Kereső toggle

Hétköznapi hősök

Megrázó történetek a balkáni árvíz legnehezebb napjaiból

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ez az év bővelkedett természeti csapásokban a Balkánon. Februárban soha nem látott jégvihar söpört végig Szlovénián. Ugyanebben a hónapban Szerbiában olyan mértékű hófúvások voltak, hogy a hadsereget kellett bevonni a mentésbe. A májusi Tamara nevű ciklon epicentruma közép-szerbiai, boszniai, kelet-horvátországi régiók voltak. Mondhatni, a ciklon telibe találta a régi Jugoszlávia közepét. Több napon át folyamatosan esett, a szűk keresztmetszetű hegyi folyók kiáradtak, a hegyoldalakra épített többgenerációs házakat nem tudta megtartani a föld, s mint kártyavár csúszott egyik a másikra. Falvak tűntek el percek alatt. A víz eltörölte a határokat. A régi „testvériség-egység” titói szlogen mintha újra értelmet kapott volna. Egymás után jelentették be az extagországok a katonai segítséget. Szlovénia, Makedónia, Horvátország, Montenegró hadseregének mentőalakulatai Szerbia megsegítésére siettek.

A Belgrád közeli Obrenovác volt az egyik legtöbbet szenvedett város. A megáradt Kolubara folyó háromméteres szintemelkedése hihetetlen mennyiségű vizet zúdított a városra. A városra hirtelen lecsapó nagy hullámot a szemtanúk úgy írták le, mint egy filmbeli eseményt. Miután péntek délután megszólaltak a szirénák, a város elcsendesedett, a közvilágítás megszűnt. A mélyebben fekvő területeken lévő házakban rekedt embereket már csak csónakkal lehetett megközelíteni. A koromsötét éjszakában az autók fölött siklottak a csónakok. Az emberek sok helyen a szekrény tetején vagy a háztetőn várták a segítséget.

Slobodan Nedeljkovic Dzambo látva, hogy mi történik Obrenovácon, feleségét és kétéves gyermekét biztonságba akarta helyezni. Elvitte őket apósához egy Obrenovác melletti faluba, majd visszament a városba segíteni az evakuálásban. Az ár azonban utolérte a családját. Dzambo apósa csak egy pillanatra hagyta el a menedékként szolgáló tetőt, hogy takarót hozzon a többieknek. Mire visszaért, a lánya és a kétéves unokája eltűnt, valószínűleg elsodorta őket a víz. Dzambo ezek után folytatta a falu lakóinak kitelepítését: legalább ötszáz embert és állatot mentett meg, miközben abban reménykedett, hogy valahol megtalálja szerettei holttestét. Dorde Mikovic (83) egyike azoknak az idős embereknek, akiket Dzambo a biztos haláltól mentett meg. A bácsi hetvenöt éves mozgáskorlátozott feleségével bent rekedt a lakásban, amikor a fiatal férfi bement hozzájuk, és elcipelte őket a csónakig. „Annyit mondott csak, hogy kapaszkodjak a vállába. Nem tudtam, hogy elveszítette a feleségét és az unokáját. Ezt csak később olvastam az újságban” – meséli Dorde bácsi.

Az orosz mentők különös bátorságról tettek tanúbizonyságot a katasztrófahelyzetben. Egy csónak felborult két szerb mentővel és két obrenováci hölgygyel. Amikor az egyik orosz ezt meglátta a hídról, beugrott értük az örvénylő vízbe. Ilija Dragoslavicban (40) így rögzültek a történtek: „Valerij Loktionov leugrott a hídról, hogy megmentsen. Abban a pillanatban érkezett, amikor azt hittem, itt vég. Nem tudom, hogy amit ő tett, testvér megtette volna-e a testvéréért.”

Egy másik túlélő így emlékszik vissza: „A barátom kölcsönadta a robogóját a mentéshez. Robogóval mentem be a vízbe. Hideg, szél, buzgárok mindenfelé. Mint egy filmben. Halottam egy anyát a gyerekével, akik segítségért kiáltottak. Felraktam őket a robogóra, de beleestünk mindannyian a vízbe. Ebben a pillanatban megérkezett az orosz Alekszandar Gurin, és beraktuk a nőket a csónakba. Sajnos én nem tudtam beszállni, mert az egyik áramlat elvitt a híd alá, olyan erősen sodort, hogy azt hittem, meg fogok halni. Ekkor láttam meg Valerijt, amint leugrik a hídról. Egy fában kapaszkodtunk akkor már ketten, amikor kimentett bennünket.”

Slavna Lazic nyolcvanéves néni két éjszakát töltött egy fán. A kötényével rögzítette magát, hogy le ne essen. Amikor megjelentek a mentők, nem gondolt arra, hogy őt valaki meg tudja mozdítani a maga százhúsz kilójával. „A mi csapatunk akkor már harmadik napja megállás nélkül végezte a mentést. Nem gondoltunk a pihenésre. Amikor megtaláltuk a nénit, másfél méter magas volt a víz körülötte. Nyakig érő vízben álltam. Félhomály volt, a víz jéghideg. Fogtam a kezemben a nénit, mert azt mondta, hogy operálták, és nem tud járni. Néhány száz méteren keresztül vittem az első teherautóig” – meséli Stefan Javovic rendőr. Egyébként e pusztítás során az idősek, a mozgáskorlátozottak voltak a legkiszolgáltatottabbak. Sreten Dordevic – aki tehetetlenül nézte végig idős szomszédjának és feleségének tragédiáját – szívszorító történetet mond el: „Mi az utcáról nem tudtuk megközelíteni őket az óriási víz miatt. Még az ajtót sem tudták kinyitni. Kitörték az ablakot, arra próbáltak menekülni. A bácsi meg tudta volna magát menteni, de nem akarta otthagyni a mozgáskorlátozott feleségét. Próbálta kihúzni. Mindketten megfulladtak ott, a nappaliban.”

A legfiatalabb evakuált kisbaba ötnapos volt. Egy doboz tápszer és egy termosz víz volt mindaz, amit vele tudtak vinni. De az árvíz legnehezebb éjszakáján még egy szülést is levezettek a tűzoltóotthonban.

A baba és anyukája azóta is jól vannak. Slavica Vujicic négy hónapos kisbaba élete viszont csak egy hajszálon múlt. „Amikor a Kolubara kezdett megvadulni, mi az otthonunkban voltunk. Nevetgéltünk, jól éreztük magunkat, és hirtelen minden rosszra fordult. A víz húsz perc alatt elöntötte a házat, azt sem tudtam, mi történik velünk. Nagyon ideges lettem, felvettem Slavicát, menekülni próbáltunk. Nem fogtam még fel, mekkora a baj. Egy pillanatra letettem a gyereket a fakanapéra – mert oda még nem ért fel a víz –, hogy néhány dolgot összeszedjek, és utána meneküljünk. Végeztem, és látom, Slavica úgy sír, mintha mondani akarna valamit. Abban a pillanatban, amikor magamhoz öleltem, a fal ráomlott a kanapéra, pontosan oda, ahol előtte Slavica feküdt. Pánikszerűen menekülni kezdtünk. A mentők gyorsan megérkeztek, és összeszedtek bennünket” – idézi fel a drámai pillanatokat az édesanya. 

Kismeta Krsnic maga mentette ki négy gyerekét az elöntött házukból. „Amikor elindult az árvíz, a férjem megszökött, és otthagyott engem a négy gyerekkel. Mitija még alig hét hónapos. A víz elöntötte a házunkat, és én nem tudtam, mit csináljak. Szerencsére egy fiatal férfi sietett a segítségünkre. Ha ő nincs, mindannyian meghalunk. Ez az emberséges fiú tolta a babakocsit Mitijával, én meg Mariját és Nikolát vittem a kezemben. Kristina lányom a legidősebb, ő jött mellettem. Odaértünk a hídhoz, a túloldalon várt ránk egy traktor. A híd hihetetlen csúszós volt, és Kristina egyszer csak belesett a megáradt, zavaros folyóba. Nem tudom leírni, mit éreztem ekkor. Olyan volt, mint a legszörnyűbb rémálom. Teljesen lemerevedtem, és azt hittem, sohase fogom már látni. A szomszédom, aki abban a pillanatban ott termett, gondolkodás nélkül beugrott a vízbe, és kimentette a lányomat” – emlékszik vissza Kismeta a filmbe illő jelentre.

Olvasson tovább: