Kereső toggle

Hozzáadott érték

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kezdjük a végén. Mikor este megjön a Mikulás Karancsságra, az Oktatási Központ egyik termének hátsó végéből figyeljük az ajándékozást. Szinte csak mi ketten vagyunk Új András úrral, akiket biztosan nem hív ki. Pedig én még hiszek benne. Kérdezem Andrástól, holott még be sem mutatkoztunk egymásnak: miként lehetséges, hogy álló nap nehéz sorsú, de mégis nyugodt, türelmes, kedves, agresszió nélküli emberek arcát látom?

Új András – áldott jó ember kategória, nyugalmazott iskolaigazgató. Szóval nem a Rajhona Ádám színművész által oly emlékezetesen alakított igazgatói karakter a Megáll az időből, inkább Zenthe Ferenc békéje egy el nem készült műből. Jól-esik, hogy tegez, én is tegezem. Még nem tudom, ki ő (később derül ki, hogy a programba bevont szociálpedagógus, aki a húszfős célcsoport családjaival, gyerekeivel külön is foglalkozik). Azt feleli, ennyit számít a megbecsülés. Ekkora érték az emberi jó szó. S hogy van egy kis fizetés, hogy jut kenyér az asztalra. Ahogy egy barátom mondta, ez a földszintes boldogság, mert nagy magasságból várjuk a lottó ötöst, miközben itt van lábunk előtt karnyújtásnyira, ami boldoggá tehet, csak tenni kell érte. A nemrég átadott, teljes körűen felújított Oktatási Központban vagyunk, ami valaha vegyesbolt, italbolt és orvosi rendelő volt a község közepén, majdnem évszázados épület. A teremben mosolygó családok és a főleg roma emberek egymás felé fordulásában nem látok semmi bántó, piszkáló, becsmérlő, harcos élt – egyszerűen ez az ötven ember itthon van, jól érzik magukat egymással. Vagy lehet, hogy csak fáradt vagyok és mindent úgy látok, ahogy látni akarom?

„Karancssági innovatív, kísérleti foglalkoztatási program, önfenntartó szociális mintagazdaság” – ez annak az idén májusban indult, az Európai Unió és a magyar állam által támogatott pályázatnak a pontos neve, aminek kedvezményezettje a Hit Gyülekezete Szeretetszolgálata (HISZ). Külön elgondolkodtat, hogy a győztes pályázat szakmai programjának egyik megírója, a fővárosi Kempf József, most ott fotóz a Mikulás-délutánon. Mint mindennek, ennek is megvan a maga prózai háttere: alapvetően mentálhigiénés szakember, aki a mintagazdaság szakmai csapatának tagja, szocmunkás, felkészültségével soha nem látott jó időt hozott húsz szegény család életébe – már szinte a Karancsságban él.

Az egyre jobban teljesítő Magyarország halmozottan hátrányos helyzetű régiójában vagyunk. Szép fekvésű, rendezett, 1300-as lélekszámú község, 240 regisztrált munkanélkülivel, körülbelül 300 roma lakossal. Itt aztán húsz főnek pályázati pénzből 18 hónapon át havi nettó 93 ezer forintos jövedelem plusz tanulási lehetőség – maga a Kánaán. És bíznak benne, sőt, Báder Róbert (Johnny) kimondottan „hisz benne”, hogy a másfél év lejárta után sem lesz vége a jónak. Johnny – két gyermek édesapja – a 11 kilométerre fekvő Karancslapujtőről jár be kerékpárral – mint mondja: nem távolság. Járt már itt az épület kocsma és diszkó korában is. Ötéves és két hónapos a két gyermeke. Állítása szerint a program indulása óta, mióta az Oktatási Központban tanulhat, dolgozhat: „Életem, gondolkodásom, viselkedésem megváltozott”. 

Így kellene életet hozni arra a mostohább helyzetű magyar vidékre. Csakis ez lehet a felzárkóztatás hiteles menete. Oktatás, közösségépítés és termelés, ami segít a megélhetésben. Eszembe jutnak a közmunkás vergődések az egész országban, amikor fél nyolcra megérkeznek a kezükben lombgereblyével, magukon láthatósági mellénnyel az iroda udvarára. Beírják a nevüket a jelenléti ívbe, majd többségük hazamegy. Ebben az adminisztrációs manőverben nincs előremutató dolog, maximum a statisztikák kozmetikázása.

Hogy Karancsság esetében mégis mi mutat előre?

Például, hogy a vidéki, akár iskolázatlan ember beletanulhat a háztáji gazdálkodásba egy közösen művelt gazdaságban, ahol dolgozik. Fizetést kap és muszáj tanulnia, vizsgáznia másfél éven át. Eddig e tudás nélkül éltek. Ez a hiány olyan egy vidéki ember esetében, mint egy repülni nem tudó madár története. Sorsuk, helyzetük, állapotuk miatt éppen nekik van szükségük némi alapra, amit nem tudtak megtanulni szüleiktől. Ők legalább tudnak majd valamit továbbadni a fiókáiknak. Dolgoznak is a tanulás mellett.

Közülük itt többen generációk óta nem láttak reggel dolgozni induló apát és anyát. A gyerekek hagyták otthon szüleiket iskolába indulva. Aztán az ő gyerekeik hagyták ott őket „megen”. Most pedig a HISZ által Tóth László úrtól bérelt 42 hektáron gazdálkodhatnak. Nagyon későn, júliusban szántották fel az Oktatási Központ kertjét, ahol addig félméteres gaz volt. Ami a kései szántás-vetés ellenére, mégis csúcstermést hozott: cukkiniból, padlizsánból, tökből, paradicsomból. Ezen kívül gyártanak tésztát, készül a környékbeli vidékről, erdőből gyűjtött termésekből kökényszörp, kökénylekvár, csipkebogyóbefőtt és hecsedlilekvár (isteni!) – ezekkel kereskedni szeretnének, terjesztőt, vevőt találni rá. Egy kis hazai.

A délegyházi gazdával, Maurer Zoltánnal (HISZ), aki hivatalosan a gazdaság műszaki koordinátora, érkeztünk e napfényes december 6-án, akivel tavaly Ungváron is télapóztunk Józsa Györggyel együtt. Szívesen emlegetjük azt az utat, a fővárosból Nógrád megye északkeleti része felé tartva vissza-visszatér Ungvár emléke. Mígnem a vadregényes Cserhát csodálatába fogunk a vízválasztó Karancs felé tartva, ami a „palóc Olümposz”. Karancsságon, ha meglátnak egy felhőt a Karancstól (729 méter) jobbra jönni, máris tudják, hogy eső lesz. A Cserhátot mind nyugatról, mind keletről magasabb hegységek határolják, de formái miatt már-már a Zemplén nevű gyémánt lankásabb részén érzem magam. És még távolabb, Nógrádszakálnál a Páris-patak is fut, a nógrádi Grand Canyon. Lényeg, hogy Maurer Zolival a még el sem kezdődött tél után visszajövünk, amikor a látnivalókról és a tájról, néprajzról, emberekről írunk csak, hogy kedvet csináljunk e vidék meglátogatásához útirajzunkkal. Ebben a szécsényi Hasznosi Márk fog segíteni nekünk, aki környezetvédelmi mérnök, a projektben alkalmazott agronómus és hobbi természetjáró fotós, és bizony olyan maratoni futó, aki tavaly 3400 kilométert futott le összesen. Ez légvonalban majdnem annyi, mintha Moszkváig futnék, aztán vissza. De ne menjünk Moszkváig, ha nem muszáj, mert a Medves-fennsík, Európa legnagyobb bazaltplatója is itt van, tanúhegyek és Salgó vára, valamint Hollókő, az egyetlen olyan magyar falu, amely az UNESCO Világörökségi listáján helyet kapott.

Maurer Zoltán álma, hogy meg tudják venni a teljesen automata kiszolgáló rendszerű, háromezres jószágállományú sertéstelepet, a körülötte fekvő birtokkal együtt. Akkor aztán nem lenne szállítási költsége és piaci ára az s. k. termesztett takarmánynak. Hozzáadott érték lenne a meglévőhöz. Főleg, ha még később a vidékfejlesztő kormányzat segítségével feldolgozó üzemet is létesítenének a hizlalda mellé. Karancsságtól 15 kilométerre van a legközelebbi hentes. A legszegényebbeknek nincs pénzük húsra. Földjeik sincsenek a saját takarmány termesztéséhez. Kertjeiket most kezdik feltörni. Az a cél, hogy ha szárba szökken a szegény új gazdák alaptudása, akkor annak szirmai saját háztájaikban nyíljanak, boldogulásukat segítve. Legyen újra használatba véve tyúkól, hidas, góré. Mint a túlélés egyetlen közelükben lévő, elérhető esélye. A földszintes boldogság.

Tóth László a mintagazdaságnak otthont adó birtokon álló műemlék kastélyban a gombatermesztés előkészületeit mutatja. Hordókályhával fűtik éppen a pincét, hadd száradjon a friss és szép vakolat a nagy pince dongaboltozatán. Karancsság északi felén, nagy telken áll az U alaprajzú, földszintes épület, manzárdtetővel. Építtette a Kubinyi família 1794-ben, később a báró Prónay család tulajdonába került. Tóth László, a vadász, olyan ember ott az erdőben, mint akikkel Sinkó László beszélgetett a Kétmillió lépés Magyarországon című sorozatban. Indulj el egy úton. Fölmegyünk a lovarda romjai mögé, hogy megnézzük a szépen művelt birtokot. Eszembe is jut a közepes méretű trakesz, amit az Oktatási Központban láttam – eke, tárcsa, borona társaságában.

Amikor egy fehér masnis kislány (akit most hív ki a Mikulás) kórházba került, a közösség gyűjtést szervezett – ötszáz forint per fő –, és a család mellé álltak lélekben is. A kislánynak igen nagy a sikere. És egy másiknak, ki olyan természetes, szép, szinte felnőtt női hangon mond mesét, hogy nem hiszek a fülemnek: mintha színésznőt hallanék. Mikor a romasor házairól tetőket tépett le a szél, szintén összefogással reagáltak. Van közöttük exnehézfiú, keresztneve Sámson, aki mára minden erejét a jóra fordítja.

„Nem azért kezdtük, hogy vége legyen! – mondja Maurer Zoltán, majd így folytatja: – Létre kell hozni az önálló működőképesség alapját képező termelést. Benne akarok lenni ebben, hosszú távú munkában gondolkodunk. A felelősségünk súlyát is érzem, mennyire bíznak bennünk, számítanak ránk. A legnagyobb segítség az lenne, ha még több hozzáértő szakember, kereskedő segítené élni akarásunkat. Nagy dolog lenne a sertéstelep kézbevétele. Addig van a 42 hektár erdő, szántó, legelő – tökgyöngy, paradicsomlekvár, kökényszörp, kökénylekvár és társai.” És a vadászlak, ahol egy vendégház most is jól használható, szívesen látnak bárkit. Odabenn emeletes ágyak, jó kis fürdők. Kinn a tornácon hasított fa.

„Nem az a célunk, hogy csak túl legyünk a kétéves pályázaton, hanem a program hosszú távú sikere, a mintagazdaság későbbi önfenntarthatósága. A lehetőséget, amit kaptunk, megbecsüljük. Karancsság minden lakójának, önkormányzatának és polgármesterének, Tóth Tihamér úrnak a segítségét is köszönjük. Az emberek azt mondják, ez az ő életükön sokat javított, lökött előre, amit elkezdtünk, ennek a megtartása a minimum cél, minket ez mozgat” – tesz hitet elkötelezettségéről Maurer Zoltán.        

Az első nagy siker a Hit Fesztiválon érte őket. Ott érezték meg az ízét. Karancsságon kelt tésztájú pampuskájuk, lekváros fánkjuk nagy sláger volt a rendezvényen. Hosszú tömött sorok, és elfogyott minden. Volt ám csillogó szemű boldogság. Sikerélmény. Hogy mégse vagyunk mi olyan rosszak.  

Karancsságon a Hit Gyülekezete Szeretetszolgálata által létrehozott Oktatási Központ eredeti épülete, az egykori bolt, rendelő és kocsma – a budapesti Tóth László úr cégéé. Hosszú ideig egy itt működő fémmegmunkáló műhely adott munkát a helyieknek is. Miután az épület megüresedett, Tóth László ezt az ingatlant és a szintén tulajdonában lévő karancssági Kubinyi–Prónay kastélyt is rendelkezésre bocsátotta. Rokonszenves ember. Budapesti házában karancssági villanyszerelő dolgozott, aki őt mint természet, tájak, erdők iránt érdeklődőt és vadászt meghívta magukhoz, hogy ezt a vidéket látnia kell. Akkor lett szerelmes a környékbe.

Az Oktatási Központban többek között az Ezüstkalászos gazdaoklevél szerezhető meg, de itt kapnak fakitermelő, erdőművelő, majd kertgondozó szakmát is a helyiek, és van, aki már Aranykalászos gazdának tanul. Tóth László is készül a vizsgára. Amikor belépünk a kastélyközeli szállására, asztalán éppen a tételek. Ő nem egyszerűen egy bérbeadó, igazi gazda.

Hagyományos palóc töltött káposztát ebédeltünk főtt tarjával, tejföllel, előtte Laci bátyám szilvájából éppen csak egy korty, utána a háziak igazán zamatos kökényszörpje, a hecsedlilekváros hájas tésztához – a szakácsnő Oláh Nándorné Erika jóvoltából. Azt mondja a HISZ-ről, hogy „emberien emberiek”. Előrelátóak és mindent megtesznek, hogy két év múlva is legyen itt munka. „Nem is munkahely vagyunk, hanem egy kis család” – összegez.   

Még a megnyitón mondta Kovács Sándor, a HISZ vezetője: a szegény emberek karitatív megsegítésén túlmutató, hosszú távon is működőképes kitörési lehetőségek megteremtése válik valóra. „Itt fogják megtanulni az újdonsült kollégák az állattartáshoz, növénytermesztéshez szükséges alapismereteket, és hogy milyen érzés, amikor a föld meghálálja a szorgalmas munkát.”

Mert Karancsság is él és élni akar.

Olvasson tovább: