerűsítette a relativista igazságfogalmat. Ebből máris kiviláglik a posztmodern gondolkodás másik alapállítása: a személyes választás elsődlegessége. A posztmodern cinizmus minden tekintélyt megkérdőjelez: legyen az politikai, jogi-közigazgatási, vallási, vagy az oktatáshoz kapcsolódó – s mindezekkel szemben a személyes választás előbbre valóságát hangsúlyozza. Ezt az attitűdöt a fogyasztói társadalom csak tovább fokozza: régebben az emberek foglalkozásukkal vagy tetteikkel határozták meg identitásukat, ma leginkább azzal, amit vásárolnak. Barbara Kruger amerikai konceptualista grafikus és fotóművész már 1987-ben így fogalmazta meg ezt: „Shoppingolok, tehát vagyok” (I shop, therefore I am).

A személyes választás elsődlegessége azonban nemcsak a vásárlásban, hanem erkölcsi kérdésekben is megnyilvánul. Az információs társadalom kialakulása előtt a nyugati társadalmakban például a „jó” és a „rossz” kérdésében nagyjából mindenki ugyanazokhoz az alapelvekhez igazodott, függetlenül attól, hogy valamilyen vallás követője volt-e vagy sem. Ma már ez sem érvényes. Ma már mindenki azt tartja jónak, ami neki tetszik, vagy ami neki jólesik: „Hogyan lehetne az rossz, ami jólesik nekem?” Vagy: „Szabályok nem léteznek. Tedd azt, ami jólesik!” A posztmodern társadalomban senkit nem érdekel, hogy a másikkal mi a helyzet, mindenki idegen. Az emberek totális szabadságot akarnak átélni, de ez egyben totális elveszettséget is jelent számukra. A modern „valósítsd meg önmagad” szólama helyére a „keresd meg, és éld át önmagad” lépett. Minden objektívnek mondott valóság tagadható, és a széttört tükörcserepek törmelékeiből – a dekonstrukció módszerével – tetszőleges új valóság állítható össze. Csak az átélt élvezet a biztos: „az az enyém, amit megeszek”, vagy egy ismert sörreklám szövegét idézve: „A világ annyi, amennyit beletöltesz.” Mindent és mindenkit tolerálni kell, minden gondolatot egyenrangúnak kell tekinteni. Ez alól egyetlen kivétel létezik: ha valaki a saját gondolatát fontosabbnak akarja beállítani, mint a másokét. Ez a gátlástalan tolerancia az „intoleráns tolerancia”.

A posztmodern létállapot jellemzője a kiábrándultság: a hagyományos művészetekből, a tudományból, az oktatásból – végső soron mindenből. Mindent kétkedve kell fogadni, még magát a kétkedést is, hiszen „az általános kétely pont olyan megalapozatlan, mint az általános bizonyosság”. Minden kultúra egyformán értékhordozó: még a kannibalizmus is, hiszen bizonyos népek évszázadok óta gyakorolják. A szavaknak nincs állandó jelentésük. Ha én akarom, mást értek azon a szón, amit te mondasz. Ha érteni akarsz, tanuld meg az én nyelvemet. A „politikai korrektség” szótárában a bolti tolvaj „nem hagyományos vásárló”, a lusta ember „motivációhiányos”, az alacsony „vertikális kihívásokkal küzd”, a csúnya pedig „szépségdeficites”. A társadalom hagyományos kategóriái és a tradicionális közösségek felbomlóban vannak. Helyettük életstílus-közösségek alakultak ki. Egy ember egyszerre több közösségnek is tagja. Ezek gyakran (vagy éppen ebből következően) álközösségek. Eközben (és emiatt) saját életterének senki nem fenntartója: huszonévesek még mindig a „mamahotelben” laknak és életformájuk finanszírozására a „papabankot” veszik igénybe. A posztmodern életforma összetartó keretét az internet biztosítja. Az interneten mindenki egyenlő, mindenki véleménye egyformán nyom a latban. Ez biztosítja a közös átélés élményét, s ez adja az újabb és újabb külső ingerhatásokat, ami nélkül a „posztmodern ember” egyszerűen halálra unná magát.

Mediatizált társadalom

Napjainak világát a tömegmédia alakítja. A világról alkotott ismereteinket is a médiából szedjük össze. A mediatizált valóság vált a politikusok, a civil társadalom és a politikai élet többi résztvevője számára fontossá, ehhez szabják mondanivalójukat. Napjainkban már a sport is jelentős mértékben mediatizálódott: a nagy nézettséget produkáló sporteseményeket élőben, főműsoridőben nézhetjük végig. A mediatizációval együtt jár, hogy a láthatóság esztétikai szempontjai nagy fontosságot nyernek: a jobban öltözködő, előnyösebb külsejű politikus előbb nyeri meg a szavazók bizalmát, mint idősebb, esetleg már pocakot eresztett vetélytársa. Ugyanez vonatkozik az áruk és szolgáltatások világára is: a boltban sokan örömmel veszik meg azt az árut, amit előzőleg a reklámban láttak, hiszen úgy érzik, „az csak jó lehet, ami benne volt a tévében”. A tévéképernyő már nem pusztán tükör, hiszen „programot csinál” – ugyanakkor mégiscsak az, mivel megjeleníti, visszatükrözi az egyént. Magunkat látjuk benne, a média minket vesz célba. Mi tesszük ki a műsoridő jelentős részét (valóságshow-k, vetélkedők, betelefonálós műsorok stb.). „Rólad szól a műsor, te vagy az esemény” – ezt sugallják folyamatosan, miközben egy előre megrendezett színjáték nézői, „kukkolói” és egyben szereplői vagyunk, melyben a kiüresedett információözön, a reklámok árasztják el mindennapjainkat, közösségi életünket, politikánkat.

A posztmodern gondolkodás egyik vezéralakja és legfőbb médiateoretikusa Jean Baudrillard, aki leginkább a hiperrealitás elméletéről ismert. Eszerint a realitás és a fantázia összjátékából a világ sajátos változata, másolata áll elő, amely a valóság fölé tornyosulva uralja a tudatot. A tömegkommunikáció keltette hiperrealitásról szól legismertebb munkája: Az öbölháború nem történt meg (La Guerre du Golfe n’a pas eu Lieu), amelyben az 1991-es öbölháború példáján keresztül mutatja be, hogy a háború a posztmodern korban miként lesz látványos, színes kalandfilm valamely televíziós társaság rendezésében. A hiperrealitás fogalmához szorosan kapcsolódik a simulacrum-elmélet is. A francia gondolkodó szerint a jelenkor emberének realitásérzéke egyre bizonytalanabb, már-már csak illúzió, és világát olyan modellek – a simulacrumok – népesítik be, amelyek helyettesítik és elpusztítják a valóságot. A simulacrum-elmélet azt mondja, hogy minden csak másolat, a másolat másolata. Az amerikai Wachowski-fivérek ezt az elgondolást megragadva készítették el a Mátrix-trilógiát, a filmekben finom utalásokat rejtettek el Baudrillard munkásságára. A széria első darabjában, az 1999-es Mátrixban például a főhős, Neo a filozófus Simulacres et simulation című könyvét nyitja ki, és kiderül, hogy az maga is csupán utánzata egy könyvnek, valójában számítógépes lemezek tárolására szolgál. (Baudrillard később úgy nyilatkozott, hogy a műveire vonatkozó rejtett utalások jórészt félreértéseken alapultak.)

Élményalapú művészet

Lyotard egy 1982-es előadásában az avantgárd manifesztóinak stílusában szólított fel arra, hogy „üzenjünk háborút az Egésznek, tanúskodjunk az ábrázolhatatlan mellett”. A posztmodern egyik kulcsszava: a dekonstrukció je-gyében először magát a Művészet fogalmát kell lebontani.

Heller Ágnes így ír erről a folyamatról: „A művészet fogalma nem is olyan régi, pontosabban szólva nagyon is modern. Kultúrtörténeti közhely, hogy a középkorban senkinek sem jutott eszébe a templomi zenét, a vásári komédiát, a lírai költészetet és az építészetet ugyanazon fogalom alá rendelni. A művészet egyike univerzális fogalmainknak, s mint ilyet, a felvilágosodásoknak köszönhetjük. S még hozzátehetném, hogy egyúttal európai-kontinentális fogalom is. Az angolok többnyire art and literature-ről [képzőművészet és irodalom] beszélnek, s manapság sem törik a fejüket azon, hogy a tévéjátékok a művészetekhez tartoznak-e, vagy sem, mivel azokat az entertainment industryba [szórakoztatóipar] sorolják.”

A modern kor az építészetben a funkciót állította a középpontba. Úgy vélték, hogy az épület formáinak minél inkább ki kell fejezniük azt, hogy mire szolgál az épület, és minél takarékosabban kell bánni a térrel és az anyagokkal. A modern kor hozta létre a bérházakat, a lakás funkciójára redukált koncentrált épületeket, sőt ennek túlhajtásaként a lakótelepeket is. A posztmodern nemcsak a funkcióból indul ki, hanem a formákból. Élményt akar adni, éppen ezért keveri a színeket, formákat, látványokat, a meglepetésre és az ötletre épít. A posztmodern épület színes és feltűnő. A modern ház alapja a szerkezet, a konstrukció volt, a posztmodern ház alapja a forma és a látvány. A modern várostervezés át akarta alakítani a városok arculatát, új településeket hozott létre, a régi településeket átformálta. A posztmodern sokkal inkább együtt akar élni a régivel, a maga teljesen új módján, de folytatni akarja a városok már meglévő szövetét. A posztmodern erős, feltűnő gesztusokkal dolgozik, meghagyja a régit, de nem akar belesimulni.

A posztmodern képzőművészetben felszívódott az autonóm alkalmazott művészet határa, és felszívódtak az egyes képzőművészeti ágak határai is. A film, a videó és a DVD, a számítógép, a televízió, az animáció bekerült a képzőművészetbe. A posztmodern művészet (és nem csak a képzőművészet) bekapcsolja a befogadót a műalkotásba, számol vele, figyelembe veszi, hogy a befogadóban válik teljessé a mű.

A 20. század állította a középpontba azt a gondolatot, hogy a kultúra a nyelvben létezik, tehát minden gondolat és megfigyelés, tapasztalat és érzékelés nyelvileg meghatározott. Ezért a nyelv került a posztmodern irodalom centrumába, a művek nyelvisége, az a tény, hogy a nyelv által determináltak az ember élményei és tapasztalatai is. Ezt a nyelvi megelőzöttség tapasztalatának nevezik, tehát hogy az egyént, az egyéni gondolkodást, a mű megalkotását megelőzi a készen kapott, a korábbi művek által formált nyelv. A posztmodern irodalom nyelvnek tekinti az összes többi, korábban keletkezett művet, ezért gyakran idéz más művekből, rájátszik egyes szavaikra, megoldásaikra, soraikra. Az idézet, evokáció, rájátszás, parafrázis, a posztmodern kifejezésével az intertextualitás a posztmodern művek legfontosabb és legláthatóbb jegye. A posztmodern műben keverednek a különféle kulturális rétegek: slágerek és képregényszövegek éppúgy bekerülnek a szépirodalmi alkotásokba, mint Dante vagy Homérosz idézetei. Keverednek a kulturális hagyományok, a műfajok és a hangnemek is: a mű gyakran nagyon különféle, széttartó elemekből építkezik. A posztmodern irodalom alkotásai sokszor egy-egy feltűnő, a mű egészét meghatározó gesztusra, mondhatni poénra épülnek, amely a mű alapjává, fundamentumává válik, de gyakran készülnek olyan alkotások is, amelyek bizonyos műfajokat parodizálnak, vagy más művek átirataiként működnek.

A posztmodern a „magaskultúra” és a „szubkultúra” közötti különbségtételt sem ismeri. A posztmodern kor és művészet (leginkább a performance) egyik központi kérdése a nemiség és a nemi identitás (gender) körül forog. Nyugaton a hippimozgalom lecsengésével a szintén általános társadalom-tükörképet adó új típusú földalatti kultúrák jelentek meg (new wave, new music, post-punk, slam poetry stb.), amelyek a „magas művészet” köreiben is helyet követeltek maguknak. A posztmodern elméletének kidolgozása a művészettörténet-írásnak is nagy feladatot jelent, megjelent ugyanis a „művészet vége” elmélettel járó „művészettörténet vége” koncepció is.

„Bármi megteszi”

A posztmodern tudományfilozófia emblematikus alakjának tekintett Paul Feyerabend A módszer ellen (Against method, 1975) című művében olyan – saját maga által – „anarchistának” vagy „dadaistának” nevezett ismeretelméletet alakított ki, mely jellegénél fogva, illetve kalandos sorsa miatt (leírt formája többször elveszett, s lényegében újra kellett írnia) végleges alakot sosem öltött, s nem tudott és nem is akart általános érvényű módszertanná válni. Jelszószerűvé vált fő tézise a „bármi megteszi” (anything goes), amelynek lényege, hogy a módszeresség legalább olyan veszélyes a valódi tudományra és a társadalomra, mint a teljes rendszertelenség. A tudománynak sem mint kategóriának, sem mint időben létező dolognak, nincs egységes struktúrája (ezért lehetetlen egy egzakt tudományelmélet létrehozása); sem állandónak tekinthető normái, a módszerességre épülő tudományos objektivitás pusztán a tudománytörténet elfogult, tényekkel cáfolható szemléletéből megalkotott mítosz, amely könnyen rossz értelemben vett ideológiává fajulhat. Sem az indukció, sem a deduktív módszerek, sem az elméletek konzisztenciájának megkövetelése, sem más szilárdnak hitt és magabiztosan hirdetett tudományos alapelvek, nem kivétel nélküliek, és nem is feltétlenül indokoltak: „egyetlen gondolat sem lehet olyan régi vagy olyan abszurd, hogy ne segítene tökéletesíteni tudásunkat… soha egyetlen elmélet nem állt összhangban tárgyának összes tényével… a tényeket a régebbi ideológiák konstruálják, és a tények és elméletek összeütközése akár a haladás jele is lehet.” A tudománynak, ha a társadalmat akarja szolgálni, leginkább pluralizmusra és a belső előírásoktól való szabadságra van szüksége. Feyerabend radikális elmélete szerint: „Nincs világosan megfogalmazható különbség mítoszok és tudományos elméletek között. A tudomány egyike az emberek kialakította számtalan életformának, és nem is föltétlenül a legjobb. Hangos, pimasz, drága és feltűnősködő… És minthogy az álláspontok elfogadásáról vagy elvetéséről az egyes embereknek, vagy demokráciákban demokratikus intézményeknek kell dönteniük, adódik a következtetés, hogy állam és egyház elválasztása kibővítendő az állam és tudomány elválasztásával.”

Alan Sokal, a New York-i Egyetem elméleti fizika professzora, 1994 végén beküldött egy áltanulmányt a Social Text című kulturális folyóiratnak. A cikk a fizika és a matematika különböző aktuális témáit tekintette át, és rejtett gúnnyal olyan kulturális, filozófiai és politikai tanulságokat vont le, amelyekről feltételezte, hogy tetszenének a tudományt támadó divatos posztmodern filozófiai áramlatok követőinek, köztük a nevezett folyóirat szerkesztőinek is. És valóban! A Social Text szerkesztői nem vették észre, hogy Sokal cikke beugratás volt, és megjelentették a lap 1996-os tavaszi–nyári számában. A tréfát később maga Sokal fedte fel egy másik lapban megjelentetett cikkében. Ebben elmagyarázza, hogy Social Textben megjelent írása „bőségesen meg van tűzdelve mindenféle képtelenséggel”, és véleménye szerint csak azért fogadták el, mert az értelmetlen szöveg jól hangzott és megfelelt a szerkesztők ideológiai prekoncepcióinak. A szerző kiszélesítette támadását olyan neves posztmodern társadalomtudósok ellen, mint például Jacques Lacan, Julia Kristeva, Luce Irigaray, Jean Baudrillard és Gilles Deleuze, akik szerinte rendszeresen visszaélnek a tudományos fogalmakkal és terminológiával, vagy azért, mert minden indokolás nélkül érvényességi körükön kívül használják azokat, sok esetben úgy, hogy nincsenek is tisztában pontos jelentésükkel; vagy mert a nem odaillő szakmai zsargon csupán a nem szakember olvasót igyekszik elkábítani a tudományosság látszatával. Sokal másik célpontja a társadalomtudománynak az a manapság divatos felfogása, miszerint a modern tudomány nem több, mint „mítosz”, „elbeszélés” vagy „társadalmi konstrukció” (episztemológiai relativizmus). Ez utóbbi irányzat Franciaországon kívül különösen népszerű az Egyesült Államok számos egyetemén is, ahol „kulturális tanulmányokkal” (cultural studies), „női tanulmányokkal” (women studies), valamint „tudományos tanulmányokkal” (science studies) foglalkozó tanszékeket működtetnek. Hozzá kell tenni, hogy az amerikai egyetemeken uralkodó sznob felfogás is kedvez a meglehetősen hóbortos francia eszmei áramlatoknak. A 20. század második felének egyik legbefolyásosabb francia filozófusa, Gilles Deleuze például ilyen szövegekkel tűzdelte tele műveit:

„A termodinamika, relativitáselmélet és kvantumfizika szubjektivista interpretációja ugyanazokat az inadekvát vonásokat manifesztálja. A perspektivizmus vagy tudományos relativizmus soha nem a szubjektumhoz képest viszonylagos: nem az igazság relativitásából áll, hanem ellenkezőleg, a relatív igazságából, azaz azokból a változókból, amelyeket a rendszer koordinátáiból extrahált értékei alapján rendez (itt a kúpszeletek sorrendje annak alapján rendeződik, ahogyan azok metszetének csúcsa a szemet elfoglalja).”

A neves magyar filozófus, Bence György szerint „nem kell fizikusnak lenni ahhoz, hogy az ember felismerje, a fenti szemelvénynek semmi értelme sincs, az egész csupán a nem szakember számára tudományosan hangzó handabanda, divatos kifejezéssel élve: hablaty!” De a képtelenségeket tovább fokozhatjuk. Luce Irigaray belga származású feminista filozófus szerint például Einstein híres E = mc2 egyenlete „szexista”. Hogy miért? Íme, a válasz: „Fogadjuk el azt a hipotézist, hogy azért, mert privilegizálja a fénysebességet más sebességekkel szemben, amelyek életbevágóan szükségesek számunkra. Ami számomra az egyenlet esetleges szexista jellegét jelzi, az nem közvetlenül az atomfegyverek készítésére való felhasználása, hanem annak a privilegizálása, hogy mi megy gyorsabban.”

Olvasson tovább: