Kereső toggle

Holtomiglan holtodiglan

71 évesen talált újra egymásra a szerelmespár

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Még ma is ott áll az eredeti helyén az a debreceni fotóműterem, ahol dr. Straub Sándor orvos anno tizenhét évesen megpillantotta Emike portréját. „Hatalmas vágyat éreztem arra, hogy megtaláljam a kép „eredetijét" - emlékszik vissza, s amikor rátalált a gyönyörű mosolyú lányra, a találkozást két év ártatlan szerelem követte. Az élet azonban váratlanul szétsodorta őket. Miután mindketten megözvegyültek, több mint ötven évvel később találkoztak ismét, hogy örökké tartó frigyet kössenek egymással.

Sándor bácsi, mi az, ami ennyire megragadta a fényképen?

- Az a mosoly, az a belső kisugárzás, amely még most is mindennap lenyűgöz.

Hogy történt az első találkozás?

Sándor: - Akármilyen furcsa, egy KISZ-gyűlésen találkoztunk. Amikor megláttam az ifjú hölgyet, rögtön felismertem, és odamentem hozzá, hogy hazakísérhetem-e. Ő elfogadta lovagi szolgálatomat, s ezek után két éven át vittem naponta a táskáját. Amikor úgy éreztem, hogy eljött az ideje, odáig merészkedtem, hogy a kezét is megfogjam. Teljes harmóniában voltunk egymással, versekben vallottuk meg egymásnak a szerelmünket. Két év alatt azonban a legtöbb, ami közöttünk történt, hogy kaptam egyszer egy puszit az arcomra.

Emike: - Én ugyanis a Debreceni Népi Együttesben táncoltam, és Sándor oda is elkísért. Ahogy mentünk fel a próbaterembe a lépcsőn, én egy fokkal feljebb voltam, visszafordultam és megpusziltam.

Volt szó házasságról ebben az időszakban?

Emike: - Nagyon jól éreztük magunkat egymással, és anélkül, hogy erről beszéltünk volna, a világ legtermészetesebb dolga volt számunkra, hogy együtt fogjuk leélni az életünket.

Miért nem lett akkor a szerelemből házasság?

Sándor: - Tragikus események szóltak közbe, amelyek teljesen más irányba sodorták az életemet. Apám viszonylag fiatalon, hatvankét évesen meghalt 1956 októberében. Egy harminchat éves özvegy orvosnőt és öt árvát hagyott maga után, akik közül hárman - velem együtt - kamaszok, ketten pedig még óvodás korúak voltak.

Van-e köze a történetnek az 56-os forradalomhoz?

Sándor: - Nem, semmi. Apámat szívinfarktus érte, amikor leszállt a vonatról. Ő egy megbecsült kémiaprofesszor volt a Debreceni Orvostudományi Egyetemen, és polgári jólétet tudott biztosítani nekünk. Anyám azonban nem bírta feldolgozni a tragédiát, és tanácstalan volt, hogy mit tegyen. A forradalom idején elhagyhatta volna az országot, de ehhez túl sok ingóságot - többek között egy tízezer kötetes könyvtárat - kellett volna értékesítenie. 1960-ban úgy döntött, hogy eladja a debreceni nyolcszobás családi otthonunkat, és Pestre költözik. A két kicsit magával vitte, a három nagyobbat meg útjukra bocsátotta, illetve ismerősöknél helyezte el. Így kerültem később egy idős orvos ismerőséhez Miskolcra.

Ettől még találkozhattak volna, hiszen egy ideig még mindketten ugyanabban a városban maradtak, illetve tanultak tovább.

Emike: - Az élet nem mindig ésszerű, főleg ha az embert valamilyen nagy megrázkódtatás éri. Sándor szinte egyik napról a másikra „hajléktalanná vált", éhezett, és egy ideig az éléskamrában hagyott maradékokból élt. Fertőző májgyulladást is kapott emiatt. Kórházba került, ahol én meglátogattam. Éreztem, hogy bajban van, de ő egyáltalán nem beszélt a konkrét helyzetről, én pedig nem nagyon akartam faggatni.

Mikor találkoztak utoljára?

Emike: - Miután meggyógyult, már csak egyszer, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem folyosóján. Amikor meglátott, így szólt: „Emike, add nekem az uzsonnádat!" Kivettem a táskámból a becsomagolt vajas kenyeremet, és odaadtam neki. Azonnal megette. Ezután búcsú nélkül eltűnt az életemből, s kapcsolatunk megszakadt. Se fájdalom, se neheztelés nem maradt utána, csak az emlék - két örömteli évé. Én magyar-francia szakos tanári szakon tanultam tovább, s még az egyetemi éveim alatt megismerkedtem a későbbi férjemmel, Szabó Ödönnel, akivel 1962-ben kötöttünk házasságot.

Sándor bácsival mi történt?

Sándor: - Kétévnyi hányattatás után a Debreceni Orvostudományi Egyetemen folytattam tanulmányaimat. Amikor kollégista lettem, megismerkedtem egy matematika-fizika szakos kedves lánnyal, akit 1965-ben feleségül vettem.

Lezárult egy időszak, és új kapcsolatok jöttek létre. Lehet így boldog az ember?

Emike: - Úgy vélem, hogy igen. A férjem egészen más volt, mint én, azonban jól kiegészítettük egymást. Ödi egy befelé forduló karakter volt, aki keveset beszélt az érzelmeiről. Egyszer elmondta, hogy az én derűm és nyitottságom volt az, ami őt annyira vonzotta. Egy gyönyörű szép estélyi ruhában figyelt fel rám, amelyet nagymamám egy világoskék függönyből varrt nekem.

Ebben látta meg először?

Emike: - Nem, látásból már ismertük egymást, azonban ebben kért fel táncolni. Ezt a táncot azután negyven évig jártuk, és a házasságunkból két gyermek - s immár hét unoka - született. Szakemberként egy kitűnően szervező, alkotó elme volt, aki a semmiből egy olyan intenzív osztályt hozott létre a berettyóújfalui kórházban, hogy nemcsak országos, de határainkon túli hírnévre is szert tett. Őt nem lehetett nem tisztelni, nem szeretni. Sziklaszilárd jellemű ember volt, akire mindenki felnézett. Ödivel nagyon sokat tudtunk beszélgetni és beszédesen hallgatni. Míg vele azért szerettük egymást, mert annyira különbözők, egymást kiegészítők voltunk, Sándorral azonban azért, mert ugyanúgy gondolkodunk, teljesen azonos a lelki alkatunk.

Sándor: - Marikával negyvenöt évet éltem le tisztes házasságban. 2009-ben elhunyt, hosszú betegség után. Két gyermekem és négy unokám van.

Miután kettéváltak útjaik, sohasem találkoztak egymással?

Sándor: - 1960-tól 2011-ig nem találkoztunk. Én végig Heves megyében, illetve Egerben dolgoztam, Emike Berettyóújfalun volt középiskolai tanár. Orvos kollégáimon keresztül, valamint évfolyam-találkozókon azonban hallottam híreket róla és férjéről, aki kiváló orvos volt. Így tudtam meg azt is, hogy munkája közben sajnos leukémiás lett, és 2001 végén elhunyt. Csupán 2003 februárjában vettem a bátorságot, hogy levélben fejezzem ki részvétemet Emikének.

Hogy fogadta Emike Sándor újbóli felbukkanását?

Emike: - Jól esett, hogy gondolt rám, de arra kértem, hogy többé ne írjon. Végtére is én egy hívő keresztény asszony vagyok, s a mi gyülekezetünkben nem való, hogy özvegyasszony nős emberrel levelezzen, kapcsolatot tartson.

Valóban lezárult egy időre a levelezés is, vagy történtek olyan dolgok, amikről Sándor úgy érezte, hogy igazán csak Emikével tud róla beszélni?

Emike: - Sajnos történtek. A kisebbik lánya hirtelen meghalt, később pedig felesége, Marika kórházba került. Ő erős dohányos volt, és ennek következtében került az intenzív osztályra. Azt írtam, imádkozni kell azért, hogy Marika megszabaduljon a dohányzástól, ő azonban ateista volt, és ezt meg sem hallgatta. Kilenc hónap múlva meghalt, Sándor mindvégig ott volt mellette, és otthonukban ápolta.

2009-ben már mindketten özvegyek voltak...

Emike: - Igen, azután már többször írtunk egymásnak, és személyesebb témák is szóba kerültek. Mikor a válaszleveleket írtam, mindig nyitva volt előttem a Biblia. Emlékszem, karácsony előtt Sándor egyszer megkérdezte, milyen gyógyszereket szedek. Teljesen mindegy - írtam - úgyse sokáig fog már tartani. Magamban a gyógyulásban reménykedtem, ő azonban félreértett, és teljesen megrémült. Ráadásul akkoriban írta a disszertációját az öngyilkosságok okairól, amelyeknek jelentős hányada éppen karácsonykor történik. „Nem szabad feladni, élni, élni, élni kell!" - írta riadtan. Addig még nem beszéltünk telefonon, de most úgy éreztem, nem tehetek mást. Meg kellett nyugtatnom, hogy én nem az öngyilkosságban, hanem az isteni gyógyulásban hiszek!

Mi történt, amikor Sándor meghallotta a hangját ötven év után először?

Emike: - Éreztem, hogy folynak a könnyei. Ez volt az első szava: „Óh Istenem, Emikém."

Sándor: - Ezután már telefonon is hívtuk egymást, és nagyon jókat beszélgettünk. Emellett leveleztünk is.

Emike: - Sokat írtam neki hitről, megváltásról, újjászületésről, és arról, hogy rendeznie kellene a kapcsolatát Istennel. Szinte mindenben egyetértettünk, s végül így szóltam: „Sándor, neked már csak meg kellene térned!" Mire ezt felelte „Jaj!" - és letette a kagylót.

Sándor: - Az történt, hogy váratlanul megjött a lányom. Pedig annyira örültem, hogy megtérhetek, mert ez az elhatározás már bennem is megfogalmazódott. Emike pedig egyébként is értésemre adta, hogy ez a személyes találkozásunk feltétele, mert csak ekkor van értelme közös jövőt tervezni.

A házasságról mikor esett szó?

Emike: - Sándor felhívott a hetvenegyedik születésnapomon, tavaly augusztusban. Azt hittem, gratulálni akar, de utána még ennyit kérdezett: „Házasság?" „Igen, igen" - válaszoltam. „Jó, akkor intézkedek" - felelte.

Sándor: - Úgy mentem el az anyakönyvvezetői hivatalba időpontot kérni, hogy előtte nem is találkoztunk. Csak levélben és telefonon tartottuk a kapcsolatot. Nem a külsőnk volt a fontos, hiszen engem Emike lénye ragadott meg.

Ekkor még mindig csak a régi fényképe volt meg?

Sándor: - Nem, sikerült újabbakat beszereznem.

Emike: - Sándor sokszor kért, hogy küldjek fényképeket. Én meg szándékosan nem egy retusált tablóképet, hanem egy turistautamon készített fényképet küldtem. Ott állok sapkában a sivatagban. Meg egy télen készített felvételt is adtam, melyen az unokák körében állok, téli öltözékben, a hóban. Barátaink sokat nevettek ezen: „Ebből aztán sokat láthat Sándor belőled" - mondták.

Mikor érkezett el a nagy találkozás?

Sándor: - 2011. szeptember 10-én találkoztunk fél évszázados szünet után Debrecenben a buszállomáson. Megöleltük egymást, majd kézen fogva elmentünk az unokákhoz, s egy közös ebéden elmondtam az élettörténetemet. Gyorsan elfogadott a család, mintha régről ismernénk egymást. Ezután elmentünk istentiszteletre a Hit Gyülekezetébe, ahol végre nagy örömmel és hittel elmondtam a megtérő imát.

Október 15-én volt a polgári esküvőnk Egerben, november elsején pedig a menyegzőnk Berettyóújfalun. Barátaink csodálatosan szép menyegzőt szerveztek a számunkra, nekünk szinte semmit nem kellett tennünk, csak kimondani a nagy „Igen"-t. Az eskü és az áldás felemelő pillanataiban a legkisebb unokák folyton körülöttem sündörögtek: a kezemet fogták, vagy az ölembe kéredzkedtek.

Úgy érzem, ez egy Hollywoodot felülmúló történet.

Emike: - Van egy plusz, amit még nem említettem. Mert ugyan nagyon jó az, ha az ember nincs egyedül idős korában, mi azonban nemcsak összekötöttük az életünket, hanem a hitben is egyek vagyunk. Együtt járunk istentiszteletre, együtt olvassuk a Bibliát. Mielőtt a frigy még létrejött volna, én így imádkoztam: „Istenem, ha az a szándékod, hogy ennyi év után összevezess bennünket, és egyesíts igei házasságban, akkor add meg, hogy szerelemmel tudjam szeretni Sándort, úgy, ahogy még azt nem élhettük meg. Szeretném megadni neki mindazt, amitől a sors, a nehéz körülmények megfosztották." A kérésem meghallgatásra került, a miénk szerelmi házasság. Én már akkor szerelmes voltam Sándorba, mielőtt újra találkoztunk volna, és csak telefonon beszélgettünk.

Olvasson tovább: