Nyáry Krisztián irodalomtörténész és kommunikációs szakember a Facebook-on tette közzé azokat a fényképeket, levélrészleteket, életrajzi információkat, melyeket barátai figyelmére érdemesnek tartott. Számára is váratlan sikerük ösztönözte a folytatásra, és az ez év januárjában indított sorozat mára több mint 18 ezres olvasótáborral – vagy, ahogy e felületen nevezni szokás: „követővel” – bír. A sorozatból válogatott kötet múlt heti könyvbemutatója alkalmából zsúfolásig megtelt a Rózsavölgyi Café, elsősorban olyanokkal, akik a könyv tartalmát már gyakorlatilag ismerték e bejegyzésekből. Hogy miért veszik meg mégis? Minden bizonnyal ajándékul szánják nem facebookos ismerőseiknek az elegáns kötetet.
A könyv magyar írókról és költőkről szól, és nem csak a legnagyobbakról: némelyikükből érettségizünk, másokat csak úgy kedvtelésből olvasunk, megint másoknak talán még a nevét sem hallottuk. Úgyszólván egyetlen dolog közös bennük, hogy van mit írni a magánéletükről. Persze semmi olyat, amit ne tudna már a „komoly” irodalomtörténet-írás, legfeljebb a nagyközönség számára jelenthet újdonságot, hogy Krúdy Gyula szeretője fiatal lányát szöktette meg és vette feleségül; vagy hogy Léda férje, Diósy Ödön azért tűrte olyan jól neje és Ady viszonyát, mert homoszexuális volt.
Láthatunk a könyvben olyan párokat, akiknek a kapcsolatában maga az irodalom volt fontos tényező, mely megalapozta, megerősítette egymás iránti érzéseiket. Lengyel Balázs például azért szeretett bele Nemes Nagy Ágnesbe, mert a költőlány néhány versét szavalta el neki. Gyarmati Fanni pedig azért tudta Radnóti Miklós hűtlenségét megbocsátani, mert mint mondja: „köztünk ott voltak a versek”. Ha ihletője néha nem is, első és a költő számára legfontosabb olvasója mindegyiknek ő volt.
Máskor éppen a párkapcsolat lesz fontossá az irodalomban, és nemcsak úgy, hogy a művész verset ír a szeretett nőhöz, vagy regényalakot mintáz róla. Tersánszky Józsi Jenő házasságkötése például meghozta az anyagi felemelkedést is: az ő esetében igen nagyot lendített az otthon boldogsága az írói munka termékenységén. Szabó Magda életműve is jóval szerényebb lenne Szobotka Tibor támogató hozzáállása nélkül. Amikor az ötvenes években nem publikálhatott, és kétségbeesésében össze akarta törni az írógépét (hiszen nincs miért írnia), férje tartotta benne a lelket, mondván: „Nekem írd meg … ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód.” És vajon tanulnánk-e a gimnáziumban Kassák Lajosról, ha csupán ír és fest, de nem szervezi mozgalommá a magyar avantgarde-ot? És lám, e szervezőmunkát, úgy tűnik, egészében felesége, Simon Jolán végezte. Nemcsak kiszolgálta a férjét, de mindent alárendelt művészi előbbre jutásának, még gyermekeiket is intézetbe adta, hogy Párizsba követhesse Kassákot; ő szedte össze a pénzt folyóiratai alapítására is. És bizony, egész életében egy köszönő szót sem kapott a hűtlentől, csupán egyetlen elismerő verset harmincöt évvel a halála után.
Ezen irodalmi ismeretterjesztés tanulságaként levonható, hogy a tehetség nem feltétlenül jár együtt erkölcsi kiválósággal, a műveikért csodált szerzők bizony lehetnek a magánéletükben akár egészen gyarlók is. Összességében sajnos semmivel nem jobbak mai celebjeinknél, Karinthy Frigyes vagy Molnár Ferenc viharos házasságai a mai bulvárlapokból sem lógnának ki.
Amit talán csak azért is érdemes megjegyezni, mert az írókat-költőket példaképként állítja elénk az oktatás már azzal is, hogy életrajzuk a tananyag részét képezi – nem úgy, mint a tudósoké, feltalálóké vagy hadvezéreké. Ezek az életrajzok sokszor elhallgatják a kínos részleteket. Móricz Zsigmond se veled-se nélküled viszonya feddhetetlen és erkölcsi felsőbbrendűségét folyamatosan éreztető feleségével regényei lapjain is megjelenik, de azt hányan tudjuk, hogy az író hűtlensége kergette öngyilkosságba az asszonyt? Vagy hogy Kosztolányi Dezső elvárta volna feleségétől, hogy nyugodjon bele élete alkonyán Radákovich Máriával folytatott viszonyába, mondván: „Ha igazán szeretnél, nem haragudnál érte.” Az érzéketlenség, az önzés, mely e hűtlenségi történetek hátterében sejthető, az irodalmi nagyságok között is éppúgy megvan, mint más foglalkozási ágak képviselőinél.
Tanuljuk tehát az életrajzokat, mintha a szerzők műveit az életükből kellene megértenünk, pedig a kettő összefüggése nem mindig olyan szoros. Az itt összegyűjtött történetek többségének sincs sok köze az irodalomhoz, szólhatnának bárkiről, ha nem éppen egy-egy híres íróval vagy költővel történtek volna. Bárkiről és mindenkiről, Nyáry szerint talán éppen ezért vagyunk kíváncsiak rájuk: „Egy szerelmi történet akkor is érdekes, ha a házmester a hőse” – nyilatkozta nemrég, és bizonyára tényleg ez az általános emberi kíváncsiság áll a könyv sikerének hátterében is. A szerző eredeti szándéka az volt, hogy irodalmunk nagyjait hozza közelebb a mai olvasóhoz, hogy megkedveltesse műveiket az által, hogy a költőket-írókat nem idealizált tankönyvi papírfiguraként, hanem esendő emberként mutatja be. És, ha hihetünk az internetes visszajelzéseknek, tevékenységének van is ilyen hatása, képes felkelteni az érdeklődést olyan szerzők művei iránt, akiknek a magánéletével éppen foglalkozik.
Van, akit tényleg könnyebb megérteni a részletek ismeretében. Például Petőfi valóban kimozdítható a hős forradalmár és tévedhetetlen iránymutató merev pózából, és lobbanékony, kiforratlan fiatalemberként újra megkedvelhetővé válik, ha megtudjuk, hogy már jegyben járt Szendrey Júliával, amikor hirtelen szerelmi fellángolásból megkérte egy debreceni színésznő, Prielle Kornélia kezét, és csak adminisztratív akadályok miatt maradt el az esküvő. Mások viszont még rejtélyesebbé válnak: például Szabó Lőrinc, Tanner Ilona és Babits Mihály kapcsolata. Szabó Lőrinc ugyanis egyszer csak felhívta szeretett menyasszonyát a munkahelyén, és közölte vele: megegyeztek Babitscsal, hogy ő fogja feleségül venni. És úgy is lett. Szabó Lőrinc úgy ír lépéséről, mint jótevője és mestere (Babits) boldogságáért meghozott romantikus áldozatról, de nem tudjuk meg, hogy Ilona miért ment bele ebbe a változtatásba, hogy aztán Török Szofi néven éljen a költőfejedelem árnyékában, eltemetve saját irodalmi ambícióit is.
Összességében, a végeredmény sokkal kevésbé szól az irodalomról, mint általában az emberi kapcsolatok értékéről, törékenységéről, kívülállók számára megközelíthetetlenül sajátos boldogságáról vagy boldogtalanságáról, furcsaságáról. És szól a korról is, amelyben éltek, fájdalmas, a történelem kereke alá tiport sorsok rajzolják a 20. századot, egyszersmind szép példáit adva az egymás melletti kitartásnak. Benedek Elek székely nemes úrfi negyvenöt éven át élt boldogan feleségével, a pesti zsidó polgárcsaládból származó Fischer Máriával, noha a trianoni országhatárok sokáig elszakították őket egymástól. Tamási Áron már válófélben volt feleségétől, Salgó Magdától, amikor a zsidótörvények okozta üldöztetés újra összehozta őket. Később elváltak ugyan, de életük végéig szoros barátságban maradtak. A zsidó származású, lelkes illegális kommunista Zelk Zoltán az apácanövendék Bátori Irén mellett találta meg a boldogságát, neki írt szerelmes leveleket a munkaszolgálatból, és az asszony bújtatta, amikor megszökött onnan. Az ’56 utáni megtorlás aztán elszakította őket egymástól: a börtönből nem írhatott a feleségének, temetésére sem engedték elmenni; mikor végül amnesztiát kapott, rosszabbnak érezte, mint a rabságot.
De áttételesen korunkról is szól ez a könyv. Részint azzal, hogy a homoszexuális viszonyokat is, például Faludy Györgyét, magától értetődően sorolja a szerelem kategóriájába, és mutatja be ekként; részint azzal, hogy a sok évtizedes hűség, az egymás melletti kitartás történeteinek is hírértékük van, különlegesnek számítanak, hiszen éppen ezért kerültek bele a könyvbe. Bárcsak úgy hatna Nyáry Krisztián munkája, és némelyik, az irodalomórákon megismert vagy azóta olvasott szerelmes vers az idősebb és fiatalabb olvasókra, hogy megérezzék benne az emberi kapcsolatok szépségét és erejét! Hogy milyen sokat adhatnak annak, és milyen sokat kaphatnak attól a személytől, akit valóban ismernek; és hogy a hűség újra felértékelődjön, mi pedig elmondhassuk: az irodalom valóban élni segít.
2012. 10. 26. (XVI/43)
