Kereső toggle

Mi is ugyanolyan magyarok voltunk

Beszélgetés a 92 éves Gottfried Magdi néni holokauszt-túlélővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Nem értettük, mi történik velünk. Soha senkinek sem ártottunk, a törvényeket maximálisan betartottuk. Az országért harcoltunk, és teljesen magyarnak éreztük magunkat” – emlékszik vissza Gottfried Magdi néni a hetven évvel ezelőtti vészkorszak borzalmaira. Rokonait, barátait és Ózd környékéről származó 800 zsidó honfitársát veszítette el Auschwitzban, akiknek csak azért kellett meghalniuk, mert zsidónak születtek.

– Ózdi munkáscsalád gyermekeként nagyon nagy szegénységben nőttem fel. Nem azért, mert nem volt munka, hiszen csak a vasgyár tízezer embert foglalkoztatott, hanem azért, mert édesapám 34 éves korában egy légycsípés következtében, orvosi műhiba miatt meghalt. Én még akkor meg sem születtem, hanem édesanyám méhében voltam. Apám három gyermeket hagyott árván, az egyik bátyám kettő, a másik négy évvel volt idősebb nálam.

Hogyan tudott felnevelni özvegyen maradt édesanyja 3 gyermeket?

– Anyuka rengeteget dolgozott, éjjel- nappal hímzett és varrt, és nagyon szépen nevelt minket. Készített például egy csodálatos ágyterítőt, amelyre tizenkét angyal volt ráhímezve, s amelynek elkészítése fél évig is eltartott. Úgy oldották meg az értékesítését, hogy a bátyáim elmentek zsidó családokhoz, és ágyterítőre vonatkozó sorsjegyeket adtak el egy-egy pengőért. Nagyon sokan vásároltak belőle, ezzel segítették a családunkat. Amikor pedig elkészült az értékes kézimunka, betették a sorsjegyeket egy kalapba, és kihúzták a nevet, kié legyen a gyönyörű darab. Straussz Olgáék voltak a nyertesek, jaj de boldogok voltak!

Milyen változásokat hozott a második világháború?

– Két bátyámat, Sanyit és Lacit behívták katonának, s mi anyámmal kettesben magunkra maradtunk. Később a zsidó katonákat átminősítették, egyenruha helyett melós ruhát, fegyverek helyett lapátot és csákányt kaptak, s munkaszolgálatra küldték őket. Majd jöttek a megszorító intézkedések: minden zsidónak 6×6 centiméteres sárga csillagot kellett viselnie a szíve felett. Anyuka napokon át gyártotta ezt a szégyenletes, megalázó megkülönböztető jelképet, amely nélkül ki sem mehettünk az utcára. Majd bevezették a kijárási tilalmat, és tizenhét óra után internálták azt, aki az utcára kimerészkedett.

Mikor állították fel a gettót?

– 1944 tavaszán jött a rendelet, hogy minden zsidó származásúnak gettóba kell mennie. Huszonnégy órát kaptunk arra, hogy összepakoljunk. Lakásunkban maradtak a bútoraink, értékeink, amiket már soha nem kaptunk vissza. Csupán az életszükséglethez fontos, személyes dolgokat vihettük magunkkal. A gettót Ózdon a Gyújtónak nevezett városrészben alakították ki, amelyet magas kerítésekkel zártak körül. Nagymamát, nagyapát, anyukát és engem betettek egy húsz négyzetméteres szobába, ahol már tízen voltak, és itt kellett főzni, étkezni, fürdeni, mosni, toalettre járni – mind a tizennégyünknek. Nem értettük, mi történik velünk. Soha senkinek nem ártottunk, a törvényeket maximálisan betartottuk. Az országért harcoltunk, nagybátyám az első világháború hősi halottja volt. Teljesen magyarnak éreztük magunkat – csak a vallásunk volt zsidó. Azt gondoltuk, életünk legnehezebb részéhez érkeztünk, de a legborzalmasabb időszak csak ezután következett.

Jött a deportálás?

– Igen. Június elején Diósgyőrben bevagoníroztak minket és a környező falvak zsidóságát. A csendőrök ötös sorokban hajtottak a vasútállomásra, majd marhavagonokba tereltek, és ránk zárták az ajtót. Hetvennégyen voltunk egy vagonban, se ülni, se feküdni nem volt hely. Öregek és fiatalok, nők és férfiak, egymást támasztottuk a hátunkkal, és állva aludtunk. Ami a legborzasztóbb, hogy a szükségletek elvégzéséhez csak egy vödröt kaptunk, s egymás előtt kellett elvégezni a kis és nagydolgunkat. Az egész utazás alatt nagyapám, aki egyébként elég ideges természettel rendelkezett, végig némán, magába zárkózva ült. Most semmi sem zavarta – sem a gyerekzaj, sem a kényelmetlenség, sem a szomjúság vagy az éhség. Csupán a kis táskáját tartotta a kezében megrendülve, amelyben három dolgot vitt magával: az imakendőjét (tálit), az imaszíját (tfilin), valamint a halotti ruháit. Fogalmunk sem volt, mi lesz velünk. Mi a bűnünk? Hova visznek? A vagonban az a hír járta, hogy Németországban munkát és teljes ellátást kapunk majd, és jó lesz nekünk.

Meddig tartott az út?

– Június 6-án érkeztünk meg Auschwitzba. A vagonajtókat kitárták, és végre friss levegőhöz jutottunk. Az örömünket azonban az SS-katonák ordítozása, farkaskutyák ugatása szakította meg, majd leráncigáltak a vagonokból, mi pedig azt se tudtuk, hova kerültünk. Elképesztő gyorsasággal szelektáltak minket, külön a férfiakat, külön a nőket és a gyermekeket. „Los, aber schnell!” – ordították. Az előttünk lévő kapun ott díszelgett a felirat: „Arbeit macht frei”. Néhány lépés után a férfiak eltűntek a szemünk elől, nagyapámmal együtt, akit soha többé nem láttam viszont. Minket, nőket, egy nagy térre tereltek, amelynek közepén egy harmincöt év körüli német katona állt fess öltözetben, pálcával a kezében. „Jobbra, balra, jobbra, balra” – vezényelt, mint valami karmester, s döntött arról egy szempillantás alatt, hogy ki menjen egyenesen a gázkamrába. Később megtudtam, hogy ő volt a hírhedt Mengele.

Magdi néni hova került?

– A munkát bíró emberek közé, akik még élhettek egy ideig. A krematóriumok túl voltak terhelve, a németeknek várniuk kellett a likvidálásunkkal. Magyarországról annyian érkeztek, hogy minden harmadik ember magyarul beszélt. Megkérdeztünk egy lengyel felügyelőnőt, hogy mikor fogunk találkozni a hozzátartozóinkkal. „Azt ugyan várhatjátok! Hát nem látjátok azt a hatalmas fekete füstöt? Ott vannak ők, és hamarosan ti is oda kerültök” – mondta. Azt gondoltuk, hazudik.

Az ebéd úgy zajlott, hogy ötös sorba állítottak minket, és minden sor kapott egy edényt. Evőeszköz hiányában egyenként kortyoltuk a híg löttyöt, és számoltuk, hogy ki mennyit nyel le belőle. Árgus szemekkel figyeltük egymást, hiszen ezen múlott az éle-tünk. Az ebéd úgy készült, hogy a marharépát mosatlanul, durván összevágták, majd egy kis fűvel megfőzték. Az állatok ennél jobbat kaptak, és tisztábbat.

Rendszeresen megszámoltak minket, és aki rosszul nézett ki, azt rögtön elvitték. Az unokanővérem, Magdika éppen terhes volt, s amint ez meglátszott rajta, már vitték is. Soha többé nem láttuk viszont.

Magdi néninek hogyan sikerült elkerülni a gázkamrát?

– Véletlenül. Hat hétig várakoztunk a megsemmisítésre a láger egyik barakkjában, ezerkétszázan, rettenetes körülmények között. Váratlanul azonban Lichtenauba vittek dolgozni, olyan sürgősen, hogy még arra sem maradt idejük, hogy számot tetováljanak ránk. Az is egy külön csoda, ahogy ide eljutottam.

Mi történt?

– A lágerben soha nem tudtuk, hogy milyen célra válogatnak minket. Sorbaállás, számolás, válogatás – ez volt a menetrend. Válogatáskor teljesen mezítelenül kellett elvonulni egy zsűri előtt, aki a rossz bőrben levőket, szemüvegeseket elkülönítette a többiektől. Én azonban gyorsan elrejtettem a szemüvegemet a levett ruhám zsebébe, és képzelje, engem, aki szemüveg nélkül egy métert se láttam, a bíráló bizottság munkára alkalmasnak talált. Indulás előtt gyorsan visszarohantam a hátrahagyott ruhakupachoz, és már az is szerencse, hogy nem vett észre az SS-tiszt. A ruhám feltűnően piros volt, így sikerült megtalálnom, és a zsebéből kivettem a nélkülözhetetlen kincset, a szemüvegemet. Aztán rohantam vissza a többiekhez. Szinte hihetetlen, hogy ezt végig tudtam csinálni.

Milyen munkára fogták Lichtenauban?

– Gránátokat készítettünk a Wermacht számára. Nagyon nehéz munkát végeztem, három műszakban: forró masszát kellett öntenem a töltényhüvelyekbe. Itt azonban emberségesebb németekkel is találkoztunk, mert amikor a munkavezető meglátta küszködésemet, nagyon megsajnált. Odajött hozzám, és a vitaminadagját, amit hetente kapott, többször nekem adta. Szépen megköszöntem, majd elrejtettem őket. Egyszer felsőbb utasításra ki kellett válogatni a csapatból 200 embert. Nem tudtuk, mi lesz a sorsuk, és nekem fogalmam sem volt, hogy hova álljak: a 200 közé, akiket állítólag jobb körülmények közé visznek, vagy maradjak a 800 között. Odamentem tehát a kápóhoz, a Kolozsvári Mancihoz, és ezt mondtam neki: „Mancikám, fogadd el tőlem ezeket a vitamintablettákat. Van azonban egy kérésem.” Ahogy meglátta, szinte kitépte a kezemből a tablettákat, majd azt kérdezte: „Mi a gondod?” „Mondd meg nekem, hova álljak a két csoport közül!?” „Ide figyelj – felelte –, azonnal menj vissza a szobádba, s bármi történjen, ki ne gyere onnan!” Hajnali négy óra körül összeszedték közülünk azt a 206 embert, akiket a „jobb körülmények” helyett rögtön Auschwitz gázkamráiba szállítottak.

Meddig tartott a munkaszolgálat?

– 1945. március közepén már arról szóltak a latrinahírek, hogy jönnek az amerikaiak meg az oroszok. Tudja, hogy mi az a latrina?

Egy nagy gödör kapaszkodó deszkával ellátva...

– Ott terjedtek a hírek, titokban. S mivel valóban jöttek a felszabadítók, teljes zavar uralkodott a németek között. Munkáról már szó sem lehetett, ezért az SS felügyelete mellett útnak indítottak minket, azzal a szándékkal, hogy majd menet közben likvidálnak minket. Heteken keresztül meneteltünk, háromszor keltünk át az Elbán. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy fogy a létszám – nemcsak a foglyok, hanem az SS-katonák maguk is elmaradoztak, mentették a bőrüket. Gondoltunk egy nagyot, s az egész ötös sorral – sőt, még azon kívül is nyolcan – lemaradtunk. Vagy nem vettek észre, vagy már nem is akartak észrevenni minket. Találtunk egy üresen álló házat, ahol napokig jól elvoltunk a padláson a széna között. Már éhesek se voltunk, annyira leszoktunk az evésről. Egyszer azonban lépteket hallottunk, majd két Wehrmacht-katonával találtuk szembe magunkat.

Nagyon megijedtek?

– Ők is, mi is borzalmasan meglepődtünk, azonban a Wermacht nem olyan, mint az SS! Elmagyaráztuk, kik vagyunk, mire ők eltűntek, s hamarosan egy nagy kondér rizses hússal tértek vissza. Szó szerint nekiestünk a hideg, zsíros ételnek, és az egészet felfaltuk. Ezek után olyan hasmenést kaptunk, hogy napokig nem tudtunk lejönni a padlásról. A barátnőm, Adél egyszer csak lekéredzkedett, és a házunk előtt találkozott egy lengyel fiúval, egy auschwitzi túlélővel, akivel jiddisül megértették egymást. Megtudta, hogy a csoportunk már felszabadult, s Wurzenben vannak, tőlünk tíz kilométerre. A lengyel fiú szívesen elkísért bennünket a wurzeni lágerbe, majd – se szó, se beszéd – Adél barátnőmmel mindketten leléptek. Hamarosan összeházasodtak, és Izraelben telepedtek le.

Meseszerű történet.

– Volt olyan is, aki amerikai katonához ment feleségül, én azonban haza akartam jönni. Az amerikaiak átadtak minket az oroszoknak, de mivel nem volt rajtunk tetoválás, az oroszok az ukrajnai Berdevicsbe vittek, s három hónapig tartott annak kiderítése, hogy valóban túlélők vagyunk-e. Majd Aradon keresztül küldtek minket Budapestre. Aradon azonban vágánycsere miatt több órát kellet várni, hát gondoltam egy nagyot, és kimentem a városba, ahol még soha életemben nem jártam. Anyukám sokat mesélt arról, hogy van nekem ott egy unokatestvérem, Keller Béla. Nem tudtam én sem a címét, sem azt, hogyan néz ki, csak mentem a főutcán, és akkor szembejött velem egy nagydarab ember. „Bocsánat, nem Keller Bélához van szerencsém?” – szólítottam meg, ő pedig visszakérdezett: „Te jó ég, csak nem a Dávidnak a lánya!?” Összevissza csókolt, megvendégelt, az otthonában megfürödtem, majd nagyon sok pénzzel bocsátott utamra. Tőle tudtam meg azt is, hogy a bátyáim jól vannak, és várnak engem egy adott címen. Így érkeztem meg a Józsefvárosi pályaudvarra.

Amikor egy utastársam felajánlotta, hogy segít megtalálni a Szövetség utca 12.-t, én nagylelkűen kijelentettem, hogy fizetem a taxit. Azt mondja, mutassam meg, mennyi pénzem van. Elővettem azt a rengeteg pengőt, ő pedig csak legyintett: ez még villamosjegyre sem elég.

Az a sok-sok bankó egy fabatkát sem ért, mert épp akkor ment tönkre a pengő. Hát ilyen világban éltünk. Nagy volt a boldogság, amikor megtaláltam a testvéreimet, és hamarosan megismerkedtem a férjemmel is. Ő volt az első és egyetlen az életemben, akivel 65 évet éltünk boldog házasságban. Született egy fiunk, s már van két unokám. Azonban huszonnyolc ember a közvetlen rokonságból soha nem jött vissza, hanem ők mind eltűntek Auschwitzban.

Olvasson tovább: