Kereső toggle

Őskomplexus, múltátírás

A hárítás magasiskolája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha egy nemzedék nem dolgozza fel a történelmi traumáit, akkor ezt a munkát ráhagyja a következő generációra. Szembenézés híján akár évszázadokig örökölhetjük elődeinktől a traumákhoz kötődő képzeteket, a szégyen és megalázottság érzését, az ezt kivédeni próbáló hárító, szorongó reflexekkel együtt. Ezek az attitűdök idővel a nemzeti identitásba is beépülnek – aki nem osztja őket, az kívülálló. Trianon óta rendre elmarad a múlttisztázás, ennek hatásairól Borbándi János pszichológussal (képünkön) beszélgettünk.

Egy helyütt azt írja, hogy különböző társadalmi csoportok identitásában jelentős szerepet játszik a nemzeti történelemről alkotott saját interpretációjuk. Az elmúlt hetekben kirobbant társadalmi vita különösen élesen mutatja meg, hogy mennyire eltérőek az elmúlt évtizedek, az elmúlt száz év párhuzamosan létező értelmezései. Van-e felelősségük a politikai vezetőknek az ezzel kapcsolatos társadalmi konszenzus kialakításában?

– Egy politikai-társadalmi értelemben vett közösség vezetőjének egyik legfontosabb feladata, hogy hozzásegítse a csoport tagjait a közös identitás élményének és a közösséghez való tartozás nyomán átélt önbecsülés érzetének fenntartásához. Nyilvánvaló, hogy egy nemzet méretű csoport minden tagja nem gondolkodhat azonos módon, mégis van néhány szimbólum, hiedelem, ünnep, tapasztalás, történelmi esemény, közösségi trauma, amelyeken, pontosabban az általuk hordozott érzelmi tölteten viszonylag egyöntetűen osztozunk, és amelyek mind a csoport egésze, mind az egyén számára az összetartozás, közös identitás hordozói. Ilyenek lehetnek egy nemzet számára a himnusz, a nemzeti színek, történelmi kataklizmák vagy dicsőségek emlékezete, bizonyos szimbólumok stb.

Könnyen belátható, hogy a csoport – ami jelen esetben a nemzetet jelenti – identitását hordozó elemek devalválása vagy kisajátítása valójában az egész csoport identitását rombolja, és mint ilyen, elősegíti a lélektani értelemben véve éretlen, indulatvezérelt, destruktív hatású jelenségek létrejöttét. A csoport vezetője kiemelt helyzetéből adódóan, akár egymagában is képes ezeknek a tartalmaknak a befolyásolására, így a csoport identitásának erősítésére, de gyengítésére is, nagyon jelentős tehát a felelőssége.

Mondana erre konkrét esetet?

– Ezekre a destruktív folyamatokra jó példa mind a 2002-es választási kampányhoz, így Orbán Viktor személyéhez köthető „kokárdamozgalom”, mind Gyurcsány Ferenc reakciója a 2004-es kettős állampolgársági népszavazás által felvetett kérdésekre. Adott pillanatban mindketten miniszterelnökök, tehát az egész csoport első számú vezetői voltak. Az első esetben azzal, hogy a jobboldal támogatóit az általános nemzeti szimbólum, a kokárda viselésére szólították fel, akarva-akaratlanul kiszorították a nem jobboldali érzelmű szavazókat a kokárda, mindaddig a nemzeti érzés egyik legfontosabb szimbóluma által hordozott összetartozás érzetéből. A második esetben a hivatalban lévő miniszterelnök, azzal, hogy a határon túli magyarok állampolgárságának kérdésben a „nem” szavazatra buzdított, valójában a határon túli magyarokkal való szimbolikus egyesülés lehetőségét utasította el, ami a jobboldali szavazók számára az egyik legfontosabb nemzeti sorskérdés volt. Ezek sajnos nem egyedi esetek, számos hasonló gesztus történt, elsősorban az elmúlt tizenöt év során. Mindazzal együtt úgy gondolom, ez a két eset önmagában nagyon fontos szerepet játszott a jelenlegi megosztottság, és a vezetők ellentétes oldali elemi erejű elutasítottságának kialakulásában.

A megosztottsággal kapcsolatban a vezetők felelősségét említi, véleménye szerint lehetnek-e ennek más okai is?

– Nem feltételezek tudatosságot ezeknek a gesztusoknak a hátterében. A vezetők is részei a csoportnak, így – még ha szeretnek is erről megfeledkezni – mindenki máshoz hasonlóan, ők is ki vannak szolgáltatva a csoportban zajló folyamatoknak, nem beszélve a vezető szerepből adódó, személyiségükre nehezedő nyomásról. Mindezen hatásokat az önreflektivitás ellensúlyozhatná, de ennek – a közéletben legalábbis – egyre kevesebb nyomát tapasztalni.

Csak a vezetők esetében gondolkodhatunk az önreflexió hiányosságairól?

– A társadalmi önreflexivitás hiánya, a múlt traumáinak feldolgozatlansága, illetve a feldolgozásra irányuló kísérletek elmaradása egyre gyakrabban jelennek meg az értelmiségi közbeszédben, de mintha mégsem tudna elindulni egy erre irányuló társadalmi párbeszéd. Ennek elmaradásában véleményem szerint nem csak jelenlegi, de az ezt megelőző kormányoknak is megvan a maguk felelőssége, ugyanakkor nem lenne helyes pusztán a mindenkori hatalmat okolni mindezért.  Valóban nagyon nehéz kibogozni a történelem szálait és őszintén szembenézni a múlttal, akár csak egy család néhány generációjára visszatekintve is. A 20. század folyamán gyakran keveredtek az áldozat és agresszor szerepek, nem egyszer egyazon család, sőt személy életén belül is, így valóban keserves feladat szembesülni szüleink, nagyszüleink életével, szenvedéseivel, esetleg tetteivel. Mit lehet kezdeni a kiszolgáltatottságukkal, megalázottságukkal és mit azzal, ha éppen őróluk derül ki, hogy megaláztak másokat? Hogyan lehet ahhoz viszonyulni, ha áldozatok és agresszorok is voltak egy személyben? Vagy ahhoz, hogy egy adott pillanatban a család egyik ága a traumát elszenvedettekhez, míg a másik a traumát okozókhoz tartozott? Meglehetősen fájdalmas út megérteni őket, és kialakítani a megfelelő viszonyulást hozzájuk, ezáltal önmagunkhoz, de ha ezt nem tesszük meg, akkor az elődeink sorsa determinálja a miénket, és az aknák előbb-utóbb felrobbannak alattunk, a személyes és társadalmi életünkben egyaránt. Egy nemzet akár évszázadokon át hordozhatja a történelmi traumákhoz kötődő képzeteket, a szégyen és megalázottság érzését, az ehhez kapcsolódó hárító mechanizmusokkal együtt. Ezek az elemek idővel a csoportidentitás lényegi alkotórészeivé is válhatnak és megdöbbentő erővel bukkanhatnak elő egy adott történelmi pillanatban, hogy a legsúlyosabb kataklizmáknak adjanak érzelmi hátteret. Nem hihetjük, hogy védve vagyunk ezektől a hatásoktól, hiszen nem csak időben és térben távoli helyeken történik ilyesmi, a 90-es években lezajlott délszláv háború során épp ilyen bujkáló érzelmek robbantak fel.

A hárítás része lehet az is, hogy a traumákról – például a holokausztról vagy az 56-os érintettségről – tudvalevően máig nem beszélnek az emberek, még családi körben sem. Egyes kutatások szerint a többség azt hiszi, hogy a 20. századi traumákat illetően neki nincs is családi érintettsége.

– Feltételezhető, hogy ennél árnyaltabb a kép. Dr. Virág Teréz pszichoanalitikus a rendszerváltás idején hozta létre a KÚT rendelőt azzal a céllal, hogy a társadalmi traumatizáció áldozatainak pszichoterápiáját elősegítse. Céljai között nem kizárólag az első, hanem a második-harmadik nemzedék terápiája is szerepelt, mert azt tartotta, hogy a transzgenerációs traumaátvitel miatt az áldozatok utódai is áldozatok, súlyosan traumatizáltak. A családban nagyon gyakran egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen beszélnek a múltról, így a leszármazottaknak adott esetben fogalmuk sincs problémáik gyökereiről. A némaság ellenére mégis átadódnak a trauma által kiváltott reflexek, attitűdök, szorongások. Számtalan esetben fordul elő, hogy felnőtt emberek családjuk, vagy személyes problémájuk gyökereit kutatva, megdöbbenve szembesülnek nagyszüleiket ért társadalmi traumákkal, holott addig fel sem merült bennük, hogy bármilyen módon érintettek lennének. Virág Teréz ugyanakkor elkötelezetten képviselte azt is, hogy nem csak az áldozatok, hanem az agresszorok leszármazottai is traumatizáltak, és segítségre szorulnak.  Ha belegondol, milyen változatos módon lehetett – volt szükségszerű – traumatizálódni ebben az országban az elmúlt 80-100 év során, úgy gondolom, nyilvánvalóvá válik, hogy sokkal-sokkal nagyobb az ilyen, vagy olyan módon érintett családok aránya, mint gondolná.

Mennyire lehet káros hatású az áldozatszerepben való tetszelgés, ami most is megy az ország náci megszállásával kapcsolatban?

– A szoborterv váratlan, minden bizonnyal akaratlan, mégis pozitív hozadéka, hogy intenzív vitát generált az adott korszakkal kapcsolatban. A rendszerváltás óta eltelt időszakban nem emlékszem olyan pillanatra – hozzáteszem, előtte sem – amikor ilyen intenzív és szenvedélyes vita zajlott volna ezekről a kérdésekről, ilyen erős lett volna a szembesítési szándék, mint a terv nyilvánosságra kerülése óta eltelt egy-két hétben. Úgy látszik, hogy ez az intézkedés katalizáló erővel bírt, tán mert a hárítás, a tagadás olyan mértékét jeleníti meg, ami valóban elviselhetetlen. Ha azt mondjuk, hogy a magyar társadalom 1944-től 1989-ig áldozat volt, akkor ezzel a gesztussal, a pillanatnyi megkönnyebbülés érdekében a szembesülés, az önreflexió és ezzel együtt a fejlődés lehetőségétől is megfosztjuk magunkat. E közben persze ott dolgozik tudat alatt a bűntudat – ezt nem lehet megúszni –, ezért a felelősséget folyamatosan igyekszünk áthárítani másokra, ami azután tovább fokozza a rossz érzést, a társadalom szétdarabolódását, a kimondott vagy kimondatlan gyűlölködést. Ha a társadalom semmilyen erőfeszítést nem tesz a saját múltja feldolgozása, megértése érdekében, akkor hiába várja valamiféle messianisztikus vezetőtől sorsa jobbra fordulását.

Olvasson tovább: