Kereső toggle

Interjú Csepeli György szociálpszichológussal

Jók és rosszak háborúja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A diktatúrák kialakulásában fszerepet játszó tekintélyelvŐ gondolkodást nemhogy nem temette maga alá a 20. század, hanem napjainkban még inkább fölersödik. A rendkívüli önbizalomhiány és az indokolatlanul nagy társadalmi különbségek könnyen a kirekeszt, radikális ideológiák felé sodorják a magukat a rendszerváltás veszteseinek érz tömegeket – derül ki Csepeli Györggyel folytatott beszélgetésünkbl, aki társszerzje az Új tekintélyelvŐség a mai Magyarországon címmel nemrég megjelent kutatásnak.

Melyek a tekintélyelvű gondolkodás gyökerei itt, Közép-Kelet Európában?
–ŰA kérdésfeltevés visszanyúlik a múlt század húszas éveibe: Frankfurtban volt egy szociológiai iskola, amely az első világháborúban vesztes német társadalomban megpróbálta feltérképezni azokat a vonásokat, amelyek nem sokkal később a fasizmushoz is elvezettek. Azt feltételezték, hogy itt a tekintélynek egy olyan sajátos válfajáról van szó, amely a társadalomban egy piramisszerű elv alapján szerveződött, melynek csúcsán a császár állt. A militáns, parancsuralmi rendszer azért tudott mindent áthatni, mert a család leképezte az állami tekintélyvilágot: ahogy a társadalomban a császár, úgy a családban az apa volt az első számú tekintély. Ez elsődlegesen a fiúkban hozta létre azt a fajta kritikátlan azonosulást a felsőbbséggel, amelynek a lényege, hogy lefelé nagyon is tapostak, míg fölfelé feltétel nélkül engedelmeskedtek. Ez a séma a frankfurti iskola szakemberei szerint a húszas években táptalajává vált azoknak az elméleteknek, amelyek segítségével a németek megpróbálták feldolgozni a háborús vereségüket. Erre épült rá a hitleri retorika, amely azt hangsúlyozta, hogy a német hadsereg a szigorú tekintélyi rendnek köszönhetően bátran helytállt, de a zsidók hátulról leszúrták, s emiatt következett be a vereség. Ez önmagában kevés lett volna persze: a nemzeti szocializmust a gazdasági világválság segítette hatalomra, valamint a weimari demokrácia képtelensége arra, hogy a tekintélyelvű tendenciákkal szemben felvegye a harcot.
Könyvük szerint az egyenlőségelven alapuló demokratikus gondolkodás mindig védtelen az alá-fölé rendeltséget teremtő intoleráns mentalitással szemben. Világméretekben mégis győzött az igazság a kétpólusú világ eltűnésével, vagy mégsem?
–ŰNem győzött, és ez az alapprobléma. A szexuális forradalomnak és a globalizációnak köszönhetően felbomlottak az állam és a család hagyományos keretei, mégis úgy látszik, hogy a fasiszta, majd bolsevik típusú diktatúrák idején beazonosított dogmatikus mentalitás mára nemhogy nem tűnt el, hanem még inkább fölerősödött. A tekintélyelvű személyiség merev módon gondolkodik a világról, elsődlegesen tagadásokból állítja össze az identitását, és kétosztatú világot feltételez, ahol egyik oldalon vannak a jók, másik oldalon a rosszak. Felmerül a kérdés, hogy ha a hagyományos tekintélyi rend alapjai, a család és az állam elenyészett, akkor miért él ma is olyan erősen az a fajta merev azonosulási készség egy párttal, mozgalommal, vezérrel, ami annak idején a húszas, harmincas évek Németországában teljesen magától értetődő volt?
Más ez a tekintélyelvűség, mint régen?
–ŰAnnyiban igen, hogy olyan gondolkodásmódhoz ragaszkodik, amelynek lebomlottak a tartóállványai, mivel sem az állam, sem a család nem a régi. Ez a tekintélyelvűség az óriási társadalmi egyenlőtlenségeket a különböző csoportok alsó- és felsőbbrendűségével magyarázza: az emberek kategoriális hovatartozásuk révén jobbak vagy rosszabbak másoknál. A kutatásunk azt mutatta ki, hogy ennek a mentalitásnak két típusa van. Az egyik osztályszempont alapján tesz különbséget. A konzervativizmus szerint egy felsőbb osztálybelinek több joga lehet az alsóbb osztályokhoz képest. A másik típus a vér szerinti kötelékek alapján különít el csoportokat, ez a hagyományos rasszista teória. Ez a két minta olykor együtt jár, olykor elválik egymástól, és van egy szűk kisebbsége a társadalomnak, amelyre azt lehet mondani, hogy mentes mindkét típusú kísértéstől, tehát semmilyen szempontból sem fogadja el, hogy jogos vagy szükségszerű az emberek közti egyenlőtlenség. A hozzáállás kialakulásában a mai napig meghatározó a család, a korai szocializáció hatása, ami ugyanakkor korrigálható is.
Mitől olyan szívós ez a dogmatikus gondolkodás?
–ŰA kiinduló helyzet az a fajta globalizációból adódó, egzisztenciális problémák szülte bizonytalanságtömeg, amivel mindenkinek nagyon nehéz együtt élni. Rendkívül erős a félelem, a kiszolgáltatottság érzése a mai világban. Ezt a feszültséget, amit a bizonytalanság jelent, hatástalanítani lehet egy ilyen merev, leegyszerűsített gondolkodásmóddal egyfelől, egy romantikus, heroizáló gondolkodással másfelől, miszerint vannak hősök és árulók, ezáltal a világ értelmezhetőnek és kezelhetőnek tűnik. Enyhítő hatású az egyenlőtlenségelmélet, az antiszemitizmus, a rasszizmus és a bezárkózó nacionalizmus. Ezek segítségével el lehet élni úgy a nagy bizonytalanságban, hogy mi magunk nem teszünk semmit annak érdekében, hogy ne legyünk bizonytalanok.
Kérdés persze az is, hogy egyáltalán mit tehetünk, mivel a demokrácia lehetőségei itthon egyre csökkennek. Az elmúlt húsz évben rendszerszinten egyre inkább elégedetlenekké váltak az emberek, hiszen egy nagy tömegű, magát vesztesnek érző csoport áll szemben egy kis tömegű nyertes csoporttal, ez a szakadék irracionális. Gazdasági fellendülés hiányában a helyzet romlik, és még tovább rontható.
Ha azt vesszük, hogy a magyar emberek kimutathatóan kudarckerülők, bizonytalanságkerülők, konfliktuskerülők, rosszhiszeműek és zárkózottak, akkor mindebből az következik, hogy Magyarországon a tekintélyelvűség még régiós viszonylatban is kimagasló lehet.
–ŰEz sajnos így van. A legnagyobb probléma, hogy az önbizalmunkkal nagy baj van, ami a tekintélyelvűségnek nagyon jó táptalaja. Mert ha valaki önmagában nem bízik, akkor másokban sem hisz, és kénytelen külső támaszt keresni, de nem a bizalom alapján, hanem a vakhittel való azonosulási lehetőség alapján, és ez az igazi probléma. Ilyenkor könnyen behódol egy karizmatikus személynek, akivel kapcsolatban szükségszerűen hamis illúziókat táplál.
A nemzettudat könyvükben felsorolt vonásai közül a nemzeti paranoia elég általánosnak tűnik: össznépi szintű leképeződése az egyént kínzó magányosságnak, magárautaltságnak, „senkiben sem bízhatok” érzésnek. Ez jól megmutatkozott a közelmúltban is, amikor arról beszéltek a politikusaink, hogy szervezett nemzetközi támadás érte Magyarországot…
–ŰIgen, ez az igazi hungarikum, ez a fajta nemzettudat, az árvaságkomplexus, elszigeteltségérzés. Ebben az elmúlt húsz év semmi újat nem produkált, csak ráépített a korábbi traumákra, melyeknek lényege, hogy teljesen egyedül vagyunk, mindenki az ellenségünk, rajtunk senki sem segít, mártírként feláldozzuk magunkat a nyugat védelméért. Ez egy nagyon súlyos lelki teher a magyarok számára, hogy még egymás között keresik az ellenséget. Ebből jön létre egy folyamatos megosztottság, polgárháborús helyzet egyrészt, illetve egy nagyfokú atomizáltság másrészt, hiszen az általunk megkérdezettek kilencven százaléka semmilyen szervezetnek sem volt tagja. Ez a bezárkózottság az önbizalomhiányt, a magányérzetet még tovább fokozza, s ha valaki egy nagyon erős üzenettel rárepül erre a nagyon atomizálódott társadalomra, akkor képes egy tekintélyelvű közösséget létrehozni, amint azt könyvünk esettanulmánya jól mutatja, hogy egy radikális szélsőjobbos csoport hogyan tudja a közösség élményét biztosítani ezen a bázison. Ugyanakkor ellenpéldaként felhozhatjuk a környezetvédőket, én az ellenszert mindenképpen a civiltársadalom-szerveződésben látnám.
Kérdés, hogy a környezetvédelem mennyire lehet szívügye egy lestrapált társadalomnak? Mi jelenthet védelmet a radikális, kirekesztő ideológiákkal szemben?
–ŰAzt, hogy valaki milyen közösséghez szegődik, leginkább, bár nem egyértelműen az iskolai végzettség határozza meg. A másik, ami nagyon meghatározó, a munka. Magyarországon a gazdaságilag aktív korú népesség felének jogi értelemben nincs munkaviszonya. Ez eleve nem normális jelenség, s ha társul egy bezártsággal, egy nemzeti fantáziavilággal, illetve a másságnak egy olyan típusú reprezentációjával, mint az antiszemitizmus vagy a cigányellenesség, amire elég könnyű szert tenni, különösen, ha valaki vidéken él, akkor szinte egyenes útja van a radikális csoportosulásokhoz.
A vallásosság ebben mennyire befolyásoló?
–ŰÚgy láttuk, hogy normális esetben védettséget jelenthet a tekintélyelvűséggel szemben, mivel perspektívát, életmagyarázatot ad, a világ kezelhetőbbé válik, az egyén védettebb.
A könyvükben bemutatott Őrsereg nemzeti radikalizmusa milyen viszonyban áll a jelenlegi kormányzó elit nemzetképével?
– Színtiszta fantazmagória, ami megoldás lehet egy pár száz fős csoport identitásválságára, de országos szinten működésképtelen.
Mit szól a temetetlen múlt, az elmaradt történelmi igazságtételek közérzetet romboló teóriájához?
–ŰRákérdeztünk erre, de a válaszadók kilencven százalékánál nem volt személyes érintettség, családi üldözöttség-élmény. Létezik az emberek fel nem dolgozott múltja, de ezt nem feltétlenül politikai terminusokban lehet csak értelmezni, hanem úgy, hogy mindenkinek van egy elmondatlan története.
Egyáltalán képesek lennénk rendbe tenni a múltunkat ilyen lelkivilággal? Ilyen fokú önbizalom- és önkritikahiány mellett?
–ŰPersze, hogy képesek lennénk. A terápia alapja a beszéltetés. Például az internet egy jó terep lehet arra, hogy az emberek végre elmondhassák, mi történt velük vagy a felmenőikkel, hogy kibeszélhessék magukat egymásnak. Ily módon, a magántörténetek sokaságából jön létre a mindennapi életben egy olyan mozaik, ami az emberi lét lényege: hogy sokféle olvasata létezik.
Az internetes felület marad lassan a szabadság egyetlen terepe, csak kérdés, hogy élünk vagy visszaélünk vele. Annyi bizonyos, hogy a radikálisoknak, szélsőségeseknek kiváló közeget jelent.
–ŰA névtelenség, a belépési küszöb alacsonysága elszabadította a poklot. Aki ír, annak nincsen semmi akadálya, hogy megsokszorozza magát ebben a térben. Ezért úgy tűnik, a racionális kommunikációnak az internet – legalábbis egyelőre – nem a hordozó terepe.
A józan többség különösen hallgatag. Hol marad a civil kurázsi, a kiállás bátorsága?
–ŰAz internetes szerveződések jelentőseknek látszanak, de még nem tudni, hogy mennyire lesznek tartósak. Már csak azért sem, mert a kiállás feltétele az egzisztenciális függetlenség. Akinek van mit veszítenie, az gyáva lesz, mert nem lesz bolond beáldozni magát és a gyerekeit. Ha lenne polgári egzisztenciája, nem függne az államtól, akkor megjönne a bátorsága. Most sajnos épp az ellenkező tendencia érvényesül, az állam megpróbál mindenkit magához láncolni, vagy kriminalizálja, és kitaszítja a nemzetből.
A húsz éve tartó szabadságkeresésünknek mennyire szükségszerű epizódja a mostani kiábrándulás és visszarendeződés? Ez is a folyamat elkerülhetetlen része, amin majd átlendülünk?
–ŰLehet, hogy az elmúlt húsz év volt az epizód, hiszen a mostani tendencia eléggé visszafordíthatatlannak tűnik. Az igazi kérdés, hogy a demokratikus nemzetek közössége, melynek Magyarország része, eltűri-e azt, hogy a tendencia visszafordíthatatlan maradjon.

Olvasson tovább: