Kereső toggle

Hangulatjelentés Észak-Koreából

Mindenről az imperialisták tehetnek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lukács Csaba a múlt héten járt harmadszor Észak-Koreában a Baptista Szeretetszolgálat küldöttségével. Ezúttal azért ment, hogy filmet forgasson a két szomszédos állam fegyverszünetének 60. évfordulója alkalmából, de mire megérkezett, a kommunista fél felmondta a békét. A Magyar Nemzet újságíróját Dél-Koreában értük utol.

Phenjan felszólította a külföldi diplomatákat, hogy biztonságuk érdekében mielőbb hagyják el az országot. Ti is a hadiállapot miatt távoztatok?

– Nem, letelt az a négy nap, amennyit a kormányzat engedélyezett. De ennyi pont elég is volt. Kísérők nélkül nem lehet mozogni, ők pedig külün-külön is állandóan olyanokat kérdeznek, amiből kivehető, hogy vannak-e alternatív terveink a kötelező programokhoz képest, vagy hogy milyen a viszonyunk az ő rendszerükhöz. Nagyon kell figyelni, hogy mindig és mindannyian ugyanazt mondjuk, mikor például azt tudakolják, hogy ugye az ő rendszerük sokkal jobb, mint amit valaha bárhol a világon láttunk. Egyszer egy postát is kinyitottak csak nekünk, hogy ne találkozzunk helyiekkel, és amikor egyikünk éppen végzett az édesanyjának írt képeslappal, a kísérő ragaszkodott hozzá, hogy azt is írja rá: „Itt áll mellettem Kim elvtárs, és ő is forró szeretettel üdvözöl!”

A mai napig az állam által összeállított kötelező programok töltik ki a külföldiek ott-tartózkodásának idejét? 

– Természetesen, ráadásul mindenkinek ugyanazokat kell végiglátogatnia, függetlenül attól, hogy melyik országból érkezik, vagy milyen szintű delegáció tagja. Találkoztunk holland és belga turistákkal, de az indiai Külügyminisztérium ázsiai főosztályának vezetőjével is a kötelező koszorúzásokon, a mauzóleumnál, a határszakaszon, vagy éppen Kim Ir Szen elvtárs szülőházánál.

Mennyire foglyai saját propagandájuknak? Meg tudják egyáltalán ítélni a reális helyzetüket?

– Kizárt, mivel minden információtól hermetikusan elzárva élnek. Amit a hivatalos propaganda csatornáin kapnak, az egyrészt tényszerűen hangzik, másrészt nincs módjuk ellenőrizni a valóságtartalmát. Az állami tévébe csak negatív hírek kerülnek be a világról: földrengés, munkanélküliség, tornádó, háború, stb. A jó munkásember pedig arra gondol, hogy igaz, hogy nekem csak napi 500 grammnyi fejadag jár – amit nem is mindig tudnak kiadni – és fázom, de legalább élek, és nem lőnek le a nyílt utcán. Természetesen minden rosszért az imperialisták a hibásak, és a nemzetközi helyzet fokozódik…

Általában nincs fűtés a lakásokban?

– Korábbi látogatásaimnál ezt tapasztaltam, de akkor még a szállodai szobánkban is megfagyott a víz a pohárban. Most már csak időnként vették el az éjszakánként 110 euróért kínált szoba világítását és fűtését, viszont kísérőnk azzal a felkiáltással költözött be – a mi költségünkön – a szállodába, hogy otthon úgyis hideg van, és még villany sincs. És ő a külügy fontos alkalmazottja, a társadalmi hierarchia csúcsán. Ha éjszaka mentünk Phenjanban autóval, onnan lehetett tudni, hol kezdődik a kormányzati negyed, hogy fény szűrődött ki az ablakokból.

Ha minden rosszról az imperialisták tehetnek, akkor mit keresett Észak-Koreában Dennis Rodman, amerikai kosárlabda-játékos a barátaival?

– Az új vezetés mutat némi enyhülést az izolációban, talán azért, mert Kim Dzsong Un külföldön tanult. Nemrég Miki Egér is felbukkant egy rendezvényen, valamint delfináriumot is építettek. Amúgy elég nagy a kontraszt a három évvel ezelőtti látogatásomhoz képest: gombamód bújnak ki a földből a kínai építészet remekei, és számottevően több autó közlekedik az utakon, melyek között most már látni nyugat-európai márkákat is. Sőt, csokit is lehet kapni! Ugyanakkor megmaradt az a kettősség, aminek köszönhetően tudunk olyan képet is csinálni, mintha a harminc évvel ezelőtti Románia iparosított vidékein járnánk. Meglepő volt, hogy a szállodában lehetett fogni a BBC-t és az al-Dzsazírát, igaz, csak a külföldi vendégek szobáinak emeletén. A helyi tévé ugyanaz, mint három éve, ráadásul most háborús propaganda dől belőle. Olyan kamaszokat mutatnak például, akik önsanyargató gyakorlatokat mutatnak be a politikai vezetés iránti elkötelezettségük jeléül.

A nép mennyire azonosul a harckészültséggel? Várják a háborút?

– Nem sok emberrel engedtek beszélni, de akikkel sikerült, az mind azt mondta, hogy őket megint megtámadták, provokálják, bántják, és ez tűrhetetlen. Az egyik katona egyenesen azt állította nekem a demilitarizált övezetben (a két ország határán fekvő biztonsági zóna – a szerk.), hogy olyan válaszcsapást tudnak mérni az agresszor déliekre, amelynek köszönhetően nem marad életben ember, aki a feltétlen megadásról szóló megállapodást aláírja. A lakosság harcra való felkészítését szolgálja, hogy megjelentek az álcahálós járművek, buszok, vonatok. Ezeket néhány perc alatt gallyakkal bokorrá lehet változtatni, bár a hatásfoka erősen megkérdőjelezhető a műholdak korában.

Mit lehet tudni a hadsereg állapotáról?

– Észak-Korea a lakosság arányához képest a világ legnagyobb hadseregét tartja fenn, négymillió katonával. A kötelező sorkatonai szolgálat – attól függően, hogy az illető mennyire hasznos tagja az állománynak, illetve milyen speciális szaktudással rendelkezik – férfiaknál három és tíz év között van, nőknél kettőtől öt évig terjedhet. Leszerelés után negyedévente egy hetet kell gyakorlatozni tartalékosként, plusz a rendszeres katonai napok, továbbá az állami vezetők születésnapjai vagy gyászévfordulói, amikor egyenruhában masíroznak, és alakzatokat gyakorolnak a tereken.

Mennyire kell komolyan venni az Éles Elméjű (Kim Dzsong Un hivatalos állami címe – a szerk. ) hisztérikus fenyegetőzéseit a háborúról?

– Az a probléma, hogy az északiak minden kommunikációs lehetőséget megszüntettek a két ország között, ezért egy véletlenszerű félreértésnek, akár egy eltévedt golyónak is nagyon súlyos következményei lehetnek. Egy rosszul felmért, aránytalan válaszcsapás bármelyik fél részéről beindíthatja a háborút.

Mit mondanak azok a déliek, akiknek most a vendégszeretetét élvezed?

– Azt, hogy ezt minden évben eljátsszák a szomszédok, retorikai háború, amit nem kell komolyan venni. Az érem másik oldalán az van, hogy egyik idegenvezetőnk édesanyja már nem legyint a hírek hallatán, hanem életében először felhívta az önkormányzatot, hogy hol van a legközelebbi óvóhely. Néhány perce voltam a városban vacsorát vásárolni, nincs pánik, egyáltalán nem kell sorban állni, senki sem vásárol ásványvizet göngyölegszámra. Az itt tartózkodó külföldi legfeljebb az otthon hagyott szeretteitől érkező aggodalmak miatt gondolkozik el a hazautazáson. Az is mutatja, hogy nem veszik komolyan a fenyegetést, hogy nem mondták le a nemzetközi újságírócsoport számára szervezett látogatást a demilitarizált övezetbe.

Létrejöttek olyan abszurd családi drámák az ország több évtizedes megosztottsága miatt, mint amilyeneket a berlini fal két oldalán láttunk Németországban?

– A dél-koreai kormányhivatal világlátott, angolul tökéletesen beszélő munkatársai bevallották nekem: nemhogy saját, északon élő rokonaikról nem tudnak semmit, de még csak olyan emberrel sem találkoztak soha, aki járt volna Észak-Koreában. Egymillió ember szerepel azon a listán, amit az enyhülés jegyében még a kétezres évek elején hoztak létre azzal a céllal, hogy a szétszakított családok újra találkozhassanak. A program természetesen nem működik. Beszéltem egy háborús veteránnal, aki egy ötven év után kézbesített levelet húzott elő a zsebéből. Így kezdődik: Drága Testvérem! Remélem, hogy élsz…

Olvasson tovább: