Kereső toggle

A holtaknak vetett kenyér

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar olvasóközönség előtt eddig talán ismeretlen volt Bogdan Wojdowski neve. A zsidó származású lengyel szerző 1971-ben írta meg a A holtaknak vetett kenyér című regényét, melyet a holokausztirodalom egyik legjelentősebb műveként tartanak számon. A könyv az idei XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a Park Kiadó gondozásában, és a  varsói gettó minden képzeletet felülmúló borzalmait tárja elénk.

A varsói gettó mindennapjairól szóló, erősen dokumentarista szöveg a földi pokolba kalauzolja olvasóit, főhőse a tizenkét éves Dawid Fremde, Jakob Fremde kárpitos fia. Nem véletlen a névválasztás, a „Fremde” szó németül idegent jelent. A szegény ortodox család hétköznapjainak ábrázolása önéletrajzi elemeket is tartalmaz. Wojdowski a füstté lett hozzátartozóit éleszti újra könyve lapjain, amikor anya, apa, nagyapa szavait, gesztusait, hajuk, szemük színét, hangjukat idézi fel több mint húsz év távlatából. Fül- és szemtanúi leszünk többek között jiddis imádságoknak, tóraolvasásnak és annak a felejthetetlen purimi ünnepségnek, a hajdani zsidó iskola színpadán, ahol Dawid Eszter királynőt alakítja, aki megmenti a népét a gonosz Hámán ármánykodásától.
Wojdowski tudatosan nyúl vissza az ősi történethez. Népét, barátait, közvetlen szomszédait, ismerőseit a varsói gettóban a pusztulástól alteregójának, Dawidnak nem sikerült ugyan megmentenie, de emléküket, egyéni sorstragédiájukat mindvégig megőrizte, hogy évekkel később életre keltse és tudtára adja az utókornak, hogyan ölték meg zsidók ezreit Európa legnagyobb gettójában. Az erőteljes biblikus motívumokkal és szimbólumokkal dolgozó mű szent szövegek atmoszféráját teremti meg, így lesz a regényből kaddis azokért a csonttá fogyott, tífuszos, vérbefagyott, összegyötört holtakért, akik felett „patkányok és tetvek mondtak gyászimát”.
Wojdowski műve egy hiteles tanú vallomása a „halál árnyékának völgyéből”. A történet 1940 őszén indul, amikor a németek lezárják a gettót, és 1942 nyarán végződik a Reinhardt-akcióval (1942 júliusában Heinrich Himmler megbízta a Lubliniç SS és rendőrfőnököt, Odilo Globocnikot, hogy a német megszállás és irányítás alatt működő Lengyelországban tartózkodó zsidókat írja össze. Az akció a nevét Fritz Reinhardtról, a birodalmi pénzügyminisztérium államtitkáráról kapta. A cél az volt, hogy az összeírt zsidókat később egy helyre, eredetileg Madagaszkár szigetére – ez később keletebbre, szovjet területre módosult – telepítsék). „Elevenen befalaztak minket” – sírt anya, és apa kiabált.
A holtaknak vetett kenyér nehéz olvasmány. Megvisel. Súlyos, brutális, igaz szöveg. Ha a késői olvasó figyelmesen megnézi azokat a fakó filmkockákat, amelyek a varsói gettó egy-egy pillanatát rögzítették, riadt embereket lát. Állandóan mozgásban vannak, sietnek, akár a közelgő vadászat elől menekülő állatok. Asszonyok, férfiak, öregek és babakocsik rohannak el szemeink előtt. Nem tudjuk a nevüket és nem ismerjük történetüket. Itt még élnek. Wojdowski azonban elmondja nekünk mindazt, amiről ezek a felvételek nem beszélnek.

Lejbus és Juda Papierny fényképe

Lejbus kicsi volt és gyenge. A bérház udvarán egy darabig ott élt Mordecháj, a kocsis és lova. A kisfiú nagyon szerette az állatot, mindig körülötte lábatlankodott. Lejbus nem tudta, mi az a rét. Nem tudta, mi az a fenyőfa. Nem tudta, mi az a tehén. Hiába kérdezte tőle Dawid, hiába próbált neki mesélni arról, amikor még nem volt gettó. A Lejbus színtelen világában éhség, romos házak, szürkeség uralkodott. Jóval később Lejbus tífuszt kapott, a betegséget nehezen, de kiheverte, és újra ott állt az akkora már üres istállóban. A lovat leölték és feldarabolták az éhezők. „Lovacska, lovacska – suttogta az üres istállóban. – Csillagos pacikám, adok neked cukrot. Adok neked rétet. Adok neked palotát. Adok én mindent. Nyitva volt az ajtó, látszott, hogy Lejbus sokáig áll ott, homlokát az üres jászolra támasztva.” A gyenge kisfiú kezéből kitépték az ételt. Később anyja holtteste mellett fekszik csendesen. Piszkos arcán türelmes, bánatos mosoly. Szótlanul nézte nagy fekete szemével a járókelőket, még a kezét sem nyújtotta ki. Éjszaka kiabálni próbált halkan a zárt kapu előtt, de akkor senki sem jött ki hozzá. Reggelre megérkezett a gettó hullaeltakarító osztaga. Mikor Fajga tetemét a kocsira dobták, Lejbuska utolsó erejét összeszedte, felmászott mellé a holtak közé, és azt suttogta: »Vigyetek el innen. Én is…«.” A szöveg még egyszer megemlíti a gyermeket. A téli, romos házak között hideg szél söpör. Befúj a betört üvegablakokon át az üres lakásokba. Papírok röppennek ki a nyitott ajtókon, ablakokon a lépcsőre: „Huss, már söpört is végig a városon a mosolygós Lejbus, Fajga ölében ülve, kis zászlóval a kezében, meg sem állt a Vaskapu térig, ott belefagyott a sárba az ünnepi fénykép.”
Van még egy fénykép és még egy történet. A zsidó gettórendőrt Grandi grófként emlegették. Édesapja, Juda Papierny szűcs egyik lábát elvesztette. Egy rozzant karosszékből eszkábáltak neki tolókocsit. Miután fia belépett a gettórendőrségbe, számára nem létezett többé. A gettót 1942-ben a nácik elkezdték kiüríteni. A Véreskezűként emlegetett szadista csendőrparancsnok és társa, kit Veszett Kutyának neveztek, saját maguk kísérik be Grandi grófot abba a bérházba, ahol édesapjával élt. „Amikor összegyűltek a csendőrök az udvaron, megpillantották a szűcsöt. Szürke pokróc takarta a térdét, a mankót a karfához támasztották. Grandi gróf tanácstalanul próbálta valahogy eltakarni magával azt a fotelt, és a tábori csendőrre nézett. Du, Lumpenhund. Vater?  Das macht nichts. Ein Schuss, ein Mensch es ist aus mit ihm. „Te rohadt disznó. Az apád? Nem tesz semmit. Egy lövés, egy ember, már vége is. Szólt a Véreskezű és vállon veregette az összegörnyedő Grandi grófot. Felé nyújtotta a géppisztolyt.
Akkor az idős szűcs odaszólt a fiának: Tedd meg Loniek, amit ez a kutya parancsol. Sokáig kell még itt ülnöm, és várnom? Már hasogat a térdem!”
A gettórendőrt végül édesapja szeme láttára lelőtte a Véreskezű. „Mikor a hulla az öregember elé zuhant, az lehajtotta a fejét, erősen kapaszkodott a karfába és szipogott. Az én vérem” – mondta. Ezek voltak az utolsó szavai. A Veszett Kutya kiürítette tárát, az udvar közepén hagyta a szűcsöt.
A fölpuffadt hulla még egy héttel később is ott volt abban a fotelban. A regény vége felé Dawid egy padláson bujkálva találja meg azt a sárgult fotót, mely Juda Papierny szűcsöt ábrázolja életerősen, egészségesen.

Egy történész és egy író ugyanarról

Wojdowski könyve 1971-ben már beszámol mindarról, ami az utókor számára több, mint tíz évvel később lett csak nyilvánvaló. Sokáig homály fedte mindazt a kegyetlenkedést, amit a nácik és a lengyel csendőrök a gettó lakói ellen követtek el. A varsói gettólázadásról jóval a rendszerváltás után is mindössze csupán négy sorban tettek említést a történelemtankönyvek. Megelégedtek annyival, hogy partizánellenállás volt. A Múlt és Jövő folyóirat és a Park Kiadó jóvoltából most már mi is olvashatjuk Emanuel Ringelblum, lengyel zsidó történész, szociológus krónikáját. Ringelblum a zsidók deportálásáról, a gettó mindennapjairól lejegyzett kéziratokat, okmányokat helyezett el tíz fémládában és három tejeskancsóban, amelyeket gondosan elásott. Célja az volt, hogy bizonyítékokat és nyomot hagyjon magukról az utókornak. Bízott abban, hogy az elkövetkezendő nemzedékek megtalálják az értékes dokumentumokat. A történészt és családját 1944-ben végezték ki. 1983-ban láttak napvilágot az elrejtett feljegyzések, Artur Eisenbach lengyel zsidó történész publikálásában. Ha összevetjük a Ringelblum-féle anyagot Wojdowski művével, valamennyi ponton azonosságot találunk.
A gettóban virágzott a csempészet, a hullarablás. Tífuszjárvány pusztított, melyet a tetvek terjesztettek. Koldusbandák tépték ki a legyengült emberek kezeiből az élelmiszert. Holttestek és haldoklók hevertek szanaszét az utcákon. Közöttük rengeteg gyerek, akik közül sokan már nem tudták mi az, hogy virág, mi az, hogy hattyú, mi az, hogy fenyő. A vidékről Varsóba toloncolt, zömében ortodox zsidóság a szabad ég alatt élt a gettóban. Haszid rabbik, kántorok imádkozva, jajveszékelve koldultak az utcán. „Holtak, vessetek egy darab kenyeret a holtaknak!” – könyörög egy rabbi. Az ő kiáltása lesz a regény címadó mondata.
A zsúfolt utcákon az emberek riksákon közlekedtek (fotelokból, biciklikerekekből eszkábáltak kis kocsikat). Kéjgyilkos csendőrök őrizték a területet, keresztényeknek tilos volt a bemenet. Zsidók = Járványok – ilyen, és ehhez hasonló feliratok tarkították az utcákat. A szerencsétleneknek kötelező volt dávidcsillagos fehér karszalagot viselniük. Bádogcsajkák lógtak a nyakukban és mindig éhesek voltak. Ünnepeiket, mint például a sátorok ünnepe, viszont még ilyen mostoha körülmények között is megtartották. Rozoga faszékekből és pokrócokból rögtönöztek ünnepi sátrat, alákuporodtak és felidézték a hajdani vidám lakomáikat.
A Véreskezűként elhíresült csendőrparancsnok, SS-legényekkel járta a gettót. Gyötört és öldökölt. Kivégeztek egy keresztény villamosvezetőt, mert kenyeret dobott az éhező zsidóknak a jármű ablakából. A Gestapo elhurcolta a Szent Károly templom papját. A német katonai bázison nevelt disznókat a gettóban elpusztult holtakkal hízlalták.
Wojdowski regényében szembesülhetünk azzal, „miként válik féreggé a teremtés koronája”. A holtakat az egyre növekvő temetőben kaparják el. Egy idő után már csak kupacokba dobálják őket. Német tisztek és hölgyek naponta látogatnak el a temetőbe. Kedélyesen nézelődnek, nevetgélnek és viccelődnek az oszló testek fölött. „Itt van a zsidó elásva!”, „Itt rohad a zsidó” – mondogatják. Elegáns topánka tapos a testeken. Fényképeznek. Nemcsak a tetemeket, az utcákon a haldoklókat, a még élőket, éhezőket, koldusokat, de mosolygós, csinos zsidó lányokat is – mindent és mindenkit.
Itt kell megemlítenünk a kiváló történelmi blogot, A Wang folyó verseit, melyben a szerző egy hosszú posztot szentel a varsói gettóból maradt foto-gráfiáknak. Többek között említést tesz arról, hogy a német katonákat a front és a háborús tevékenységeik megörökítése céljából fényképezésre buzdították, így maradt fent több ezer fotó például az említett gettóról is.
A regény zárófejezetében már nincs narráció. Az embereket az Umschlag-platzra hajtják. Hermann Höfle, SS Sturmbannführer őrjöngő beszédét halljuk csak, amit farkaskutyája ugatásától kísérve, egy lepusztult bérház legfelső emeletéről intéz a csendőrök, litván és ukrán katonák gyűrűjében tolongó tömeghez: „Ímé, a Führer szavai. A történelem ellenében hirdetni a történelem meghaladásának jogát. A Biblia, mint tudjuk, régi zsidó hazugság.
Az vitte tévútra a kultúrát. Mostantól az NSDAP lesz a legfőbb bíróság az emberiség fölött ítélkezni. Ők, csakis ők újíthatják meg a világot. Az ember legyen Isten az ember számára.  Ímé, a Führer szavai.  Dicsőség neki!” (…) „Beteg a kultúra, mert alattomos módon oda is beszivárognak a zsidók. Nyomorult a társadalom, ahol csak rajzanak a zsidók. És mindent felforgatnak. Mint a gaz, a terméketlen gaz, elszívja a termőföld nedveit. Ideje kiirtani a gazt a földeken. Ímé, ütött az óra, életet kell adnunk a dúsan termő szántóföldeknek. Es leber Tod! (Éljen a halál!)”.
Amíg a náci parancsnok tajtékzik, a lent hömpölygő, nyomorúságos tömegből is hallunk beszédfoszlányokat: „Elhoztad a pulóveredet? Hideg is lehet az úton. A varrógépem fejét magammal viszem, hogy ott is tudjak dolgozni. Maradj a közelemben! Maradj a közelemben, mert ha eltévedsz, nem találsz vissza a helyedre. Hol van, apa? Madagaszkárra megyünk?”
Wojdowski életben maradt. Mindenki odaveszett a családjából.
„Dawid úgy érezte adósa azoknak, akiknek nem maradt ereje élni” – olvashatjuk regényében. Más helyen ezt írja: „Bűnösnek érezte magát, amiért még mindig él.” A regénybeli Dawidot nagyapja a következő szavakkal áldja meg, mintegy búcsúzásképpen: „Felejtsd el, hogy zsidó vagy! El kell felejtened ahhoz, hogy élhess! Ne gondolkodj, élj! Élj, hogy megmenekülhess! Ha gúnyt űznek a zsidókból, hallgass. Csukd be a szemedet és füledet mindenre. Felejtsd el, ki vagy, ki az apád és az anyád. Felejtsd el, kik voltak a nagyszüleid. A szemed se rebbenjen, ha meglátod a szeretteidet, amint a gödörhöz hajtják őket. Fordulj el, menj onnan, kő legyen a szíved helyén. Űzz ki az emlékezetedből mindannyiunkat. És élj!”
Ez az áldás vált átokká később az író, Dawid, Bogdan Wojdowski életében.
A kötet hátlapján találhatunk róla egy fotót. Felemeli kezét és nevet, a szemében mérhetetlen szomorúság bujkál.

Egy hiteles tanú

„Bogdan Wojdowski 1930-ban egy zsidó asztalos és kárpitos családjában született Varsóban. A vezetékneve valódi, a keresztnevét viszont a Bogdan Kamiñski névre kiállított hamis igazolványból vette át – az igazi keresztnevét a regényhőse, Dawid kapta. Élete utolsó éveiben mindkét nevet a sajátjának tekintette. Apja katonaként védte Varsót 1939-ben, a kapituláció után fogolytáborba került, majd keletre, Biatystok környékére szökött, csak a német–szovjet háború kitörése után tért vissza Varsóba, a családhoz. 1940 őszén zárták le a gettót, Wojdowskiék akkor már a Keményítő (Krochmalna) utcában laktak.
A szülők mindennap kijártak dolgozni a gettóból, így tudták megszervezni azt, hogy elrejtsék a lányukat és a fiukat a falon kívül. Amikor a szülei már biztosak voltak abban, hogy hamarosan bekerülnek a transzportba, apja 1942 őszén neki adta az összes pénzét, és azt mondta, „vigyázz magadra, mert egyedül maradsz”. Hamarosan tényleg magára maradt, azt sem tudta, Majdanekben vagy Treblinkában végeztek a szüleivel.
Bár ez már nem tartozik a regény cselekményéhez: a szökés után egy ismerős asztalos várta a fal túlsó oldalán, de mikor az illető megtudta, hogy a gondjaira bízott fiú szülei már nem élnek, elvette minden pénzét, majd sorsára hagyta a tizenkét éves gyereket. Különböző helyeken, gyakran üres lakásokban bujkált, majd Varsó környéki falvakban vészelte át a háborút. Többek között Ozarówban, ahol a varsói felkelés idején magyar katonák állomásoztak, akik emberségesek voltak a lengyelekkel, adtak kenyeret és levest a helybelieknek. Wojdowski élete végéig nem tudta feldolgozni a történteket, még a regényírás sem segített rajta, sosem tudott szabadulni a traumától, öngyilkossági késztetéssel küszködött, végül 1994-ben önkezével vetett véget az életének.” (Részlet Pálfalvi Lajosnak a regényhez írt utószavából)

Olvasson tovább: