Kereső toggle

Annyit utaztam a munkáért, mint Marco Polo

– mondja Csocsó, a hajléktalanból lett vállalkozó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Csocsó – rendes nevén Csorba József – polgári családból származik. Apja, a szocializmus egyik csúcstermékét jelentő MK-magnók tervezője műszaki pályára irányította, és ő több szakmát is elsajátított. Anyagi gondjai nem voltak, és még a harmincon túl is az aranyifjak bulizós világát élte. Egy emlékezetes napon azonban azon találta magát, hogy se lakása, se munkája, se rokonai nincsenek.

Hogyan került az utcára?

- Édesanyámmal laktam együtt a fővárosban, egy két szobás bérlakásban. Anyám halála után azonban kiderült, hogy én mint családtag nem szerepelek a bérleti szerződésen. Rögtön beindult egy addig számomra ismeretlen gépezet, s minden tiltakozásom ellenére a kerületi önkormányzat a bérleti szerződést mással kötötte meg.

Erre jogalapot teremtett a hiányos szerződés. Úgy véli, hogy tudatos megtévesztés volt emögött?

- Szüleim válása miatt újra kellett írni az okiratot a kilencvenes években. Lehetséges, hogy a szerződés véletlenül készült így. Volt azonban egy maffiaszerű csoport, az önkormányzat szélsebesen nekik utalta ki a megüresedett lakásokat. Miután olcsón megvették, jelentős haszonnal továbbadták. Velem is ez történt, majd egyre nagyobb nyomás alá helyeztek, hogy költözzek ki. A legváratlanabb időpontokban inzultáltak, fenyegettek s még a munkahelyemen is teljesen ellehetetlenítettek. Soha nem felejtem el azt az augusztusi hétvégét, amikor arra érkeztem haza, hogy minden ingóságomat kirámolták az utcára. Baltával törték fel a lakásom, fényes nappal, és egyetlen lakó sem tiltakozott a körfolyosós házban. A rendőrség a jegyzőkönyvet felvette, mindössze ennyi történt. Két szatyorral távoztam, s hamarosan azon kaptam magam, hogy a Városligetben alszom. A negyvenes éveimben jártam akkor.

Milyen volt az első nap?

- Rám szakadt a nagy semmittevés. Addigra a munkám is megszűnt, pedig korábban csoportvezető voltam egy közhasznú társaságnál. Igaz, hogy időmilliomossá lettem, a legfőbb gondom azonban a túlélés lett: mit egyek, hol tisztálkodjak, hol aludjak. Volt egy ismerősöm a Hit Gyülekezetéből, ő segített, de miután vidékre költözött, egyedül maradtam. Egy közeli barátom a Garai utcából szintén segített, s amikor a felesége dolgozni ment, én elmehettem a lakásába. Kimosta a ruhámat, készített nekem ételt, és délelőtt pihenni is tudtam. Délután azonban időben kellett távoznom, mert a felesége nem tudott rólam. Majd egy másik ismerősöm, aki ingatlanokkal kereskedett, felajánlotta, hogy úgymond vigyázhatok a berendezésekre. Átmenetileg így a főváros több pontján is laktam, de amikor ezen időszaknak is vége lett, jöttek az éjszakai buszok, végállomástól végállomásig.

A hajléktalanszállókra nem gondolt?

- Minden sejtem tiltakozott az ellen, hogy én a hajléktalan állapottal azonosuljak. Ezeknek a szállóknak egyébként is nagyon rossz a hírük.

Már több hónapja éltem fedél nélkül, amikor egy szép napon a Keleti pályaudvarnál keresztény zenére figyeltem fel. Megálltam egy oszlopnál, s amikor odajött hozzám egy ember, hallottam a megtérés üzenetét. Olyan kedvesen beszélt velem, a szívemet teljesen áthatotta, s amikor elmentem a gyülekezetbe, már alig vártam, hogy komolyan elkötelezzem magam Isten mellett.

Folyton azt kérdeztem, hogy mikor lehet előre menni imáért, ő meg csak nyugtatgatott: várj még, nyugi, nyugi! Amikor pedig imádkoztak értem, valami megváltozott bennem. Olyan belső békességgel távoztam onnan, hogy már nem idegeskedtem a holnap felől.

Közben mivel telt az idő? Hogy vészelte át a hidegebb napokat?

- Előfordult, hogy heti ezer forintból kellett megélnem. Vettem zsömléket, egy napra nyolcat, s abból hat óránként megettem kettőt, esetleg hármat. Sokat imádkoztam, néha sírtam, mint egy gyerek. Az első karácsony az utcán úgy telt el, hogy elsétáltam a kerületbe, ahol felnőttem. Az ablakok fényében megpillantottam a kivilágított fenyőfákat. Szívszaggató volt számomra. Visszagondoltam a gyerekkoromra és arra, hogy pár évvel korábban mennyire másképp mentek a dolgok.

Mikor jött a változás?

- Igyekeztem, hogy ne hagyjam el magam, és mindig adódott annyi alkalmi munka, hogy nem kellett önkormányzati segélyért kuncsorognom. A hites barátaim is segítettek. Még tartottak a hideg téli napok, amikor az istentisztelet végén valaki odajött hozzám: „Csocso, én lakást nem tudok neked adni, azonban ezt tedd el " - és belenyomott valamit a zsebembe. Meg se néztem, csak rohantam, hogy elérjem az utolsó metrót. Ez annyit jelentett nekem, hogy fél órán át - amíg Újpestre érek - melegben vagyok, onnan meg éjszakai buszjáratokon húzom meg magam. Szóval a metrón ültem már, amikor belenyúltam a zsebembe és éreztem, hogy négy darab papírpénz csiklandozza a kezem. Negyvenezer forint lapult meg szép sorjában, én meg azonnal vásároltam egy újságot hogy keressek egy albérletet. Mindegy, milyet, csak ki tudjam magam pihenni - előtte már vagy fél éve nem aludtam ágyban. A következő alkalommal kaptam még 10 ezer forintot ugyanettől a személytől, s nem éheztem. Amint kicsit összeszedtem magam, igyekeztem munkát szerezni. Akárhova mentem azonban, mindenütt be kellett mutatnom a lakcímkártyámat, ami üres volt.

Nem volt bejelentett lakása, ezért nem kapott munkát. Nem volt munkája, ezért nem tudott lakást bérelni. Tipikus jelenség. Hogy lehet ebből kitörni?

- Megragadtam minden lehetőséget, de először csak alkalmi munkák adódtak. Próbálkoztam a régi munkahelyemen, ahol korábban tíz évet lehúztam mint minőségellenőr, hiába. Bejelentett lakás nélkül bankszámlát se tudtam nyitni, bankszámla nélkül pedig nem tudtak alkalmazni. Végül minden alkalmi lehetőséget elvállaltam, amit csak lehetett, a lakatosmunkától az asztalosmunkáig, a kertészkedéstől a takarításig, és az is előfordult, hogy biztonsági őrként foglalkoztattak.

Így teltek az évek, majd 2003-ban megkönyörült rajtam egy hívő barátom, és bejelentkezhettem hozzá. Természetesen nem költöztem oda, hanem továbbra is albérleteztem.

Ettől fogva jogilag sem volt hajléktalan.

- Nagy ugrást jelentett, hogy hivatalosan is munkát vállalhattam. Rákerültem a közvetítő cégek listájára, és immár végezhettem logisztikai munkát egy nagyvállalatnál, majd egy Hetek hirdetés nyomán Verőcére mentem felszolgálónak. Szereltem bank automatát Szigetszentmiklóson, másutt kompresszoros gépeket raktunk össze, s több nagyvállalatnál is alkalmaztak három hónapra, ahova később rendszeresen visszahívtak.

Miért csak három hónapig?

- Mert a fejpénzt csak kilencven napig fizette az állam. Addig megérte nekik alkalmazni, a kilencvenegyedik napon már feleslegessé váltam. Felkészülten vártam a három hónap végén, és többféle önéletrajzot írtam - az egyikben a vasúti járműgépész, a másikban a vendéglátói tapasztalataimat emeltem ki. Amint aktuálissá vált, e-mailek tucatjait küldtem el a különböző vállalatokhoz. Annyit utaztam egy munkáért, mint Marco Polo, pedig az se volt egy otthonülő típus.

Előfordult például, hogy egy multicégnél Budafokon százötvenen jelentünk meg az interjún, amelyet tizenkét munkahely betöltéséhez írtak ki. Rengeteg fiatal, különböző oklevelekkel... „Na én itt labdába se rúgok" - gondoltam magamban. Valahogy mégis átjutottam az első körön, azután a másodikon, maradtunk negyvenen. Azután a menedzser hosszan beszélgetett velem, szinte az egész életemet kikérdezte. Mondtam neki, hogy szeretnék talpra állni, szeretném kifizetni az albérletemet. S még haza se értem, még aznap csörgött a mobilom, a közvetítő cégtől: „József, menjen aláírni a szerződést, mert felvették."

Verőcétől Budafokig kellett utaznia?

- Akkor épp Nagymaroson laktam, s nem tudtam beköltözni a fővárosba, mert a lakhatás drágább, és kauciót is kellett volna fizetni. Így maradt a hajnali három órai kelés, vasút a Nyugatiig, villamos a körtérig, a hármas busz a vállalat logisztikai központjáig. Reggel hatra kellett ott lennem a raktárban. Egy vonattal mindig előbb indultam a kelleténél, mert az édesanyám úgy nevelt, hogy inkább én várjak két percet, mint hogy rám várjanak egyet. Soha nem késtem el.

Még mindig albérletezett?

- Mi mást? Bementem egyszer egy bankba, hogy szeretnék egy kis lakást venni. Semmi probléma, havi száznégyezer forintos törlesztő részlettel - huszonöt éven keresztül - könnyen megoldható - mondták. Udvariasan megköszöntem nagyon sokat segítenének, ha tudnám, mi lesz velem huszonöt év múlva. Egyelőre azonban még azt se tudom, hogy a jövő hónapban hol kapok majd munkát.

Megváltozott azonban a helyzetem akkor, amikor 2006-ban a csepeli gyülekezetben bemutattak nekem egy nagyon kedves hölgyet, Katit, a Temesvári Balett, illetve az Állami Operaház volt balett művészét. Lassan indult az ismerkedés, de egyre nagyobb lett a vonzalom. 2007 októberében házasodtunk össze, nagy, hajnalig tartó lakodalmat tartottunk. Lassan már öt éve leszünk boldog házasok, tehermentes lakásunk, sőt saját vállalkozásunk van. Ha belegondolok, honnan hova jutottam, sokszor könnyes lesz a szemem.

A házasság önmagában is elég nagy változást jelent. Ezt hogy élte meg?

- Furcsa volt először, hogy haza kell mennem. Ötvenévesen pedig egy kicsit lassabban megy az alkalmazkodás. Emellett új perspektívát jelentett.

Régóta hobbim a sütés, főzés, új receptek kitalálása, vendégek hívása. Az első házassági évfordulónkon például három műszakban dolgoztam, és csak hajnalban értem haza. Gyorsan elkészítettem a feleségem kedvencét, kapros juhtúróval töltött gombát, sajtmártással, és egy szép tálcán tálaltam. Gyertyafény, a legelőkelőbb teríték - Kati meg csak nézett: mi történt? „Hát csak annyi, drágám, hogy most van a házassági évfordulónk."

Hogy jött létre a vállalkozás?

- Ötven felett egyre macerásabb dolog jó munkát találni. Biztos vagyok benne - mondtam Katinak -, hogy ha vállalkoznánk, keresnénk legalább annyit, mint kettőnk fizetése. Először egy kis büfében gondolkodtunk, majd egy zöldségest szerettünk volna. Végül az építőiparhoz vezetett az utunk: nyílászárók cseréjével és teljes lakásfelújítással foglalkozunk.

Elég nagy fordulat ez történetünk kezdetéhez képest.

- Megtapasztaltam, hogy egy másodperc alatt rengeteg mindent elveszíthet az ember - ha azonban ez volt az ára annak, hogy kibéküljek Istennel, akkor nagyon megérte. Nekem januárban van a születésnapom, és januárban is születtem újjá. Kétszer születtem. Hívők sokasága segített nekem ahhoz, hogy ki tudjak jönni onnan, ahol voltam. Nagyon hálás vagyok minden egyes személynek, aki mellém állt akkor, amikor nyomorúságban voltam.

Olvasson tovább: