Kereső toggle

Egy valódi hungarikum: az „évszázad deportálása”

EMLÉKÉV

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Cikkünk a 70. évfordulóhoz kapcsolódó sorozat ötödik része. A hatodik tanulmány a magyar deportáltak sorsával foglalkozik a náci táborrendszerben.
1944 tavaszára a több tízezres veszteségek ellenére Magyarországon élt a náci Európa legnagyobb zsidó közössége. Úgy tűnt, pár hónap, és a 760-780 ezer magyar zsidó túléli a népirtást. 1944. március 19-én azonban bevonultak a nácik. Négy hónappal később a budapesti csillagos házak lakóin és a munkaszolgálatos egységeken kívül már nem voltak zsidók Magyarországon. A magyar holokausztra a német megszállás nélkül valószínűleg nem került volna sor. De arra kevesen számítottak, hogy a kétoldalú tárgyalásokon az invázió után egy hónappal már meg is születik a végső döntés: valamennyi magyarországi zsidót Auschwitz-Birkenauba kell szállítani. Márpedig pontosan ez történt. Ami pedig ezután következett, az még a holokauszt történetében is példátlan volt.

Az általános deportálások egy rendkívül gyors, többlépcsős német–magyar tárgyalássorozat nyomán indulhattak meg. Hitler március 18-án Horthynak bejelentette az ország megszállását. Egyúttal követelte a kormányzótól, hogy „oldják meg a zsidókérdést”. A hazai politikai klímát jól jellemzi, hogy a Horthy által kinevezett, Sztójay Döme vezette új, kollaboráns kormány már négy nappal később elfogadta a zsidók fizikai elkülönítését és a sárga csillag bevezetését. 

Néhány nappal később a felek már a gettósításról is megegyeztek. Az egyeztetések Endre László és Adolf Eichmann között zajlottak. Endre a Belügyminisztérium új, zsidóügyekkel megbízott államtitkáraként járt el. Ekkor már negyedszázados politikai és közigazgatási tapasztalattal rendelkezett. 1921–1937 között szolgabíró, majd főszolgabíró volt Gödöllőn, 1938-tól a megszállásig Pest megyei alispánként az ország egyik vezető hivatalnoka volt. Hivatali működése során a zsidókat bürokratikus eszközökkel, monomániásan üldözte. Ismert fajvédő és antiszemita teoretikusként cikkeket, tanulmányokat írt a zsidókérdésről. Még a húszas évekből személyesen ismerte Hitlert, és korábban Szálasival közösen vezetett egy nyilas pártot. Tárgyalópartnere a Magyarország „zsidótlanításával” megbízott, róla elnevezett különleges egység (Sondereinsatzkommando Eichmann) parancsnokaként ült az asztalnál. A Gestapo zsidóügyi alosztályát irányító SS-Obersturmbannführer eddigre már végigdeportálta egész Európát. Himmlertől, az SS vezérétől most azt a parancsot kapta, hogy a lehető legtöbb magyar zsidót deportálja, anélkül, hogy azok a varsói gettó lakóihoz hasonlóan fellázadnának. Eichmann addig berlini irodájából irányította a deportálásokat. Most, életében először, a terepen akart bizonyítani. „Meg akartam mutatni, milyen jól végre lehet hajtani egy megbízást, ha a parancsnok százszázalékosan kitesz magáért” – mondta később. Budapestre érkezve ambiciózus célt tűzött maga elé: meg akarta dönteni az SS hivatalos deportálási rekordját, amit a varsói gettót kiürítő kollégái tartottak. A sikerben azonban komolyan kételkedett, hiszen a titkárnőket és őröket nem számítva, mindössze szűkebb stábja 20 kipróbált emberére számíthatott. Márpedig ekkora erővel reménytelennek tűnt az itteni zsidók százezreinek elszállítása: „Amikor Magyarországra utaztam, az aggodalmaimon kívül nem volt semmim” – vallotta be később.  „Aztán jött Endre és …tulajdonképpen az ujjamat sem kellett megmozdítanom.”

Eichmann és Endre már az első találkozójukon összebarátkoztak. Napok alatt kidolgozták az általános gettósítás tervét, amit az új belügyminiszter, Jaross Andor március 31-én elfogadott. A koncepció valamennyi magyarországi zsidó gettókba és gyűjtőtáborokba koncentrálásával számolt. A részleteket tartalmazó rendeletet Eichmann és magyar összekötője, Ferenczy László csendőr-alezredes egyeztetése alapján Endre készítette el. A végrehajtásért a csendőrség és a rendőrség felelt.

A végső döntés

A magyarok hajlandóságát látva a németek hamarosan újabb követeléssel léptek fel. Hitler parancsára 100 ezer munkaképes zsidót kértek a náci hadiiparnak. Április 13-ára már meg is volt Horthy, Sztójay miniszterelnök, a BM, sőt, a munkaszolgálatosok miatt korábban féltékenykedő Honvédelmi Minisztérium beleegyezése. A nácik a megszállást követő pár hétben több eredményt értek el Magyarországon zsidóügyben, mint korábban bárhol. A gettósítás még el sem kezdődött és Budapest már limitált deportálásokhoz is hozzájárult. Az újabb zöld lámpa azonban csak fokozta a nácik étvágyát. A kínzó német munkaerőhiány és a magyarok készséges együttműködése megnyitotta az utat a korábbinál radikálisabb megoldások felé.

Eichmann és Endre felismerte, hogy egyetlen jelentős budapesti vagy berlini katonai vagy rendőri szerv sem ellenezte az első deportálási terveket. Sőt, mindkét kormány támogatását bírták. A magyar zsidók általános deportálását a jelek szerint a duó közösen kezdeményezte. Kárpátalján ekkoriban indult a gettósítás, amelynek során Eichmannék és a magyar csendőrök, rendőrök példásan együttműködtek. Endre a totális deportálást a német munkaerőigényekre hivatkozva tálalta. Április 12-e és 17-e között személyesen találkozott azzal a három magyar politikussal, akik akadályozhatták volna a tervet: Sztójayval, Horthy kormányzóval és Csatay honvédelmi miniszterrel. Ellenkezés helyett mindhárman áldásukat adták.

Eközben Eichmann Berlintől érdeklődött, hogy hová küldje a magyar zsidókat. Április 22-én megérkezett a hír: Himmler elrendelte az általános deportálást. Aznap este, az Endre család szentkúti birtokán, a magyarországi német biztonsági szervek és a Belügyminisztérium vezetése között kedélyes eszegetés-iszogatás közben megszületett a végső döntés a totális deportálásról. Naponta egy vonattal 3000 főt akartak Auschwitzba küldeni. Néhány nap múlva ezt a számot Endréék kérésére napi négy vonatra emelték. A végső döntéssel a magyar zsidóságot gázhalálra és életfogytig tartó rabszolgamunkára ítélték.

A vidéki deportálások

Az akció május 15-én indult. Jellemző, hogy Kárpátalja és Észak-Erdély „megtisztítására” Eichmann mindössze 8 tisztet és 40 SS-t tudott küldeni. Az első 24 napban ezekből a zónákból 289 ezer zsidót vittek el. Június végére ez a szám országosan elérte a 400 ezret. A zsidók összegyűjtése, őrzése, szállítása, javaik elkobzása és leltározása 200 ezer magyar csendőr, rendőr, hivatalnok, orvos, gépírónő, ápoló, vasutas és tanár feladata volt. A németek a magyarok nélkül mozdulni sem tudtak volna. Eichmann szerint hatóságaink jobban teljesítettek, mint más országokban: „…több alkalommal azt mondtam magamnak: az áldóját! Eddig azt hitted, hogy csak Németországban uralkodik az a bizonyos pontosság, és itt legalább ugyanazt a kínosan pontos akkurátusságot látod. Csodáltam a magyar közigazgatást…” – írta később Eichmann. Márpedig neki egész Európára kiterjedő tapasztalatai voltak.

A nácik különösen a magyar csendőrségtől voltak elragadtatva. Imponált nekik fegyelmezettségük és brutalitásuk.  A magyar csendőrök zöme a gettósítás és deportálás során folyamatosan bántalmazta a zsidókat. A legkegyetlenebbek az elrejtett értékek után kutató csendőrdetektívek voltak. Nagyváradon a meztelen zsidókat gumibottal verték, a nők méhébe áramot vezettek. Kolozsváron a heréket vették kezelésbe, Seregélyesen a nők mellét gumicsővel ütötték. Désen ostort, bikacsököt, husángot használtak a vallatások során, sok zsidó szájából egyszerűen kitörték az aranyfogakat. Salgótarjánban terhes nőket ütlegeltek, 16 embert egyszerűen agyonvertek. Országszerte rengeteg volt a halott, sokan megőrültek, öngyilkosok lettek, vagy örökre megnyomorodtak. A szadizmus, a fosztogatás mintái felülről érkeztek. Endre rendelte el, hogy deportálás előtt minden zsidót testüregi motozásnak vessenek alá. Ez kiterjedt a végbélnyílásokra és a nők vaginájára is.

Vonatonként átlagosan 3000, vagononként 70 emberrel számoltak. Nem volt menekvés: a zsidókat az árvaházakból, börtönökből, elmegyógyintézetekből, szülészetekről, aggok házából is elvitték. Csak a nélkülözhetetlen orvosok és családjaik maradhattak. Ők is csak a német „tanácsadók” engedélyével. A tettesek számára világos volt, hogy tömeggyilkosságot terveznek, de nem zavarta őket, hogy már útközben ezrek fognak meghalni. Az egyik magyar csendőrtiszt azt mondta, hogy akár 100 zsidó is mehet egy vagonba: „rakhatók úgy, mint a heringek, mert a németeknek szívós emberek kellenek. Aki nem bírja, elhullik. Divathölgyekre nincs semmi szükség ott Németországban”.

A deportálások leállítása

Ezekben a hetekben Horthy 25 éves államfői teljesítményének mélypontját produkálta. Passzivitásba vonult. Végül nem azért állította le a deportálásokat, mert mint sokan hiszik, megkapta az Auschwitzból szökött zsidó foglyok beszámolóját a gázkamrákról. Hanem azért, mert a szövetségesek partra szálltak Normandiában, és a deportálásokból nemzetközi botrány lett. Tiltakozott a pápa, a svéd király, Roosevelt amerikai elnök. A kiszállítások leállítását Horthy először június elején vetette fel. Parancsot viszont csak július elején adott ki. Akkor, amikor vidéken már nem maradtak zsidók. A budapestiek elhurcolását elsősorban azért akadályozta meg, mert attól tartott, hogy a deportálás miatt a fővárosba hozott csendőrökkel puccsot hajtanak végre ellene. Nem a zsidók, hanem inkább saját védelmére vezényelt páncélosokat Budapestre. Ha ezt már június közepén megteszi, 87 ezer embert menthetett volna meg az elhurcolástól. Ha az eredeti deportálási menetrendet Endréék nem gyorsítják fel, akkor eddigre 170-180 ezer zsidót vittek volna el. Így azonban negyedmillióval többen érkeztek Auschwitzba.

A holokauszt alatt soha annyi embert nem deportáltak olyan rövid idő alatt, mint Magyarországról. Eichmannak sikerült a rekorddöntés. 56 nap alatt 437 402 zsidót deportáltak. 15 ezer fő kivételével valamennyit Auschwitz-Birkenauba vitték. Július elejére Magyarországról a munkaszolgálatos egységek és a budapesti csillagos házak kivételével eltűntek a zsidók. Eichmann a kormányzói tiltással szemben tehetetlennek bizonyult. A magyar közreműködés nélkül azonnal megbénult, a nyilas puccsig önerőből kevesebb, mint 3000 zsidót tudott Auschwitzba küldeni.

A kollaboráció

Hitler hiába adott parancsot az összes európai zsidó kiirtására még 1941-ben. Ettől még a magyar zsidók többsége túlélhette volna a háborút. A leigázott keleti területeken és a Birodalomban csak az ő szava számított. Otthon és keleten a holokauszt belügy volt. A nácik azt csináltak, amit akartak. Nyugaton és a szövetséges kelet-európai államokban azonban a zsidók sorsa folyamatos politikai küzdelem eredményeként dőlt el. Itt a náci erőfölény ellenére sem volt elég a Führer kívánságára hivatkozni. Tárgyalni, érvelni, fenyegetőzni, hízelegni kellett. Sokszor évekig. A deportálásokról más, stratégiai jelentőségű gazdasági, politikai és katonai ügyekkel együtt kellett alkudozni. Berlin taktikázásra, kompromisszumokra kényszerült. Dönteni kellett, mi a fontosabb: a deportálás, a román olaj, vagy a frontra küldött olasz, esetleg magyar csapatok száma. És a nácik legtöbbször racionálisan döntöttek: a katonák és a benzin fontosabbak voltak a zsidóknál. Eközben pedig az újabb német vereségek lassan, de biztosan rombolták Berlin alkupozícióját.

A zsidók sorsát így legfőképpen a saját kormányuk és a Berlin közötti viszony, valamint a helyi közigazgatás és a német partnerszervek kapcsolata befolyásolta. Több példa is világosan bizonyítja, hogy bizony Adolf Hitlernek is lehetett nemet mondani. Ezt tette a finn kormányfő, aki közölte: náluk nincs zsidókérdés. Az esetnek semmilyen következménye nem lett.  A németek után a románok ölték meg a legtöbb zsidót. A Szovjetuniótól elfoglalt területeken mintegy negyedmilliót. 1942 nyarán Eichmann képviselője megegyezett a románokkal: úgy tűnt, Bukarest valamennyi zsidót átadja a németeknek. A döntést az államfő, Antonescu éppúgy támogatta, mint a miniszterelnök. A deportálások kezdetét szeptemberre tűzték ki. Elsőként Dél-Erdély magyar anyanyelvű zsidóságát akarták gázkamrába küldeni. Az akció mégis elmaradt, mert Antonescu meggondolta magát. Hitler, Himmler és Eichmann hiába dühöngött, a vonatok sosem indultak útnak. A bolgárok az általuk megszállt Macedónia és Trákia zsidóságát 1943 tavaszán német megsemmisítőtáborokba küldték. Az általános deportálásokra azonban III. Borisz cár nemet mondott. Berlin ismét tehetetlen volt. Ha egy szövetséges állam nyíltan megtagadta vagy csendben elszabotálta a deportálást, a nácik számára a háborús részvétel mindig fontosabb volt, mint a zsidók kiirtása. Hitler egyetlen államot sem foglalt el azért, mert az nem küldte halálba a zsidókat.

Ahol azonban megjelent a Gestapo és az SD (a náci titkosszolgálat – a szerk.), ott előbb vagy utóbb megkezdődött a zsidók elhurcolása. A náci megszállás mindenhol cezúrának bizonyult. Jó példa erre Olaszország. Mussolini bevezetett ugyan zsidótörvényeket, de a németek többszöri kérése ellenére sem járult hozzá a deportálásokhoz. Sőt, a franciaországi, jugoszláviai és görögországi olasz megszállási zónákban a fasiszta hadsereg több tízezer menekült zsidónak nyújtott menedéket. 1943 nyarán azonban Mussolini megbukott. Az új olasz kormány átállt a szövetségesekhez, a nácik bevonultak, a letartóztatott diktátort kiszabadította az SS. Amit korábban önálló Duceként megtehetett, arra a német támogatással létrehozott bábállam vezéreként már nem is gondolhatott: Mussolini beleegyezett a deportálásokba és a vonatok hamarosan elindultak Auschwitzba.

Minden megszállt országban sor került deportálásra. Dániában éppúgy, mint Görögországban. Az azonban, hogy végül hány embert, a helyi zsidó közösség mekkora részét vitték el, sok tényezőtől függött. A bábkormányok vezetőin éppúgy sok múlt, mint a helyi adminisztráció kollaborációs hajlandóságán és szervezettségén, az egyházak viselkedésén, vagy a nem zsidó lakosság hozzáállásán. 1944-ben Horthy választhatott: a nácikkal évekig tárgyaló Pétain marsall példáját követi, esetleg a végül nemet mondó román tömeggyilkos Antonescuét. Ő azonban úgy tett, mint Mussolini. A megszállásig nemet mondott – utána igent.

Az évszázad deportálása

Az, ami nálunk 1944-ben történt, az sok szempontból még a holokauszt történetében is példátlan. Az egyes deportálási akciók között persze számos eltérés figyelhető meg. A nácik máshogy viselkedtek a germanizálhatónak tartott Norvégiában, mint a teljesen leigázott Lengyelországban és Ukrajnában, ahol a zsidókon kívül szlávok millióit és cigányok tízezreit is megölték. Dániában és Görögországban három évig alig foglalkoztak a zsidókkal, Szerbiában viszont azonnal hozzáláttak a kiirtásukhoz. A sok különbség ellenére az 1944-es magyarországi deportálások összehasonlíthatók a máshol történtekkel.

 Keleten a nácik lényegében kiirtották a lengyel, a baltikumi, valamint a megszállt orosz, belorusz és ukrán területek zsidóságát. Máshol azonban jóval szerényebb eredményeket értek el. A szövetséges Olaszországban, Finnországban, Szlovákiában, Bulgáriában, Romániában és Horvátországban 1941 tavaszán összesen mintegy 550 ezer zsidó élt. Közülük 90 ezer embert (16 százalék) deportáltak. A meghódított északi és nyugat-európai államok 590 ezer zsidó lakosából pedig 207 ezret (35 százalék). Ehhez képest Magyarországról 437 ezer embert vittek el. Másképpen fogalmazva: a nácik mindössze 8 hét alatt több embert tudtak elhurcolni Magyarországról, mint négy és félév alatt 14 megszállt és csatlós államból.

 A szövetséges országokban a 89 ezres szlovák zsidóság szenvedte el a legnagyobb arányú (78 százalék) veszteségeket, a megszállt Észak- és Nyugat-Európában pedig a hollandok. Innen a 140 ezer zsidó háromnegyedét deportálták, 105 ezer embert. Mégis: ezek az akciók szinte eltörpülnek Endréék „eredményessége” mellett. A szlovákok 1942. március 26-a és október 20-a között, 30 hét alatt 56 ezer embert küldtek Auschwitzba, Majdanekba, valamint a sobibori és treblinkai megsemmisítőtáborokba. Hetente 1867 zsidót. Hollandiából a zsidók zömét 1942. július 15-e és 1944. szeptember 3-a között indították útnak. E 116 hét alatt 103 ezer embert hurcoltak el: hetente átlagosan 888 főt.

Ezzel szemben Magyarországról hetente átlagosan több mint 54 ezer embert szállítottunk a birkenaui rámpán szelektáló doktor Mengele és kollégái elé. A magyarországi deportálás a szlovákiainál harmincszor, a hollandiainál pedig mintegy hatvanszor volt gyorsabb és hatékonyabb.

Amihez Eichmann embereinek és a fegyelmezetten együttműködő helyi hatóságoknak Hollandiában több mint két év kellett, azt Endre Lászlóék kevesebb, mint két hét alatt megcsinálták. Amihez a szlovák bábállam kollaboránsainak hét hónapra volt szüksége, azt a Horthy-rendszerben szocializálódott magyar hatóságok egyetlen hét alatt végrehajtották. Ha a magyar kormány csak annyira lelkesen küldi a zsidókat a gázkamrákba, mint a náluk semmivel sem kevésbé antiszemita szlovák kollégáik 1942-ben, akkor a deportálások nálunk 234 hétig tartottak volna. Ebben az ütemben az utolsó vonatok valamikor 1948 novemberében érték volna el Auschwitz-Birkenaut. Majd négy évvel a tábor felszabadulása után. Ha megelégedtünk volna a Nyugat-Európában náci szempontból legsikeresebb holland deportálási akció sebességével, akkor a 437 ezer magyar zsidó elszállítása nagyjából 492 hétig tartott volna. Közel tíz évig. Az utolsó vonatok valamikor 1953. október végén indultak volna. Néhány héttel azelőtt, hogy Puskásék  6:3-ra legyőzték az angol válogatottat a Wembleyben. Az „évszázad mérkőzésére” azóta is büszkék vagyunk. Az „évszázad deportálására” ne legyünk!

Élet menete Ausztriában

Hetven éve szabadult fel Ausztriában a hírhedt Gusen II., mely a náci koncentrációs táborok legkegyetlenebbje volt. Április 5-6-án mintegy ezren vettek részt a kétnapos Emlékezés és Megbékélés Felvonuláson, az Élet Menetén. Nagyrészt osztrák résztvevők mellett egy német csoport is kifejezte együttérzését és eltökéltségét az antiszemitizmus elleni küzdelemben. Az osztrák Hit Gemeinde Wien képviseletében is több keresztény filoszemita volt jelen. A megemlékezés St. Georgen-ben kezdődött, ahol a Hatmillió plusz egy című filmet maga a rendező, egy túlélő fia, David Fisher kommentálta. A színpadon nyolc túlélő számolt be röviden a Mauthausen-Gusen koncentrációs táboraiban megélt napjaikról. Megható volt, ahogy az idős emberekből a nyugalom, béke és reménység áradt azon könnyeikkel küszködő fiatalok felé, akik apjuk, nagyapjuk gaztettei miatt kértek most bocsánatot. A Wiener Graben nevű gránitbányában rettenetes körülmények között hajszoltak halálra tizenegyezer magyart, de voltak osztrák, holland, lengyel zsidók is e koncentrációs táborban. A foglyoknak 80 kilogrammos gránittömböket futólépésben kellett cipelniük. A kápók és SS-tisztek kimerülésig hajszolták őket az úgynevezett halállépcsőn, mely eredetileg rosszul rögzített laza kőtömbökből állt. Visszazuhantukban ők is, és a mögöttük cipekedők is éle-tüket vesztették. Némelyeket egyenesen a szikla tetejéről löktek vagy kényszerítettek a kőbánya mélyébe, cinikusan „ejtőernyősöknek” nevezve őket. Ezen a helyszínen egy férfi zokogva mesélte, hogy néhány hónapja tudta meg: nagyapja itt kínozta halálra a zsidókat. Két tinédzser gyermekével együtt térdre hullva kért bocsánatot a jelenlevő túlélő zsidóktól. A mintegy 8 kilométeres menet által érintett városok polgármesterei megkövették a résztvevő túlélőket és kifejezték Izrael melletti szolidaritásukat. Több osztrák lelkész együttes imában kérte Isten bocsánatát népük bűneiért és Jobst Bittner tübingeni lelkész a német nép nevében kért bocsánatot az osztrák néptől az Anschluss által elkövetett nemzeti bűnökért. (Soós Judit)

Olvasson tovább: