Mi késztetett egy fiatal brit állampolgárt arra, hogy Bibliákat csempésszen a vasfüggöny mögé?
– Megtérésem után az egyik legelső könyv, ami a kezembe került, András testvér Isten csempésze című írása volt. Aztán Franciaországban, amikor misszionáriusként kerestem a helyemet, személyesen találkoztam az Open Doors munkatársaival. Nagyon megfogott az összeszedettségük, a professzionális hozzáállásuk. 1983-tól kezdtem el az Open Doors franciaországi irodájában teljes munkaidőben dolgozni.
Miből állt a munkája? Úgy tudom, sokat járt Ceaușescu Romániájában…
– Francia evangéliumi gyülekezeteket kellett látogatnom, ahol a szervezet munkáját bemutattam. Emellett rendszeresen Bibliákat csempésztem, elsősorban Romániába. Minden alkalommal átutaztunk Magyarországon, amely kommunista ország volt ugyan, de nagyon szembetűnő volt a különbség Romániához képest. Ha már visszafele átértünk a magyar–román határon, mindig fellélegeztem, majdnem otthon éreztem magam.
Romániában a nyolcvanas évek első felében speciálisan átalakított lakókocsiban utaztunk, amelynek a belső szerkezetében Bibliákat csempésztünk, de a nyolcvanas évek második felétől saját teherautó-flottánk lett. Valódi külkereskedelmi megbízásokat teljesítettünk, ám a teherautók belső szerkezetébe utazásonként több tízezer Bibliát rejtettünk el. Mi külön utaztunk, és megbeszéltünk a teherautó sofőrjével egy találkozót Romániában éjjel, egy elhagyott helyen. Ott szétszedtük a járművet, a Bibliákat személygépkocsiban továbbvittük, majd szétosztogattuk a romániai gyülekezetek között. A Bibliák egy részét román keresztények továbbcsempészték a Szovjetunióba.
Rengeteg kalandot éltünk át. A legnagyobb csoda számomra az, hogy egyetlen egyszer sem buktunk le – ebben az esetben a teherautó sofőrje tíz-húsz év börtönbüntetést kapott volna. Alapítónk, András testvér mindig azt szokta mondani, hogy mindaz, amit a kommunizmus alatt átéltünk, egyfajta iskola volt, hogy felkészítsen minket a muzulmán világban zajló szolgálatunkra a keresztények felé.
Ma ön az Open Doors franciaországi szervezetének a vezetője. Miért választották székhelyül Strasbourgot?
– Strasbourg számunkra bejárást jelent az Európa Tanács intézményrendszeréhez, ahol jó munkakapcsolatunk van a vallásszabadságot érintő kérdésekben. Emellett részt veszek az Európai Unió brüsszeli intézményrendszere felé irányuló lobbitevékenységünkben, az Open Doors hollandiai központjának útmutatásai alapján. Ezek az irányelvek az ENSZ felé irányuló munkánkat is meghatározzák. (Erről bővebben lásd: Szigorúan védett vallások. Hetek, 2010. október 15.)
Szeretném megjegyezni, hogy a mi munkánk gyökeresen eltér a szokványos emberi jogi szervezetektől, mert nekünk az információgyűjtés és a lobbitevékenység nem alaptevékenységnek számít, hanem teljes mértékben másodlagos. Az alaptevékenységünk továbbra is az, hogy jelen legyünk azokban az országokban, ahol a keresztényeket üldözik. Az adatgyűjtés éppen a jelenlétünkből fakad, az örökzöld téma inkább az, hogyan miként tudjuk úgy felhasználni ezeket az információkat, hogy a forrásainkat ne veszélyeztessük.
Múlt héten az Európai Parlamentben egy sajtótájékoztató keretében mutatták be a keresztényüldözés szempontjából legproblémásabb ötven országról szóló jelentésüket. Milyen tapasztalatokat szereztek? (Ötven ország, ahol életveszélyes kereszténynek lenni. Hetek, 2013. január 18. )
– Egy holland EP-képviselő, Peter van Dalen szervezte meg nekünk a sajtótájékoztatót. Ő azt állítja, hogy ilyen sok embert nem látott még összejönni ilyenfajta lobbirendezvényre, ráadásul minden parlamenti frakcióból voltak képviselők, ami különösen ritka. A parlament létszámához képest a huszonöt EP-képviselő jelenléte kevésnek tűnik ugyan, de vendéglátónk kifejezetten meg volt elégedve, főleg hogy közben mellettünk éppen a plenáris ülés zajlott.
Franciaországban hogyan fogadták az idei jelentést?
– Meglepően jól, sőt ez már a harmadik év, hogy a sajtó részéről komoly érdeklődést tapasztalunk, és higgye el nekem, már harminc éve dolgozom az Open Doorsszal Franciaországban, de ilyen érdeklődés soha nem volt. Természetesen éveken keresztül megkerestek a sajtótól, ha egy-egy helyzet kapcsán kérdés merült fel, de maga a keresztényüldözés mint önálló témakör egyszerűen nem szerepelt a médiában. Ma már az újságírók felfogták, hogy a keresztény kisebbségekkel szemben tanúsított bánásmód olyan súlyos kérdéssé vált, amelyet egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Hogyan magyarázza ezt a változást?
– Őszinte leszek: mivel olyan súlyú atrocitások történtek az utóbbi években a keresztényekkel szemben, mint például a bagdadi keresztényellenes robbantások, vagy a nigériai keresztények elleni merényletek sorozata, a médiának nem maradt más választása. Kénytelenek foglalkozni a keresztényüldözéssel. Az általános érdektelenség mellett egy tudatosság is volt amögött, hogy eddig hallgattak erről. Ugyanis, ha a média azokkal a jelenségekkel foglalkozik, amelyek más országban zajlanak, ahol nem működik az együttélés több vallás között, akkor óhatatlanul el kellene kezdenünk azon gondolkozni, hogy mi is zajlik a mi multikulturális nyugat-európai társadalmainkban és mik a kockázatok. Azzal a kihívással kellene szembesülnünk, hogy miként sikerülhet nálunk az együttélés?
Úgy tudom, továbbra sem elégszik meg az irodai élettel, nemrég utazott Bagdadba. Milyen benyomásokkal tért haza?
– Nagyon bátorító volt vidám, örömteli keresztényekkel találkozni, akik a környezetükben hirdetik az evangéliumot. Muzulmán szomszédaikkal, barátaikkal építik a kapcsolatokat. Érdemes figyelni azokra a folyamatokra is, amelyek az iraki társadalmon belül játszódnak le. Vannak muzulmánok, akik nem akarják elűzni a keresztényeket, és hisznek az együttélésben, ahogyan ez régebben is volt. Ezeket a folyamatokat valahogy erősíteni kellene. Bagdadban ma szinte nem találni olyan keresztény családot, ahol ne veszítettek volna el legalább egy közeli hozzátartozót. Ki-ki a házastársát, a gyermekét gyászolja a terror miatt, nincsen ép család. Minden egyes keresztény testközelből tapasztalta meg a terrort. Sőt, olyan fiatal nemzedék nő fel, amely a mindennapos terrorban szocializálódott. Találkoztam olyan muzulmán háttérből származó keresztényekkel is, akik azzal a tudattal élik mindennapjaikat, hogy ha megtérésükről tudomást szerez a családjuk, vagy a környezetük, akkor nyomban meg fogják őket gyilkolni.
Az iraki keresztények jelentős része Szíriába menekült. Mi történt velük?
– Rettenetes helyzetbe kerültek. Most már másodszor váltak menekültté. Egyszer mindent hátra kellett hagyniuk, amikor Szíriába menekültek, most pedig Libanonban kellett menedéket keresniük. Közben Irakba sem mernek visszatérni, hiszen jelenleg nincs garancia arra, hogy mi vár ott rájuk.
Az iraki keresztények nyolcvan százaléka elhagyta az országot. Ha a híreket figyeljük, nagyon úgy látszik, hogy az „iraki forgatókönyv” szerint alakulhatnak az események Szíriában és Egyiptomban is. Vissza lehet még fordítani ezt a folyamatot?
– Elborzaszt minket, ami jelenleg Szíriában zajlik. A radikális csoportok egyre erőszakosabbak, dzsihádista kormányt akarnak létrehozni Szíriában. Már több hónapja mondják nekünk a szíriai keresztények, hogy ők könnyű prédának számítanak, hiszen sem a kormányzati erők, sem a lázadók nem védik meg őket.
Egyiptomból is menekülnek a keresztények, de ott egyfajta öngerjesztő folyamat is közrejátszik a jelenségben. Egy egyiptomi munkatársunk így szemléltette a helyzetet: minden vasárnapi istentiszteleten kiderül, hogy ennek vagy annak a kereszténynek a helye üres, ráadásul mondjuk pont az egyik elöljárónak a széke, aki az Egyesült Államokba távozott. Végleg. Ez rendkívüli módon lehangolóan hat a hátramaradt keresztényekre. Főleg, hogy azok mennek el, akik képzettebbek, külföldi összeköttetésekkel rendelkeznek, húzóerőt jelentenek.
Amikor találkozunk üldözött keresztényekkel, mindig megosztjuk velük, hogy mi úgy látjuk, az egyháznak maradnia kell. Persze tiszteletben tartjuk a döntéseiket: akár maradnak, akár elmennek, végig mellettük vagyunk. Erről van egy nagyon érdekes történetem. Húsz évvel ezelőtt volt egy fiatal iraki keresztény, aki külföldön teológiát tanult. Ebben is támogattuk őt, mert András testvér értékes keresztény vezetőt látott benne az iraki egyház számára. A fiatalember tanulmányai befejeztével mégiscsak úgy döntött, hogy Ausztráliában fog letelepedni. És képzelje el, amikor most Bagdadba utaztunk, újból találkoztunk vele. Nemrég tért haza Ausztráliából, egy nagy presbiteriánus gyülekezetet pásztorol. Nagyon örültünk neki. Volt egy szudáni pásztor ismerősöm, aki a következőképpen fogalmazott: „Én az Úr sivatagi rózsája vagyok, és ott kell virágoznom, ahova az Úr engem ültetett.” Isten azért ültetett minket egy bizonyos országba, hogy ott a föld sója legyünk. Természetesen, amikor olyan a helyzet, hogy valóban élet-halál forog kockán, akkor menni kell.
Emlékezzünk vissza a rendszerváltás előzményeire. Ma már senki nem vitatja az egyházak érdemeit a rendszerváltásban. És ez miért alakulhatott így? Mert vasfüggöny volt, a keresztények kénytelenek voltak maradni, így az egyház fokozatosan megváltoztatta az őt körülvevő társadalmat.
2013. 02. 01. (XVII/5)
