Történészek számára sok ismert tény is felbukkan a kötetben, az események ilyetén csoportosítása viszont eredeti ötlet. Ráadásul inspiratív: ha történelemtanár lennék, Ungváryék könyve alapján több útvonalat is összeállítanék, és a diákokat ezeken végigkalauzolva oktatnám a múltat. (A szerzők időrendben haladnak, az osztályoknak célszerűbb távolsági szempontokat figyelembe véve menniük.)
Induljunk, mondjuk, az Oktogontól. A ma is a téren álló villanyoszlopok egyike arról nevezetes, hogy rajta fejezte be dicstelen életét Rotyis József és Szívós Sándor, miután a kommunisták 1945. február 4-én felakasztották őket. Rotyis és Szívós keretlegények voltak, és azért végezték ki őket, mert kínozták a rájuk bízott munkaszolgálatosokat. A könyvből kiderül, hogy az új hatalom nemcsak minden jogi formalitást mellőzve látott hozzá az igazságszolgáltatáshoz, de meglehetősen szakszerűtlenül is. A kivégzettek arcát nem takarták le – az összecsődült tömeg nagyobb elégedettségére –, ráadásul az egyik kötél az akasztás közben elszakadt. Megemlíthető, hogy a kötelet az Andrássy út 60. alól hozták, így mindjárt megvan a kapocs a túra második állomásához: az Oktogontól alig két sarokra álló Andrássy út 60. számú palota ma a Terror Háza Múzeumnak ad helyet. Eredetileg egy zsidó család tulajdonában állt, 1931-től az Izraelita Hitközség birtokába került a család haszonélvezeti jogának fenntartásával. 1937-től tőlük bérelte az épület egy részét, majd 1939-től az egészet a Szálasi vezette nyilaskeresztes párt. A nyilasok „Hűség házának” nevezték az ingatlant, termeiben, pincéiben kínzásokat folytattak, és több zsidó csoportot innen indítottak útnak a Duna-part felé. 1945 februárjától az új hatalom ökle, a kommunista titkosrendőrség vette birtokba az ingatlant. Ők szintén az eredeti tulajdonostól bérelték, de Ungváryék hozzáteszik: feltehetőleg nem fizettek bérleti díjat. A Péter Gábor-féle ÁVO a nyilasokéhoz hasonló kegyetlen módszereket alkalmazott az épületben fogvatartottakkal szemben, akik között megemlíthetjük Mindszenty Józsefet, Rajk Lászlót vagy a kisgazda Kovács Bélát is.
Ha már szóba került Szálasi, és amúgy is az Andrássy úton járunk, a körúti villamossal két megállót utazva ellátogathatunk Újlipótvárosba: a nyilasvezér – amikor nem anyjával lakott – itt, a Hollán Ernő utcában, illetve a Visegrádi közben bérelt lakásokat 1935 és 1940 között.
Időben kissé távolabb, térben egészen közel, a Szent István park 8. szám alatti házban lakott Aczél György, a Kádár-korszak „kultúrpápája”. A pesti lakásválasztással Aczél teljes mértékben kilógott a Budát preferáló kommunista elvtársak sorából, és talán azzal is, hogy telefonszáma bárki számára elérhető volt a telefonkönyvből.
Mivel a főelvtársak meglehetősen koncentráltan laktak, érdemes átbuszozni Budára, de előtte még elsétálhatunk a közeli Képviselői Irodaházhoz, mert az is maga a történelem.
A Margit híd lábánál álló épület – a köznyelvben máig Fehér Ház – 1947-ben épült. 1950-től három éven át a Belügyminisztérium központjaként funkcionált. A házban működő nyilvántartási osztályokon 1,1 millió állampolgár adatait tárolták, a földszinten dolgoztak az ÁVH-t „segítő” KGB-ügynökök. A legenda szerint a pincében működött egy hatalmas daráló, melyen keresztül a megölt politikai foglyok testét a Dunába juttatták. A könyv szerzői leszögezik: a darálós legendából semmi nem igaz. Ez az álláspont azonban nem egyeduralkodó: Wittner Mária fideszes képviselő a közelmúltban kijelentette, hogy bizonyítékai vannak a daráló létezéséről, ugyanis maga a tervező tájékoztatta őt a szerkezet megépítéséről.
A Fehér Házat elhagyva utazzunk most át Budára, az úgynevezett káder-dűlőre, a Rózsadombra. Amint a könyvből kiderül, az 1956-os forradalmárok átkutatták az elmenekült pártvezetők villáit, és leleplező cikkeket közöltek fényűző életmódjukról. A további bírálatokat elkerülendő, a forradalom leverését követően Kádárék igyekeztek visszafogottabb képet kialakítani magukról. Bár némelyek megtarthatták házaikat, az állami ingóságok használatáért térítést kellett fizetniük. Kádár János és felesége a Cserje utcában lakott. A szerény körülmények között élő pártfőtitkár ismeretlen okból tyúkokat tartott a kertjében. Egyetlen luxusa talán az volt, hogy a Belügyminisztériummal megvásároltatta a telke szomszédságában álló két ingatlant, így villája körül egy 2600 négyszögöles kert alakult ki. Az eredeti házból ma már csak a portál maradt meg, a telken egy többszintes épület áll. Kádár szomszédja a szobafestőből a miniszterelnök-helyettesi rangig avanzsált Apró Antal volt, aki egy ideig az ’56-os vérbíró Jahner-Bakos Mihállyal osztozott az épületen. A Szemlőhegyi úti Apró-villában ma Gyurcsány Ferenc és családja lakik.
Mint említettük, a környék mindig is a kommunista vezetők kedvelt városrésze volt: Kádáréktól néhány utcára lakott – többek között – Maróthy László, Fejti György, Korom Mihály és a luxuspalotáját lovas szoborral ékesítő Czinege Lajos, egykori honvédelmi miniszter is. Fenti elvtársak ellenpontjaként megemlíthetjük Földes László belügyminiszter-helyettest, aki válását követően kétszer is kisebbre cseréltette szolgálati lakását.
Ha még nem fáradtunk el, a Rózsadombról érdemes átmennünk a budai oldal másik ékköveként jellemezhető Svábhegyre, amely a szocializmusban Szabadsághegyként, azt megelőzően szintén Svábhegyként szerepelt. Az Evetke utca nem csak arról nevezetes, hogy e cikk szerzője két évig lakott albérletben a 2. szám alatt található épületben. A világháborút megelőző időszakban a Lomnic Panzió néven működő ingatlan adott otthont Dieter Wisliceny SS-századosnak és a magyar belügyi szerveknek is, amikor a szomszédos Karthauzi utcában lakó Adolf Eichman irányításával 1944 tavaszán levezényelték a vidéki zsidóság deportálását.
Kirándulásunk végén, a sötétebbnél sötétebb korokat idéző épületek felkeresése után javaslom az Evetke utcától kétszáz méterre található cukrászda meglátogatását, ahol az édesipar remekei mellett – szerencsés esetben – a közelben lakó Orbán Viktorral is találkozhatunk.
2012. 06. 22. (XVI/25)
