Kereső toggle

A szomszéd fiú

Akit csak egy fal választott el Szálasitól és Péter Gábortól

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Márton János gyermekként költözött az Andrássy út 58-ba, és az azt követő tizenhat évben végignézte a nyilasok hatalomra jutásának előkészületeit, majd később a kommunisták politikai rendőrségének térfoglalását a lakótömbben, Budapest napjainkra talán legvéresebb múltú épületében. „A szó szoros értelmében rálátásom volt az ott zajló eseményekre” – meséli a már nyugdíjas éveit taposó magyar–történelem szakos tanár, aki néhány évvel ezelőtt ellátogatott a Terror Házába, hogy megnézze, hogyan dolgozták fel a két diktatúra időszakát a 2002-es választások finisében megnyíló múzeum szakértői.

A kétéves Jancsi 1934-ben költözött szüleivel az Andrássy út és a Csengery utca saroképületének Oktogon felőli házába, az 58-as szám alá. A környéken akkoriban jómódú polgárok laktak. A magyar nemzetiszocialista mozgalom Szálasi-féle szárnya 1937-ben bérelt egy lakást a szomszéd épület egyik emeletén. Nem sokkal később egyesültek a Festetics gróf által vezetett másik szárnynyal és az antiszemita arisztokrata magánvagyonának köszönhetően az egész épületet birtokba vették, amely az időközben többször is bebörtönzött Szálasi Ferenctől a Hűség Háza nevet kapta. Jancsi sokszor megszámolta a homlokzat ablakait, amelyekben innentől kezdve megjelentek a nyilasok emblémái, plakátjai („Jön Szálasi!”, „1938 a mienk!”), zászlói, a kapuban pedig egyenruhás őrök feszítettek fekete nadrágban, bilgericsizmában és a jellegzetes zöld ingben, karjukon nyilaskeresztes árpádsávos karszalaggal. Erről a bázisról spricceltek szét aztán a következő években az egyre terebélyesedő antiszemita propagandagépezet aktivistái a főváros különböző pontjaira tüntetni vagy atrocitásokat provokálni.

Mivel az Andrássy út már akkoriban is a belvárost a Hősök terével összekötő ünnepi felvonulások színtere volt, Jancsi és családja mindig az ablakból nézték a menetelőket, különös tekintettel egyik oldalági rokonukra, Béla bácsira, aki az első világháború frontharcosai között masírozott. De erre haladtak a kormányzó és számos külföldi vendégének nyitott autóiból álló konvojok is. A kínálkozó alkalmakat botránykeltésre használták fel a nyilasok: kitették a megafonjaikat az utcafronti ablakokba, és indulóikat bömböltették („Egy a zászlónk, egy a célunk, egy vezérünk: Szálasi”), valamint szórólapokat szórtak, osztottak a tömegben, miközben a „Hitler! Duce! Szálasi!” szöveget skandálva éltették vezérüket.

Márton úr úgy emlékszik, hogy számára gyerekként ezek az élmények nem okoztak traumát, környezete pedig egy idő után belefásult a nyilasok handabandázásába. A többség egy darabig úgy élte meg, hogy ez is része a városképnek. Visszagondolva úgy látja, hogy tulajdonképpen apró, egyenként jelentéktelennek tűnő lépésenként szoktatták hozzá a népirtást előkészítő retorikájukhoz a passzív tömegeket. Akkor sem szólt senki semmit, amikor az utcából váratlanul és nyomtalanul eltűnt a sarki hírlapárus Slézinger bácsi, akitől Jancsi apukája is rendszeresen vásárolta a polgári liberális újságokat. Helyét az olyan jellegzetes szélsőjobboldali lapok rikkancsai vették át, mint az Összetartás, a Virradat vagy a Rajniss Ferenc-féle Magyar Futár.

Horthy nem nagyon méltatta figyelemre Szálasiékat, ám az Operában megrendezett 1939-es március 15-ei ünnepséget s így a díszpáholyban helyet foglaló kormányzót és vendégeit nyilasok zavarták meg a Himnusz eléneklése után: a Csillag börtönben raboskodó Szálasi szabadon bocsátását követelték. A másnapi sajtóban, illetve a városi legendákban is az köszönt vissza, hogy a rendőrök felsorakoztatták a provokátorokat Horthy Miklós előtt, aki alaposan legorombította őket, és egyes pletykák szerint fel is pofozta vezetőjüket. A kormánynak azonban reagálnia kellett valamit a hungaristák által gerjesztett sorozatos botrányokra. Imrédy Béla így nyilatkozott róluk: „A Nyilaskeresztes Párt célkitűzései és programja tagadhatatlanul helyesek, azonban a párt többsége csőcselék és vezetője őrült. Ezért a csőcselék megsemmisítése azzal érhető el, ha az ő elveit hirdetjük.” Ez azért minősült már akkor is veszélyes politikai hazardírozásnak, mert Szálasiék egyebek mellett az antiszemitizmus problematikáját is továbbgondolták, és arra a következtetésre jutottak, hogy Magyarországnak aszemita, vagyis zsidómentes jövőre van szüksége.

Az 1939-es választásokat ugyan nem nyerték meg, de az egymással részben rivalizáló, részben együttműködő szélsőjobboldali, antiszemita, fajvédő pártok annak ellenére értek el óriási sikert, és szereztek meg csaknem 50 mandátumot a parlamentben, hogy a regnáló hatalom minden lehetséges jogi és egyéb eszközzel megpróbálta azt megakadályozni. Alapos okkal feltételezhető, hogy ezen korlátozások hiányában a szavazatok többségét szélsőjobboldali és a hozzájuk húzó radikális pártok képviselői szerezték volna meg. (Itt jegyezzük meg, hogy miként akkor a Nyilaskeresztes Párt mandátumot szerzett képviselői „alakzatban” és formaruhában vonultak be az ülésterembe, ugyanígy cselekedtek az 1998-as választásokon parlamentbe jutott MIÉP-frakció tagjai, valamint a 2010-es választásokon megalakult Jobbik-frakció képviselői is).

Jancsi rádión hallgatta végig Horthy proklamációját a háborúból való kiugrásról, mivel Szálasi 1944. október 15-ei hatalomra kerülése előtt mindenkivel tudatták, hogy a kormányzó nagy horderejű bejelentésre készül. A tizenkét éves fiú csak mondatfoszlányokra emlékszik a beszédből, arra viszont tisztán, hogy a kormányzó Bismarckot idézte: egy vesztes szövetségeshez hűnek maradni hazaárulás. Horthy saját mentségére hozta fel, hogy a szövetségi hűséget a németek már régen megszegték azzal, hogy tudta és hozzájárulása nélkül rendelkeztek a magyar csapatok felől. Mint meséli, a rádiós beszéd alatt az Andrássy út megtelt a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség teljesen fekete egyenruhás tagjaival, és a rádió félóránként bemondta, hogy Beregfy Berger Károly azonnal jöjjön Budapestre (ő lett később a nyilas honvédelmi miniszter). Utólag tudták meg, hogy egy SS-különítmény időközben elrabolta Horthy fiát, és Németországba szállította azzal, hogy testi épsége nagyban függ a kormányzó lemondásától. Addigra a Hűség Háza csak egy volt a városszerte elszaporodott nyilas házak közül, viszont méretei folytán begyűjtőhelyként és börtönként is funkcionált, ahol a keretlegények szabad utat engedhettek faji alapú gyűlöletüknek és gyilkos indulataiknak.

1945 tavaszán bevonultak a szovjet csapatok, és véget ért a nyilas rémuralom. „Amikor a demokratikus rendőrség beköltözött az Andrássy út 60-ba, tizenhárom éves voltam” – meséli Márton János, és megemlít egy vitát egyik kommunista meggyőződésű barátjával, amely arról szólt, vajon mennyire jó az optikája annak, hogy a Péter Gábor vezette politikai rendőrség pont az egykori nyilas központot vette birtokba. Mivel akkor még koalíciós kormány volt, csak a későbbiekben vált világossá, hogy milyen funkciót is tölt majd be az épület. A Horthy alatt illegalitásban tevékenykedő kommunista mozgalom egyik vezetője, Péter Gábor hatalomhoz jutva első lépésként letartóztatta a konkurens kommunista frakció vezetőjét, Demény Pált. A helyzet abszurditását mutatja, hogy a fogoly és rabtartója mint a háború nyertes elvtársai, együtt nézték az első május elsejei felvonulást az Andrássy út 60. erkélyéről. Aztán Deményt koncepciós perekben egészen ’56-ig megfosztották a szabadságától. 

A világra egyre nagyobb érdeklődéssel tekintő Jancsinak feltűnt, hogy mennyire megnőtt a szomszéd ház forgalma. Eleinte csak nappal érkeztek a letartóztatott nyilas csoportok, akik a fejük fölött: Én is nyilas vagyok! feliratú táblát tartottak. Később aztán sötétedés után a Csengery utcai gépkocsibeállón hajtottak be a rabszállító kocsik. Arról akkor nem lehetett tudni, hogy mennyien raboskodtak mellettük, illetve konkrétan mik zajlottak a nyilasok által már jól bejáratott pincékben – mondja Márton úr –, viszont egy közszájon forgó pesti vicc megörökítette a sejtéseket: „Az Andrássy sarkán áll egy pasas és számol. Mikor megkérdezik tőle, hogy mit csinál, azt feleli: Olvasom a Szabad Népet.”

Az ÁVÓ-nak, majd később az ÁVH-nak egyre több helyre volt szüksége a fogva tartottak nagy létszáma és az adminisztráció felszaporodása miatt, ezért a környező épületeket is birtokba vették – pincebörtön-labirintust alakítva ki alattuk –, és az ott lakóknak másik ingatlant ajánlottak fel. Így jártak Jancsiék is, akik 1950 elején választhattak más belvárosi címek közül. Mivel a fiatalember abban az évben érettségizett, a vizsgára már a Margit híd pesti hídfőjénél található új lakásukból ment.

A munkásosztály öklének aposztrofált Államvédelmi Hatóság egészen az ’56-os forradalom megkezdéséig használta az Andrássy út 60-at, amikor is október 29-én Münnich Ferenc belügyminiszter feloszlatta a szervezetet. A forradalom leverése után átalakították az épületet, eltüntették a terror nyomait, és állami cégek székházaként üzemelt, melynek pincéjében a Kommunista Ifjúsági Szövetség klubhelyisége működött.

Márton úr néhány éve ellátogatott egykori lakhelyének szomszédságába, a Terror Háza Múzeumba, melynek megnyitóján (2002. február) demonstratíve vegyültek a több tízezres tömegbe az MSZP Köztársaság téri székháza elől érkező MIÉP-szimpatizánsok. Gyerekkori emlékei és későbbi tanulmányai alapján az a benyomás alakult ki benne, hogy bár az épület mai rendeltetése szerint a „20. századi  diktatúrák áldozatainak állít emléket”, a nyilas rémuralom nyolc éves előtörténetéről nem esik benne szó, míg az ÁVÓ és az ÁVH tizenegy évig tartó szörnyűségei és a kommunista elnyomás azt követő (egyébként az épülethez nem köthető) időszaka a múzeum döntő hányadában sokkal részletesebben kerül bemutatásra.

Olvasson tovább: