Kereső toggle

„A nőre lőj először!"

Tamási Erzsébet a gyengébbik nem és a terrorizmus viszonyáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Maradt-e még Pokolban ördög?” – ez a mottója Tamási Erzsébet Terrorista nők című könyvének. Az Országos Kriminológiai Intézet kutatója a kérdést annak az ellentmondásnak a kapcsán citálja, hogy az életadásra „programozott” nők esetenként különösen kegyetlen terrorcselekményeket követnek el. A válasz nem túl biztató.

A könyvében megjegyzi, hogy nincs olyan vonatkozó kutatás, amely ne utalna arra, hogy a történelem során mindig is voltak terrorista nők, és egyben ne vetné fel a kérdést, hogy mi lehet ennek az oka. Miért csodálkozunk azon, ha egy nő terroristának áll?

– A világ úgy van berendezve, hogy a férfi feladata a harc, a védelmezés, neki kell úgymond meghalnia mindenkiért. A nő ugyanakkor „arra van kitalálva”, hogy gyereket szüljön, azt felnevelje, biztosítsa az otthon melegét. Ráadásul e mellé a biológiai adottság mellé egy erős társadalmi elvárás is párosul. Értelemszerűen attól, aki életet ad, nem várjuk azt, hogy kardot rántson – ha ez megtörténik, akkor meglepődünk. Persze ez nem jelenti azt, hogy a nő eredendően jó lenne és ne tudna kardot rántani: éppúgy képes a gonoszságra, mint a férfi vagy akár egy gyerek, hiszen ilyet is látunk. Emberek éppen attól leszünk, hogy erkölcsi döntéseket hozunk aszerint, hogy mi jó és mi rossz.

A gyerekterroristák kérdése egyébként még meglepőbb, hiszen az emberi hatalmi hierarchiában a gyerekek vannak legalul, felettük a nők, aztán a férfiak. A gondoskodás tekintetében pedig éppen fordított a sorrend: a gyerek az első, utána következik az asszony, és végül a férfi, aki feláldozható, lecserélhető.

Fundamentalista muszlimok körében jellemző történet, hogy megerőszakolt, vagy erkölcstelenséggel megvádolt nők azzal tudják visszaszerezni a becsületüket, ha terroristának állnak. Milyen egyéb utak vezetnek el eddig?

– Ennek mindig megvan a közösségi vagy egyéni magyarázata, amelyek nagyon különbözőek tudnak lenni. Sokáig egyébként a muszlim fundamentalista csoportokban a nők tabuk voltak, nem jelenhettek meg a harctéren. Csak akkor léptek, illetve lépnek színre, ha a férfiak már nem tudnak elég hatékonyak lenni: például az eleve gyanút keltő, arab kinézetű terroristák helyett szükség van valakire, akiről nem feltételezik, hogy szörnyűségekre képes, sőt eleve tabunak számít, például nem lehet megmotozni. Nem véletlen, hogy a kutatások szerint a nők által elkövetett terrorakciók másfélszer-kétszer annyi áldozatot követelnek, mint a férfiak támadásai.

Az emberi történelemben mindig felbukkantak a női harcosok, főleg azokban a társadalmakban, ahol a rengeteg harcban a férfiak elhasználódtak, elfogytak. Gondoljon csak a középkori markotányos nőkre, vagy a csecsen fekete özvegyekre. Különösen az utóbbiak bizonyították, hogy a terrorizmusban a nők tudnak ugyanolyan „kiválóak” lenni, mint a férfiak. Persze, amikor felbukkan egy női harcos, egy Jeanne d’Arc, annak minimum égi hangot kell hallania, hogy igazolja küldetését, hiszen ami a férfiak esetében természetes, az náluk erősen magyarázatra szorul.

Tehát akkor bukkannak fel az „amazonok”, amikor szükség van rájuk. Mégis: mi tudja felülírni a biológiai kódot és a társadalmi elvárást a nőkben?

– Alapvetően a nevelés és a környezet. Ha valaki egy olyan közegben szocializálódik, ahol folyamatos háború zajlik – esetleg el is veszítette egy vagy több férfi családtagját – és nincs kilátás arra, hogy ez változzon, ráadásul arra tanítják, hogy mártírnak lenni hatalmas erény, akkor fogékonnyá válik a terrorra, akkor is, ha nőről van szó. Ezt a kódot azonban be kell táplálni az emberbe, ugyanis a gyilkolás génje éppúgy nem része a természetünknek, mint a mártíromságé – hiszen mindkettő a halált jelenti. Ezzel szemben bennünk van a „ne ölj” kódja, amelynek kiiktatásához az embert trenírozni kell. Nem véletlen, hogy a terroristák egyik alapszabálya, hogy nem teremthetnek kapcsolatot az áldozattal, nem beszélgethetnek vele, nehogy kiderüljön, hogy az is ember.

Vannak olyan esetek is, amikor a közösség zártsága vált ki a nőből egyfajta lázadást: ki akar lógni a sorból, fel akarja hívni magára a figyelmet, szeretetre, elfogadásra vágyik. Ezek sokszor szinte balladai drámákat eredményeznek.

A szocializációs hatással való magyarázatnak ellentmondani látszik, hogy egyre több, nyugati társadalmakban felnevelkedett nő hagyja maga mögött a szabadságot, a jólétet, és utazik a Közel-Keletre, hogy ott terroristaként harcoljon, vagy egy terrorista férfi feleségeként aktívan támogassa az „igaz ügyet”. Ennek mi lehet a magyarázata?

– Az ilyen eseteknél többnyire meg lehet figyelni a családi problémákat, a szeretetéhséget, és azt is, hogy az illető környezetében – egy mecsetben, vagy az interneten – voltak olyan radikális személyek, akiknek a befolyása alá került. Sok nő számára ez a fajta extrémitás a nyugati társadalmakban sem jelent mást, mint lázadást: különbözni akar másoktól, tele van sérelmekkel, frusztrációkkal. És ne felejtsük el, hogy a nők számára gyakran nagyon vonzóak a „rossz fiúk”. Nézze meg, hogy a börtönben ülő gyilkosokkal mennyi nő levelezik, és azt is figyelje meg, hogy ezek a nők milyen magas iskolai végzettséggel rendelkeznek. Meg fog lepődni.

Milyen trendek vannak a terrorizmuson belül a nemek arányát tekintve?

– Női – és gyermek – terroristából koránt sincs annyi, mint férfiből, de egy-egy róluk szóló hír „nagyobbat szól”. Ugyanakkor van egyfajta „felzárkózás” a nők részéről. A könyvemben Shakespeare nyomán felteszem a kérdést: „Maradt-e még Pokolban ördög?” A válasz nem túl biztató: az nagyon rossz irány, amikor a nők éppúgy ölhetnek, mint a férfiak, sőt, éppúgy szeretnének ölni, mint a férfiak.

Milyen különbség van a férfi és a női terroristák között?

– Egy német terrorszakértőtől származik az a mondás, miszerint – a terroristákkal szembeni harcban – „a nőre lőj először!” A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy ellentétben a férfiakkal – akik érzik, hogy mikor veszítették el a küzdelmet és mikor kell leállni – a nők nem tudják abbahagyni a harcot. Ennek a hátterében az áll, hogy ők nem „zsigerből” küzdenek, hanem megtanulták. Nézze meg, hogy amit megtanulunk, abban mindig sokkal maximalistábbak vagyunk, mint amit érzésből csinálunk – ez férfira éppúgy igaz, mint nőre. Egy anya érzésből teszi a dolgát, ám ha egy férfi megtanul főzni, mosni, pelenkázni, vasalni, simán lepipál bennünket. Vannak női sofőrök, akik kiválóan vezetnek és nagyon szabálykövetőek – mert megtanulták. Bár talán nem élvezik annyira a vezetést, mint a férfiak. A példákat még hosszan lehetne sorolni, de a lényeg az, hogy a tanulás kiválóvá tehet, de nem pótolja a „ráérzést”, miközben együtt jár a bizonyítási vággyal.

Mutatnak megbánást a női terroristák?  

– A nők között van a legkevesebb pentitó (megfordult, társaira terhelő vallomást tevő bűnöző – a szerk.). Ha börtönbe, vagy bíróság elé kerülnek, gyűlölködnek, fúrják egymást – hiszen nem tudnak veszíteni –, és nem utolsósorban ártatlanságukat hangsúlyozzák. Itt a kriminológiában ismert jelenséggel állunk szemben: a női elkövetők a felelősségre vonás során jellemzően a társadalomban elfoglalt szerepükre apellálnak, miszerint ők nem lehetnek gyilkosok, csak azért tévedtek rossz útra, mert bántalmazták vagy félrevezették őket. Persze ebben is lehetnek különbségek: az arab terrorista nők elég markánsan képesek mások felelősségét hangsúlyozni, miközben például a baszkok bevállalósak: meg akarják mutatni, hogy ők is vannak olyan kemények, mint a „Huarez”-ek.

Olvasson tovább: