Kereső toggle

Padlássöprés Lenin nevében

A magyar kommunisták harca a kulákok ellen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1950 és 1953 között mintegy négyszázezer esetben jártak el a bíróságok kulákokkal kapcsolatos ügyekben – ez még akkor is óriási szám, ha bekalkuláljuk, hogy egy gazda több alkalommal is a törvényszék elé állt. A pénzbírságtól a teljes vagyonelkob-záson át a halálbüntetésig születtek az ítéletek, amelyek mind egy célt szolgáltak: a kollektivizálást veszélyeztető népnyúzó nagygazdák megtörését. A következmények máig hatnak.

Kulák – az orosz eredetű szónak több jelentése van: ököl, nagygazda, zsugori. Amint a kifejezés, úgy a nagygazdák megbélyegzésének, ellehetetlenítésének, sőt likvidálásának ötlete is szovjet eredetű. „A Szovjetunióban már a húszas, harmincas években találunk példákat a kuláküldözésekre, tömegek lelték halálukat a Gulágon pusztán azért, mert nagybirtokosként a hatalom szemében a kapitalista rendszer csökevényeinek, a mezőgazdaság szocialista alapon történő átszervezésének akadályai voltak” – magyarázta a Heteknek Tóth Judit történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főlevéltárosa, aki szakértőként működött közre a napokban bemutatott Kulák volt az apám című dokumentumfilm, illetve a Duna Televízión futó, Elhallgatott történelem – Ha a kulák mozdulna című dokusorozat elkészítésében.

Hozzátette: a magyar kuláküldözés arra a lenini hármas jelszóra épült, miszerint „Támaszkodj a szegényparasztra, szövetkezz a középparaszttal és harcolj a kulák ellen!”. A politikai hatalom célja a Szovjetunióban és a kommunisták vezette Magyarországon is ugyanaz volt: a szegény- és középparasztság szembefordítása a nagygazdákkal, hiszen az előbbiek – a munkásosztállyal együtt – a hatalom bázisát jelentették.

Ami a hazai előzményeket illeti – jegyezte meg a szakértő –, a Nemzeti Parasztpárt által kidolgozott, ám a kommunisták által „kisajátított” 1945-ös földosztás jelentősen átalakította az addigi birtokrendszert: a nagybirtokok terhére jutottak földhöz a kis- és szegényparasztok, valamint a nincstelenek tömegei, akik közül sokan korábban éppen a nagygazdáknál dolgoztak. A kommunisták ezzel igyekeztek tömegtámogatást kiépíteni maguknak, és a kedvezményezetti körből kerültek ki később azok a párttitkárok, tanácselnökök, akik helyi szinten kiépítették és biztosították a párt hatalmát.

Kutyából nem lesz szalonna

Rákosi Mátyás a kuláküldözéshez a közvetlen inspirációt példaképétől, Sztálintól kapta, aki 1948 nyarán levélben hívta fel a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkárának figyelmét arra, hogy a szocializmust a falvakban is fel kell építeni, ami egyet jelentett a kollektivizálással. Hantó Zsuzsa a Rubicon című történelmi folyóiratban idézte az MDP Központi Vezetőségének 1948. november 27-ei ülésén elhangzott helyzetértékelést: „A szocializmus építésének módjában és formájában minden nép adhat a magáéból újat és sajátosat, de az alapban, a lényegben, a döntő kérdésekben nincs külön nemzeti út. Amíg a paraszt azt látja, hogy a kulák egészen jól boldogul, addig hiányzik neki a serkentés a szövetkezésre. Ez a Szovjetunióban is így volt. De gyökerében csak úgy tudjuk elintézni, ha elvesszük a földjét, házát, gépét, és hogy mit csinálunk velük, azt még nem tudjuk, talán külön kulákfalvakat csinálunk, mint a Szovjetunióban, de azt látni kell, hogy ebből a kutyából nem lesz szalonna.”

Az első kuláklisták egy 1948-ban született rendelet, illetve annak 1949-es módosítása alapján születtek. Ebben kimondták, hogy mindazon gazdáknak, akiknek földje a 25 holdat vagy a 350 aranykorona értéket meghaladja, mezőgazdasági fejlesztési járulékot, vagyis úgynevezett „kulákadót” kell fizetniük.

A mezőgazdaság szocialista átalakítása ugyanakkor nem csak a nagygazdákra rótt jelentős terheket: a beszolgáltatási kötelezettséget a szegény- és középparasztságnak is teljesítenie kellett. Ugyanakkor – hívta fel a figyelmet Tóth Judit – arányaiban a kulákokra jóval nagyobb terhek hárultak, ráadásul a szankciók tekintetében sem volt azonos a mérce. „Különbség mutatkozott abban is, hogy amíg egy szegényparasztot sokszor »csupán« a tanácsházán igyekeztek jobb belátásra bírni azzal kapcsolatban, hogy teljesítse a beszolgáltatási kötelezettségét, addig a kuláknak bélyegzett nagygazdák portáin azonnal megjelentek az úgynevezett elszámoltató bizottságok. A közigazgatási feladatok végrehajtását – például a vetésterv, az aratás vagy a beszolgáltatás határidőre történő végrehajtását – büntetőjogi eszközökkel kívánták ösztönözni” – magyarázta a szakértő, megjegyezve, hogy 1950 és 1953 között mintegy négyszázezer gazdát ítéltek el (amiből nem lehet pontosan következtetni az érintettek számára, ugyanis egy személy akár többször is bíróság elé kerülhetett) közellátás veszélyeztetése vétségének vádjával.

A korszakban úgynevezett osztályszempontú ítélkezés zajlott, tehát ugyanazért a szabályszegésért a kulákokat jóval keményebb büntetéssel sújtották. A büntetés lehetett pénzbüntetés vagy akár teljes vagyonelkobzás is, és nem volt ritka a több hónapos börtönbüntetés sem. Sőt, 1950-ben halálos ítéletek is születtek, miután néhány nagygazdát szándékos gyújtogatással vádoltak meg.

A kulákgazdáknál rendszeresen megjelentek tehát az elszámoltatási bizottságok, amelyek hatósági támogatással a pincétől a padlásig átkutatták a gazdaságot, elrejtett termények után kutatva. Ezek voltak az úgynevezett padlássöprések. Ebből a szempontból a legkritikusabb időszak 1952–53 tele volt, amikor nyolcszázezer gazdának nemhogy kenyérre való gabonája nem maradt, de vetni sem volt már mit. Ennek előzménye egyébként az volt, hogy az 1951-es kiváló terméshozamot alapul véve a párt jócskán emelte a beszolgáltatni való termények mennyiségét.

A kulákok terheit fokozatosan növelték, szinte az elviselhetetlenségig. Emiatt sokan felajánlották földjeiket az államnak – ami pontosan megfelelt a kommunista hatalom céljainak, hiszen a szovjet mintára elhatározott téeszesítéshez földre volt szükség. Tóth Judit ugyanakkor rámutatott: hiába növekedett az úgynevezett állami tartalék földterület, nem volt, aki azt megművelje. A kisparcellás

parasztok ugyanis könnyebben meggyőzhetőek voltak a kollektivizálás előnyeiről, ám a kulákok mezőgazdasági termelésből történő kiszorításával a termelőeszközök és a hozzá való szakértelem is egyre inkább eltűntek a magyar agráriumból.

Miután a nagygazdák sokszor bármi áron szabadulni igyekeztek a terhektől – és a megbélyegzéstől –, a kuláklistának elvileg egyre inkább rövidülni kellett volna.

„A hatalom azonban nem tűrhette az ellenség számának csökkenését. Így a listák 1951-es felülvizsgálata során nemcsak a törvényben meghatározott kritériumok, hanem egyéb más szempontok is nagy súllyal estek latba. Már az is kuláknak számított, aki alkalmazottat tartott, hiszen ő kizsákmányolónak minősült. Majd megjelent az ipari kulák fogalma (például a mészárszékek, kocsmák tulajdonosai tartoztak ide), illetve egyházi személyek is felkerültek a listára. Gyakorlatilag bárkiből kulák válhatott, aki – a korabeli megfogalmazás szerint – „rosszul viszonylik a népi demokráciához” – folytatta Tóth Judit.

A kommunisták természetesen a propagandaeszközök széles palettáját alkalmazták annak érdekében, hogy a közvéleményt szembefordítsák a kulákokkal. A korabeli Ludas Matyi – több más újság is – tele volt olyan karikatúrákkal, amely a nagygazdákat kártékony rágcsálóként, piócaként, vámpírként ábrázolták, a hírek között pedig folyamatosan megjelentek a rendőrségi és bírósági jegyzőkönyvekre alapuló cikkek a népnyúzó nagygazdákról. Ezenkívül a településeken a szégyentábla és a kidobolás intézménye is működött.

Kutatásai alapján Tóth Judit azt mondta, nem lehet általánosítani azzal kapcsolatban, hogy a helyi közösségek milyen mértékben tették magukévá a kommunista álláspontot. Ezt nagyban meghatározta például az, hogy a „helyzetbe került”, politikai hatalomhoz jutott kis- és középparasztok emberileg milyen viszonyt ápoltak a nagygazdákkal, akiknél – sok esetben – korábban alkalmazottként dolgoztak. „A hatalom szempontjából nyilván az volt az ideális helyzet, ha a kuláklistát összeállító tanácstagok magukat szolgálatba helyezve összeírták a rendszerellenes nagygazdákat. Ugyanakkor Szigetújfalun arra is akadt példa, hogy a tanácstagok titkos szavazása nyomán senki sem maradt rajta a kuláklistán, vagyis szolidárisak voltak a nagygazdákkal. Természetesen ez nem maradhatott annyiban, az ügy járási szintre került, ahol jóval hatékonyabban derítették fel a kulákokat” – mondta a kutató.

1953 júniusában, Nagy Imre miniszterelnökségével együtt hivatalosan eltörölték ugyan a kuláklistákat, ugyanakkor Rákosi kijelentette: a kulák kulák marad lista nélkül is. Amikor 1955-ben Rákosi újra megerősítette pozícióit a párton belül, a kuláküldözés is ismét nagyobb méreteket öltve folytatódott . Az 1956-os forradalommal ugyanakkor jelentős változás következett be: a kötelező beszolgáltatás intézményét a Begyűjtési Minisztériummal együtt megszüntették.

Tóth Judit tapasztalatai szerint számos meghurcoltatást, vagyonelkobzást átélt családban még ma sem szívesen beszélnek a „kulák múltról”. Egyrészt félnek, másrészt a kulák kifejezés még ma is egyfajta szitokszónak minősül. Éppen ezért szerinte a politika részéről komoly erkölcsi kárpótlást jelent, hogy 2012 óta június 29-e a kuláküldözés emléknapja lett.

Számok és sorsok

A rendőrség 1951-ben 41 234 kulákot büntetett meg, 1952-ben 25 237 főt. A kulákok többségét pénzbírságra ítélték, elzárásra 1951-ben 194 főt, 1952-ben 343 főt. A tanácsok által megbüntetett kulákok száma 1951-ben 45 855 fő volt, 1952-ben 57 606. Közülük 1951-ben 365 főt, 1952-ben pedig 1967 főt elzárásra ítéltek. (Forrás: Hantó Zsuzsa, Rubicon)

„Azok a piszkos kulákok”

„Apám több részletben összesen hét évet ült börtönben a háború után, amiben szerepet játszott az is, hogy családja kuláknak minősült” – mondta a ma 57 éves István. Hozzátette: ő a saját létezését is az 1956-os forradalomnak köszönheti, ugyanis édesapját akkor engedték ki a börtönből, így történhetett, hogy novemberben elvette menyasszonyát, következő év elején pedig megfogant első gyermekük. A megpróbáltatásoknak azonban nem lett vége, hiszen 56-os tevékenysége miatt az ifjú édesapát 1958-ban újra lecsukták, és csak két év múlva láthatta ismét a családját.
„Tudtam, hogy a felmenőim több generációig visszamenőleg nagygazdák voltak, és azzal is tisztában voltam, hogy apámat 1946-ban először azért tartóztatták le, mert ráfogták, hogy szárat lopott. Az viszont még engem is megdöbbentett, hogy amikor 1973-ban egy pályázati felhívásra meg akartam írni a környékbeli Vörös Október Tsz történetét, az illetékes elvtárs arról beszélt, hogy milyen nehéz volt a kezdet, mert „ezek a piszkos kulákok egyfolytában tiltakoztak”. Megjegyezte, hogy egyikük – és itt édesapám nevét említette – még a szalmabálákat is felgyújtotta. Mondanom sem kell, a dolgozat soha nem készült el” – emlékezett vissza interjúalanyunk, aki ebből értette meg, hogy egyes utcabeliek miért néztek rá és a családjukra furcsa szemmel a Kádár-rendszerben. Nem meglepő, hogy bár karrierje megkívánta volna, István soha nem lépett be a pártba.

Olvasson tovább: