Kereső toggle

Nagyban űzik az ipart

A prostitúció legalizálásának ellentmondásai Németországban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Németország a prostitúció 2002-es legalizálása óta a kritikusok véleménye szerint „Európa bordélyházává” vált. Az eltelt tizenkét évben megduplázódott a – többségében női – szexmunkások száma, mára több mint 400 ezer prostituált kínálja bájait az erre igényt tartóknak bordélyházakban, saját lakásokban vagy az utak mentén. Az államnak és az önkormányzatoknak érdekében áll a legalizálás fenntartása-folytatása, hiszen a német szexipar forgalma évente 14,5 milliárd eurót tesz ki.

A bordélyházak működtetése jelenleg teljesen legális tevékenység Németországban, nem csoda, hogy erre egy egész iparág épült rá a turizmuson belül. Míg korábban Thaiföld volt az első számú célország, ma már külföldre sem kell utazniuk azoknak, akik szexuális szolgáltatásokat kívánnak vásárolni. Tíz évvel ezelőtt Hamburg Reeperbahn utcája volt a leghírhedtebb környék, azóta a szexipar elárasztotta az egész országot: Berlinben körülbelül 500 bordélyház működik, de Osnabrückben, a 165 ezer lakosú egyetemi városban is van 70 piroslámpás ház – az egész országban pedig körülbelül 3000-re tehető a számuk, és naponta 1,2 millió férfi fordul meg ezeken a helyeken. (Az állami nyilvántartás egyébként nem teljesen megbízható: a bordélyokat az „egyéb szolgáltatások nyújtása” kategóriába sorolják, együtt a tetováló és piercingstúdiókkal, asztrológusokkal vagy házasságközvetítőkkel.)

A verseny beindult: a bordélyok számos plusz szolgáltatást is vállalnak, hogy becsalogassák a kuncsaftokat. A Cologne-ban található egyik nyilvánosház éjjel-nappali nyitva tartással, 12 emeleten várja ügyfeleit. A 126 szoba mellett szépségszalon, butik, mosoda, szolárium és számos bisztró is található az épületben, ahol 150 nő „dolgozik”. Egy teljes folyosó a transzszexuálisok igényeinek kielégítésére szolgál. A szolgáltatásokat naponta 800 férfi veszi igénybe.

A prostitúcióval kapcsolatos liberalizációt 2002-ben fogadta el az SPD–Zöldek-koalíció. A terv az volt, hogy a szexmunkásokat kihozzák az alvilágból, és megadják számukra azokat a jogokat, amelyek a legális munkavállalóknak járnak. Elméletben ez a futtatók és a szexmaffia végét jelentette volna. A törvény azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, aminek egyik oka, hogy a nyilvánosházakban áttekinthetetlen készpénzforgalom zajlik, ami vonzó a bűnbandák, a kitartók és a pénzmosók számára, de azoknak a nőknek is, akik gyorsan akarnak sok pénzt keresni.

 A baloldali-liberális kormányzat a prostitúciót teljesen „normális” munkává kívánta minősíteni. Ennek megfelelően a jelenlegi törvények alapján a piac résztvevői biztosítást fizetnek, adóznak, egészségügyi ellátásra jogosultak. Ugyanakkor hiába van több joguk a prostituáltaknak, alig-alig érvényesítik azokat. A legtöbb szexmunkás még mindig nem regisztráltatja magát – jellemző adat, hogy társadalombiztosítási jogviszonnyal összesen 44-en rendelkeznek –, és nagyon kevesen hajlandóak feljelenteni azokat, akik futtatják őket vagy kereskednek velük. Pedig a liberalizáció hívei azt gondolták, hogy a változtatásokkal az emberkereskedelmet is vissza tudják szorítani. Az erről szóló statisztikák szerint, amíg 2001-ben 987 áldozatról tudtak, addig 2011-ben 482-ről, ami meggyőző eredménynek tűnhet, ám a szakértők szerint biztos, hogy ezek az adatok csak a jéghegy csúcsát jelentik.

A német – pontosabban a Németországban dolgozó – prostituáltakat olcsónak és mindenre kaphatónak tartják. Fél óra szex 30 euróba vagy még kevesebbe kerül, de létezik már úgynevezett átalánydíjas szolgáltatás is. Ez azt jelenti, hogy egy prostituált 150-200 eurót keres egy műszak alatt, függetlenül az ügyfelek számától, ami elérheti a húszat is.

Sorana belülről ismeri az ipart: Romániából érkezett a könnyű pénzszerzés reményében. Elmondta, hogy egy ilyen átalánydíjas alkalom alatt 40 embert kellett „kiszolgálnia”, nem utasíthatott vissza egyetlen ügyfelet sem. Végül beavatkoztak a hatóságok – de nem a nők kizsákmányolása vagy a velük való visszaélés miatt, hanem pusztán „higiéniai” okokból. Szerinte Németországban, ahol minden legális, és mások a körülmények, mint szülőhazájában, „úgy kezelnek minket, mint a szemetet”.

A legalizálás ellenére sokaknak így is az áldozati szerep jut: érzelmileg zsarolják, illetve kényszerítik őket arra, hogy áruba bocsássák saját testüket. Vannak olyanok, akiknek elveszik az útlevelét, korlátozzák őket szabad mozgásukban, vagy épp embertelen körülmények között kell lakniuk.

A prostitúció legalizálásának folyamatát egyébként az ellenzék megakasztotta – ezért nem vonatkoznak rá olyan részletes szabályok, mint mondjuk az egészségügyre vagy az élelmiszeriparra. Az iparág jelenleg számos tekintetben a szürke zónába tartozik, és továbbra is kényes kérdés a „reform” folytatása.

A törvény egyre nyilvánvalóbb csődje miatt mind többen követelik az újraszabályozást. Alice Schwarzer népszerű írónő és feminista szerint a törvény csak a futtatókat védi, nem a prostituáltakat, akiknek a helyzete rosszabb lett, mint amilyen volt – és ebben többen egyetértenek vele. Schwarzer szerint a szexmunka egyenlő a rabszolgasággal, és mind a klienseket, mind a kereskedőket bűnözőként kellene kezelni, „mint ahogyan azok is”. „A prostituáltak 90 százalékát belekényszerítik a szexiparba a szegénység és emberkereskedelem útján” – jelentette ki. Kezdeményezésére több mint 100 közismert személyiség – köztük színészek, művészek, politikusok és egyházi személyek – írt alá egy petíciót, amit a prostitúció betiltása érdekében fogalmaztak meg.

Érveik között több olyan történet is szerepel, mint amit a Romániából érkezett exprostituált is elmondott. A legalizáláspártiak szerint azonban ezek a történetek nem általánosak, és igyekeznek minden fórumon hangoztatni, hogy a legtöbb szexmunkás önként választja ezt a szakmát, és „nincs szükségük megmentésre”. Az egyik ilyen szervezet, a Dona Carmen egyik tagja a Die Tageszeitungnak nyilatkozva azt mondta, hogy elment több bordélyházba, és az ott lévők több mint 90 százaléka úgy nyilatkozott neki, hogy tudta, milyen munkára érkezik az országba.

A legalizálás folytatása mellett kardoskodók egyik ötlete, hogy az emberkereskedelem áldozatává vált személlyel való szexuális kapcsolat legyen büntetendő az igénybevevői oldalon, ahogyan Franciaországban is nemrégiben elfogadtak egy erre irányuló módosítást. A kérdés csak az, hogy vajon honnan kellene tudnia az ügyfélnek, hogy az adott prostituált emberkereskedelem áldozata. Egy másik javaslat szerint a rendőrség szabadon ellenőrizhetné a bordélyokat panasz vagy házkutatási parancs nélkül. A prostituáltakat köteleznék a regisztrációra, nem úgy, mint most, amikor ez csak egy lehetőség.

A prostitúció betiltása nem érdeke az államnak sem, hiszen a költségvetés igen vaskos bevételekre tesz szert az évente 14,5 milliárd eurós forgalmat bonyolító szexiparból, főként a nagyobb bordélyházak jóvoltából. A megszokott adók mellett már különadót is kivetettek erre a szférára. Az úgynevezett düsseldorfi eljárás értelmében a bordélyházak üzemeltetőinek 15–30 eurós napi adót kell befizetniük, amit a szobabérletbe beépítve kell áthárítaniuk a prostituáltakra.

Mivel az üzlet virágzik, egyes városok is kitalálták már az úgynevezett szexadót. Köln önkormányzata például egy külön közalkalmazottat fizet azért, hogy felügyelje a városban tevékenykedő prostituáltak napi 6 eurós kötelező befizetéseit – amiből évente 800 ezer euró bevétele származik a helyi költségvetésnek. Az utcákon strichelő nőket is rendszeresen ellenőrzik, és alkalmanként tőlük is pénzt szednek. Ezenfelül az ilyen célra igénybe vett területek után is komoly összegek vándorolnak az állam zsebébe.

Olvasson tovább: