Kereső toggle

Képviseljük az olimpia eredeti üzenetét

– mondja Csonka András asztaliteniszező

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Ezt az egészet a rivalizálás, a győzelem elérése is mozgatja!” – magyarázta a Heteknek Csonka András. Az asztaliteniszező 23 esztendősen a harmadik (!) paralimpiájáról tért haza Londonból az elmúlt napokban. A fiatal sportolóval a most véget ért világesemény hangulatáról, a fogyatékkal élő sportolók világáról beszélgettünk.

Hogyan indult el a sportpályája? A pingpongozás miként került a képbe?

– Salgótarjáni születésű vagyok, ott kezdtem el asztaliteniszezni. A házunk előtt állt egy pingpongasztal, ahol a testvérem a barátaival játszott. Egyszer aztán úgy döntöttem, hogy én is csatlakozom hozzájuk. Jól ment a játék, s végül így kerültem a testvérem edzőjének látókörébe. A versenyzéshez is hamar kedvet kaptam. Megtaláltam otthon a bátyám egy aranyérmét, amit azért kapott, mert megnyerte a megyei bajnokságot; néztem ezt az érmet, s azt mondtam magamban, „egy ilyet én is szeretnék!” Nagyjából egy évembe telt, amíg sikerült is szereznem. Aztán persze jöttek az újabb és újabb célok. Érdekes, hogy a testvérem azóta már régen abbahagyta ezt a sportágat, tehát végül is én futottam be pályát ezen a területen.

Milyen fogyatékkal él Ön?

– A születésemkor fellépő komplikációból fakadó oxigénhiány miatt a jobb oldalam vált sérültté. Ez azt jelenti, hogy a jobb oldali végtagjaim jóval vékonyabbak, gyengébbek, mint a bal oldaliak. Ezen túlmenően az agyam jobb oldala is sérült, ami miatt a koordinációs mozgásom eleve korlátozottabb az ép mozgásúakéhoz képest. A sportban például ez úgy nyilvánul meg, hogy jobb kézzel a labdát nem tudom feldobni a szerva előtt.

A hétköznapokban ez mennyire akadályozza?

– Nem túlságosan, vagy legalábbis én már hozzászoktam ehhez. Vannak persze dolgok, amiket én nem tudok egymagam elvégezni, de a legtöbb esetben nem vagyok korlátozott, így tudok például egyedül közlekedni.

Az olimpiák egy bizonyos szempontból az emberi test erejét, kiválóságát, győzelmét hirdetik. Ön szerint összhangba lehet hozni ezzel a paralimpiákat?

– Szerintem igen. A legjobb teljesítmények eléréséhez itt is óriási munkára, felkészülésre van szükség. Mi is a legjobb tudásunk szerint csináljuk az edzéseket, pontosan úgy, ahogy az olimpiák sztárjai. Szerintem ezért nemcsak lehet, hanem összhangba is kell hozni az olimpia eredeti üzenetével a fogyatékkal élők sportversenyeit.

A különböző mértékű fogyatékossággal rendelkező sportolók hogyan versenyeznek egymás ellen? Mennyire lehet ezt igazságosan beosztani?

– Általában kategóriákra vannak osztva a versenyzők, az azonos kategóriába tartozók játszanak egymás ellen. Összesen tizenegy kategória van a fogyaték súlyossága szerint: egytől ötig sorolják be a tolószékeseket, hattól tízig vannak az álló játékosok, a tizenegyedik kategóriába pedig a mentálisan sérültek kerülnek. Én a nyolcas kategóriában vagyok, ez azt jelenti, hogy csak hozzám hasonlóan nyolcas besorolású ellenfelekkel szemben játszhatok.

Immáron a harmadik olimpiáján vett részt annak ellenére, hogy rendkívül fiatal. Hozzá lehet ehhez szokni?

– Természetesen ezt nem lehet sem megszokni, sem megunni. Úgy gondolom, hogy minden verseny más és más. Egy új helyzet, egy új kihívás. Az olimpia pedig ezenfelül is egy különleges esemény egy sportoló számára. Ráadásul a paralimpiákat is csak négyévenként rendezik meg. Úgy tapasztalom egyébként, hogy minden olimpiának megvan a maga nagyon sajátos atmoszférája, hangulata.

Londonnak milyen volt? A nyári olimpiát követően még sokan di-csérték, hogy ez volt minden idők legjobban szervezett olimpiája.

– Ezt alá tudom támasztani! Számomra is ez volt a legjobb olimpia. Talán Pekingben a szobák azért jobban fel voltak szerelve. A voksomat azonban összességében én is London mellé teszem. Márcsak azért is, mert itt igazán ügyesen megszervezték, hogy mindenki beszéljen angolul…

Amikor az ember az olimpiát figyeli, akkor nemcsak sportversenyeket lát, hanem voltaképpen egy gálát, egy fesztivált, egy cirkuszt. A paralimpia is ilyen esemény?

– Az biztos, hogy hihetetlenül sokan követték figyelemmel a paralimpia eseményeit Londonban. Annyira sokan voltak a csarnokokban, stadionokban, hogy egy helyet nem lehetett találni, még mi, sportolók sem kaphattunk már je-gyet. Igen, azt gondolom, hogy még a paralimpia esetében is elmondható, hogy ez egy gála volt. Persze, külföldön nemcsak négyévente tesznek hangsúlyt ezeknek a sportágaknak a támogatására, ellentétben Magyarországgal. Itthon nagyjából csak 300 fogyatékkal élő sportolhat versenyszerűen, ebből mindössze 60-70-en asztaliteniszezhetnek.

Tudomásom szerint fogyatékkal nem rendelkezők között, úgymond a rendes bajnokságokban is versenyez.

– Így van, a magyar bajnokság második osztályában játszom. Ez már profi szint, valamennyi pénzt is kapok a játékért. Ez teljesen más, mint amikor fogyatékkal élőkkel versenyzek. Nemcsak nehezebb, nemcsak a technika, a taktika tér el, hanem valamiképpen ennek az atmoszférája is más. Régebben még persze az is előfordult, hogy kaptam gúnyos beszólásokat olyanoktól, akik nem ismertek annyira. Ma már ez szerencsére nincsen így.

Mi az, ami a leginkább motiválja Önöket? A győzelem elérése, a sport öröme vagy esetleg az egészséges mozgás?

– Ebben sok minden benne foglaltatik. Önmagában leginkább a sport öröme adja az alapokat, de azért az sem elhanyagolható tényező, hogy olyan helyekre juthatunk el a sport által, ami kevés embernek adatik meg. Vagy éppen az is fontos, hogy rengeteg emberrel megismerkedhetünk! És persze az sem utolsó szempont, hogy megmutassuk azt, mire is vagyunk képesek. Mi is nyerni akarunk, nálunk pont ugyanolyan nagy a rivalizálás, mindenki a legjobbját akarja nyújtani. A versenyeken például én is ismerem a legnagyobb riválisaimat, akiket előtte nagyon alaposan feltérképezek.

Mennyit készült az olimpiára?

– Lényegében egész évben erre készültem. Ha pedig hozzávesszük ehhez azt, hogy tavaly decemberig zajlott a kijutásért való küzdelemsorozat, akkor azt mondhatom, hogy éveket. Az asztalitenisz általában napi hatórás elfoglaltságot jelent egy versenyző számára. Június óta azonban már maximálisan csak erre fókuszáltam.

Nemzetközi szinten is ismert játékossá vált. Ezek után milyen céljai vannak még?

– Valóban, korábban értem már el világbajnoki harmadik, valamint Európa-bajnokságon második helyezést. A fogyatékkal nem rendelkezők között is vannak céljaim, itt elérhetőnek tartom azt, hogy egyszer első osztályú játékossá váljak. Nagy álmom, hogy egyszer egy paralimpián is dobogóra állhassak, s célul tűztem ki azt is, hogy később világbajnokságot, valamint Európa-bajnokságot nyerjek. A világranglistán jelenleg hetedik vagyok, látok esélyt arra, hogy egyszer felérjek a csúcsra.

 Most érkeztek haza a paralimpiáról. Egy ilyen fárasztó időszak után most mit fog csinálni? Jön a jól megérdemelt nyaralás?

– Még egy hétig pihenhetek, aztán kezdődik a bajnokság. Ami a civil életemet illeti, most fejeztem be a főiskolát, néhány hónapja államvizsgáztam. Gazdálkodásmenedzsment ágazaton végeztem, mégpedig vállalkozásszervező szakon a Budapesti Kommunikációs Főiskolán. Még egy mesterképzést szeretnék megcsinálni, aztán kezdődhet a munka világa. Most úgy gondolom, hogy egyszer talán pingpongedzőként is szívesen kipróbálnám magam.

 

Olvasson tovább: