László hatodik éve éli a külföldi munkavállalók keserű életét. A hegesztőként dolgozó férfi előbb a svájci munkaerőpiacon próbálkozott, de egy anyagilag ráfizetéses kudarc után a német iparban hasznosítja magát. „Beszélő szerszámként tekintenek rám, akinek nem az a dolga, hogy okos legyen, hanem engedelmes, és megtegye azt, amit a sokkal képzetlenebb, de korábban odakerült más nemzetbeli bevándorlókból lett kisfőnökök mondanak” – mondja. A munkahét hétfőtől csütörtök estig tart, havonta 1600 euró fizetés, amiből Laci 1200-at hazaküld a családnak. Hétvégéken egy vállalkozó szellemű makedónnal együtt maszekol, így összejön másik négyszáz euró a megélhetésre. Családjukat a magas törlesztőrészlet szakította ketté. A férfi szerint a gond az, hogy mire ledolgozza az adósságait, számára szinte ismeretlenül nőnek fel a gyerekei: Skype-on keresztül nincsen ölelés, nincs érzelem.
László egyike annak a mintegy félmillió honfitársunknak, akik főként egzisztenciális okokból külföldön vállalnak munkát. Jelentős részük a kint megkeresett pénz egy részét hazautalja. A Világbank statisztikája szerint a 2,4 milliárd dollárnyi (545 milliárd forint) „diaszpóra-segély” igazán jelentős tétel: a magyar GDP 1,8 százalékát teszi ki. A legtöbb pénz (426 millió dollár) Németországból érkezik, a sorban az USA, Kanada, Ausztria, valamint holtversenyben Ausztrália és az Egyesült Királyság következik (lásd a táblázatot).
A Világbank adatai szerint egyébként a globális hazautalások mértéke 414 milliárd dollár, ami 2016-ig 540 milliárd dollárra fog emelkedni. Kelet-Közép-Európában a külfölditőke-befektetéseket követően a hazautalások jelentik a második legnagyobb külső pénzügyi forrást az országok gazdaságai számára. A magyar 1,8 százalékos GDP-részesedéshez képest érdekes, hogy Lengyelországban ez az arány 1,4 százalék, Szlovéniában 1,2, Romániában és Szlovákiában 2,1, míg Csehországban csak 1 százalék.
Tanay Marcell, a legnagyobb külföl-dimunkaerő-közvetítő iroda, az EUwork Kft. ügyvezetője egy jellemző trendváltásra is felhívta a figyelmünket. A külföldi munkavállalások céljai ugyanis némileg változtak az EU-csatlakozás óta eltelt 10 év során. „Az időszak első felében igen vegyes volt a kép, volt, aki »csak úgy« pénzt keresni és elkölteni akart, volt, aki konkrét célra gyűjtött, volt, aki puszta kalandvágyból, és persze volt, aki nyelvtanulási céllal indult útnak. A tervezett idő jellemzően egy év volt. Az utóbbi években viszont jellemzően az anyagiak kerültek előtérbe. Körülbelül minden második ügyfelünk devizahiteles, tehát azért megy ki, hogy annak részleteit vagy egyben az egész összeget visszafizethesse” – mondta Tanay. Hozzátette: emellett sokan épp azért mennek ki külföldre, mert spórolnak valamire (autó, lakás, családalapítás), de kifejezetten nem akarnak hitelt felvenni. Megjelentek az idősebb, 48 év feletti munkavállalók is, akik gyerekeiket, unokáikat kívánják segíteni. „Az is érdekes jelenség, hogy megjelentek a »politikai menekültek«, ahogy én hívom őket, akik az ország politikája és kilátástalan helyzete miatt mennek külföldre, nem elsősorban saját pillanatnyi helyzetük miatt. Ők nagyon hosszú távra terveznek, vagy végleges kivándorlásban gondolkodnak” – jegyezte meg az ügyvezető.
„A 2004-es uniós csatlakozásunk előtti évben a külföldről hazautalt összeg 300 millió dollár körül volt, ez a belépésünket követően egyből 1,6 milliárd dollárra ugrott, ami tekintélyes növekedés. Azóta ez az összeg – a válság éveit leszámítva – szinte folyamatosan emelkedett, egészen a 2,4-2,5 milliárdos szintig. Ez mindenképpen jelentős bevétel a magyar gazdaság számára, ráadásul semmibe nem kerül a költségvetésnek” – magyarázta Magas István, a Budapesti Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszékének egyetemi tanára. Hozzátette ugyanakkor, hogy ez a megközelítés csalóka is lehet, hiszen ha a kivándorlók itthon találtak volna munkát, akkor az adóbefizetésekből nagyobb bevétele származna közvetlenül a költségvetésnek, mint a fejenként évente hazautalt átlagosan 5 ezer dollár (nagyjából egymillió forint). A szakember szerint ugyanakkor „csoda lenne”, ha a mintegy félmillió külföldön dolgozó magyar többségének rövid időn belül sikerülne olyan munkát teremteni, hogy egzisztenciális okokból ne vándoroljanak ki.
A másik fiskális probléma az, hogy a külföldön munkát vállalók akaratlanul is növelik a nyugdíjkassza deficitjét, ami különösen 10-15 év múlva jelentkezhet igazán élesen: amikor a vendégmunkások hazatérnek, és nemcsak – mondjuk – a német, hanem a magyar nyugdíjra is benyújtják az igényüket. „Ez jelenleg teljesen reális eshetőség, mivel az EU-ban rendezetlen a nyugdíj-hordozhatóság kérdése” – jegyezte meg Magas István.
Mint a professzor elmondta, a leggyorsabban a vendéglátóiparban, az építőiparban, az IT-szektorban, illetve az egészségügyben lehet elhelyezkedni a nyugati országokban. Tavaly például csak Angliában 27 ezer társadalombiztosítási számot igényeltek magyarok, amivel bekerültünk az ottani „top tízbe”. Ugyanakkor Magas István szerint azt is érdemes figyelembe venni, hogy amíg a (jól)képzett álláskeresők viszonylag gyors sikerekben reménykedhetnek külföldön, addig a képzetlen, idény- vagy segédmunkára jelentkezők történetei között sok kudarccal is találkozunk. Már csak azért is, mert nemcsak a fizetések nagyobbak háromszor vagy akár hatszor is, hanem a megélhetés is kétszer-háromszor drágább.
„Közgazdasági szempontból egyszerű a képlet: mind a munkavállalóknak, mind a munkáltatóknak kifizetődő a szabad munkaerő-áramlás. Előbbi nagyságrendekkel többet keres, mint odahaza, utóbbi pedig kevesebb pénzért találhat jobban teljesítő, vagy akár megszakadni képes munkaerőt. Más kérdés, hogy tömegek szakosodtak arra, hogy miként lehet a bőkezű szociális juttatásokat megcsapolni. Emiatt érthető, ha a britek és a németek is szigorítanak a vonatkozó szabályokon” – tette hozzá Magas István.
2014. 06. 06. (XVIII/23)
