Kereső toggle

Püspökök és tartótisztek

Balás atya vs. összetett valóság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Megzsarolt főpapok, hazafias alapon együttműködők és pénzszeretők. A püspök vádol, a plébános hallgat, a hírszerző emlékszik.

„Önök egy nemzetgyilkos stratégiát követtek gondolkodás nélkül, és ha mi hagytuk volna, akkor úgy elintézték volna a magyar ifjúságot, hogy mostanra írmagja sem maradt volna semmiféle érték- vagy vagyontiszteletnek, egymás megbecsülésének” – mondja a kommunista állambiztonság alezredesének Balás Béla püspök a Tartótiszt című, múlt héten bemutatott magyar dokumentumfilmben. A Médiatanács által támogatott alkotásban a főszereplő három paphoz látogat el, és beszélget velük a múltról. Balás püspök idézett gondolataiból úgy tűnhet, mintha a katolikus egyház a pártállami múlt áldozata lett volna, miközben a valóság ennél jóval összetettebb. „Az elmúlt huszonkét év elpazarolt idő volt, és oka van, hogy a történelmi egyházak nem támogatták az iratnyilvánosságot. Azok alapján, amit a levéltárakban találtunk, az érintett egyházi vezetőknek vissza kellene vonulniuk, és bűnbánatot kellene tartaniuk” – mondta tavaly novemberben egy kerek-asztal-beszélgetésen Szabó Gyula plébános. (A jók voltak kevesebben. Hetek, 2012. november 23.) Szabó 2006-ban publikálta – Tímár Ágnes cisztercita nővérrel és Lénárd Ödön piarista szerzetessel végzett – sokéves kutatási eredményeit az Utak és útvesztők című könyvében. A Tartótiszt kapcsán Szabó Gyula elhárította a Hetek kérdéseit, és azt sem részletezte, miért nem kíván nyilatkozni, könyvéből azonban kiderül: az ügynöknek beszervezett egyházi személyek nyolc százaléka mellett hasonló arányt képviseltek az úgynevezett társadalmi kapcsolatok, a békepapoknak pedig a fele, míg a püspököknek túlnyomó része volt érintett a kommunista állambiztonsággal történt együttműködést illetően.

Bőbeszédűbb volt Szabónál egy, a rendszerváltásig a szakszolgálatoknál dolgozó tiszt: a beszervezett főpapokat a Belügyminisztérium III/II-es csoportfőnöksége, az „elhárítás”, vagyis a külföldi kémtevékenység elleni védekezéssel megbízott részleg „tartotta”, de használta őket a III/I, a hírszerzés, és a III/III, a belső ellenzékre dolgozó csoportfőnökség is. Az egyházi személyek beszervezésével és foglalkoztatásával megbízott osztály egymás között a „csuhások” nevet kapta – mondta lapunknak az egykori hírszerző.

A főpapság – mint egy nemzetek felett álló világegyház képviselője – rendkívül kiterjedt külföldi kapcsolatrendszerrel bírt, így ideálisnak bizonyult mind a hazai hírszerzők, mind az ellenséges hírszerzők lebuktatásán fáradozó elhárítók tevékenységének segítésére is. Mindemellett alkalmas volt a hazai ellenzékkel kapcsolatos értesülések közvetítésére is, hiszen a vallásos állampolgárok – gyanútlanul – sok esetben bizalmas információkat is megosztottak a szemükben erkölcsi magaslaton álló egyházi vezetőkkel – magyarázta forrásunk.

Amikor egyházi vezetők úgy védekeznek, hogy ők csak kényszer hatására tették, amit tettek, azzal egyet lehet érteni – mondta az egykori hírszerző. A legtöbb esetben valóban kényszer hatására írták alá a „hazafias alapon” vállalt együttműködést, mivel a szakszolgálatok megzsarolták őket: a főpapok körében általános volt a szexuális kicsapongás; orgiák, homoszexualitás, pedofília. Külföldi útjaikon hamar lekerült a reverenda, és onnantól fogva elég volt néhány védhetetlen felvétel, és gyorsan aláírtak. De voltak, akik pénzt kértek ügynöki jelentéseikért, őket éppen ezzel lehetett a továbbiakban rövid pórázon tartani. Az egyházak állam általi felügyeletére létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal pedig gyakorlatilag a III/II fedőszerveként működött, ahol „csak a szék nem volt beszervezve” – tette hozzá az egykori szakszolgálati tiszt.

Olvasson tovább: