A Lengyel Népköztársaság története 1956 után jelentősen különbözik a többi kelet-európai országétól, mivel a hatalom bizonyos időközönként nyílt erőszakkal lépett fel a társadalom különböző csoportjaival szemben – szögezte le elöljáróban Mitrovits Miklós történész, a Politikatörténeti Intézet Lengyelország-szakértője. 1981 decemberétől másfél éven keresztül hadiállapot volt az országban, és csak 1981 és 1989 között száz ember vesztette életét különböző rendőri akciók során.
Ilyen előzmények után a rendszerváltást követően természetes igényként merült fel az úgynevezett dekommunizáció. A meghirdetett program három elemet tartalmazott: az egykori funkcionáriusok nyugdíjának csökkentése, közfunkciók betöltésének megtiltása, illetve perek indítása az egykori elkövetők ellen. A kilencvenes években két kísérlet volt a dekommunizáció törvényerőre emelésére. Bár 1992-ben a lengyel parlamentben, a Szejmben megszavazták azt a törvényt, amely csökkentette volna az egykori apparátus funkcionáriusainak nyugdíját, Lech Walesa elnök azonban élt vétójogával, a következő alkalommal pedig Aleksander Kwasniewski elnök vétózta meg a törvényt.
2008 szeptemberében a kormányon lévő Polgári Platform képviselői nyújtották be az újabb törvénytervezetet, ami az egykori állambiztonsági szolgálat és a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (ez utóbbi a hadiállapot bevezetése pillanatában létrehozott alkotmányon kívüli végrehajtó szerv volt Wojciech Jaruzelski vezetésével) egykori funkcionáriusai nyugdíj-privilégiumainak megszüntetését javasolta. A javaslatot támogatta Lech Kaczynski államfő és a Jog és Igazságosság pártja is. A 2009 januárjában elfogadott törvény értelmében mintegy 30 ezer egykori állambiztonsági hivatalnokot érint a nyugdíjcsökkentés, mivel a végső verzióból kivették a katonai hírszerzés embereit, és a tavaly januárban életbe lépett törvény kivételt tett azokkal a tisztségviselőkkel is, akik együttműködtek az ellenzékkel. Az érintettek 2559 zlotyi (160 ezer forint) havi átlagnyugdíja még így is magasabb az 1619 zlotyi (106 ezer forint) országos átlagnál – tudtuk meg Mitrovits Miklóstól.
A dekommunizáció másik eleme – miszerint az egykori államhatalom funkcionáriusai ne vállalhassanak közfunkciót – a 2005–2007 között kormányzó Jog és Igazságosság pártja által vezetett koalíció idején volt napirenden, de ezt a célt sem sikerült megvalósítani. A „dekommunizáció” harmadik eleme a bírósági perek indítása volt, és 1992 februárjában a Szejm azt a határozatot hozta, hogy a hadiállapot bevezetése ellentétes volt a Lengyel Népköztársaság alkotmányával. Emellett egy vizsgálóbizottságot is létrehoztak azzal, hogy meghallgassa az egykori Államtanács tagjait. 1993-ban azonban az állam új vezetőit is érintő ügynöklista körül kipattant botrány előrehozott választáshoz vezetett, ahol a kommunista utódpárt került hatalomra, amely lemondott a hadiállapot jogszerűségének vizsgálatáról, sőt a parlament első ülésnapjára meghívták Jaruzelskit is a rendszerváltásban játszott pozitív szerepének elismeréseként. 1996-ban beszüntették a Jaruzelski ellen folytatott eljárást.
Az 1997-ben hatalomra került Jerzy Buzek vezette jobboldali koalíció ismét fontosnak érezte a múlttal való elszámolást, ezért létrehozták a Nemzeti Emlékezet Hivatalát (IPN) többek között azzal a céllal, hogy a felelősöket bíróság elé állítsa. A törvény megalkotta a „kommunista bűncselekmény” fogalmát, ami minden olyan tevékenységet magában foglal, amelyet a „lengyel nemzet ellen” követtek el. Az IPN 2000-től 2009-ig több mint 6300 eljárást folytatott le, 242 vádiratot nyújtott be 385 személy ellen, és összesen 67 ezer tanút hallgattak ki. 2007-ben befejezték a nyomozást a hadiállapot kitervelői és végrehajtói ellen, majd összesen kilenc fő ellen tettek feljelentést.
Jaruzelskit mint a legfőbb hatalommal rendelkező személyt egyrészt „kommunista bűncselekmény” elkövetésével vádolták meg, amelyet a „bűncselekmény elkövetés céljából fegyveres jellegű bűnszervezet irányításával” valósított meg. A per 2008 márciusában kezdődött és a mai napig sem zárult le, mint ahogy az az immár tíz éve folyó eljárás sem, melyben a most 88 éves Jaruzelskit az 1970-es munkáslázadás véres leverése miatt vádolták meg.
A Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) 1990 januárjában feloszlatta önmagát, utódpártja, a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája átvette a LEMP teljes ingó- és ingatlan vagyonát, valamint a hozzá tartozó cégeket. 1990 végén a parlamentben intenzív vita folyt a párt vagyonáról, amely mintegy háromezer épületet és vendéglátó egységet tett ki, végül az év novemberében a parlament elfogadta a törvényt a volt LEMP-vagyon átadásáról. Az ingatlanok egy része 1992-ig át is került az államhoz, a vitás ügyekről azonban még 2000-ben is folytak bírósági tárgyalások. Mára gyakorlatilag ez a pártvagyon megszűnt létezni.
Az 1989–1990-es „nómenklatúra-privatizáció” során az állami vagyon jelentős része magántulajdonná vált, az új tulajdonosok jellemzően a vállalati vezetőkből kerültek ki. Lengyelországban a rendszerváltást követő első három évben 8441 állami vállalatból 2334-nél kezdeményeztek privatizációt. Összesen 914 vállalat került új tulajdonosokhoz. Becslések szerint a törvény előtti „spontán privatizáció” során 1593 cég került a volt nómenklatúra és családtagjaik birtokába. 1998-ban még az 500 legnagyobb lengyelországi vállalat első három helyén állami tulajdonú vállalat állt. Kutatásai alapján Mitrovits Miklós arra a megállapításra jutott, hogy Lengyelországban – az első évet leszámítva – a magyarhoz képest jóval lassabb és mérsékeltebb privatizáció folyt le. Hasonlóság ugyanakkor – tehetjük hozzá –, hogy az állami tulajdon jelentős része Lengyelországban is a kommunista párt nómenklatúrájához került.
Gerontológiai esetek
A vég idején regnáló magyar, illetve a keletnémet állami- és pártvezetés közti lényeges különbség, hogy az NDK vezetése a berlini fal 1989. novemberi leomlásáig, a csehszlovák és a bolgár mellett a legkonzervatívabb, legmerevebb volt, ráadásul hozzájuk képest is gerontológiai esetet képeztek. Így amikor Horn Gyula külügyminiszter 1989. augusztus végén Berlinbe utazott, hogy bejelentse a magyar határ megnyitását, egyszerűen nem talált megfelelő partnert, aki egészségileg alkalmas lehetett volna a magyar döntés átvételére – emlékeztetett megkeresésünkre a téma egyik első számú hazai szakértője, Varga László történész, levéltáros.
Varga szerint a másik lényeges különbség – részben éppen a fentiek miatt –, hogy az NDK-ban az utca embere döntötte meg a rendszert, vágott rést a falon, szállta meg a Stasi épületeit, a kommunista vezetés sem engedményre, sem bármiféle kompromisszumra nem volt hajlandó, de képes sem. Lassan már a múlt ködébe vész, hogy ezt követően, de már demokratikusan újjáválasztották az NDK Népi Kamaráját, a parlamentet, és ez volt az, ami a demokratikus fordulatot levezényelte. Az alapkérdések tehát már jóval a német egység előtt eldőltek.
Így az NDK említett Népi Kamarája volt az, amely Magyarországon mindmáig elképzelhetetlen módon tette nyilvánossá a párt- és állambiztonsági iratokat, fosztotta meg a korábbi nómenklatúrát privilégiumaitól, rendelkezett az összes párt – az NDK-ban formálisan többpártrendszer volt – és társadalmi szervezet, leginkább a szakszervezetek vagyonáról.
Magyarországon kimondottan derültséget keltett, amikor Erich Mielkét, a Stasi, a keletnémet titkosszolgálat évtizedeken át nagyhatalmú főnökét, miniszterét egy általa elkövetett 1931-es gyilkosságért állították bíróság elé, arról ugyanakkor szó sem esett, hogy a német jogrend szerint a gyilkosság nem évül el.
Voltak más, fontosabb perek is, leginkább a határsértőkre leadott, sokszor halálos lövések miatt, és nemcsak a végrehajtókat, de a parancsok kiadóit is elítélték. A „majdnem utolsó”, de utolsó igazi pártvezér Erich Honecker tárgyalóképtelensége okán megúszta az ítéletet (Chilébe távozott), és hasonló okok miatt megúszta Mielke is, ugyanakkor Egon Krenzet, Honecker utódját hat és fél évre elítélték, és ugyancsak elítélték a korábbi honvédelmi minisztert, a helyettesét és másokat is.
Az állami alkalmazásból gond nélkül elbocsátották azokat, akik párt- vagy állambiztonsági érdemeik alapján nyerték el állásaikat. Nem estek a lusztráció (átvilágítás) magyar csapdájába, de lehetővé tették a munkaadó számára, hogy meggyőződhessen alkalmazottja Stasi-múltjáról, rábízva a döntést, hogy ennek ismeretében kívánja-e tovább alkalmazni.
Velünk ellentétben, fel sem merült, hogy a korábbi pártfunkcionárius képes-e meglévő kapcsolati tőkéjét tovább kamatoztatni, minden ilyen próbálkozás visszájára sült volna el.
A (re)privatizáció teljes körű, de nagyon fájdalmas volt, akár még a régi háziúr is visszatérhetett, ám ezt szociálisan messzemenően kompenzálták. A keletnémet nyugdíjak nemcsak megőrizték egykori értéküket, hanem kimondottan felértékelődtek.
A németek jogilag tíz-tizenöt éve lezárták a rendszerváltást, tehették azért is, mert miközben nem rettentek vissza a tettesek felelősségre vonásától – náluk egy Biszku már évtizedekkel ezelőtt bíróság előtt állt volna –, a mentalitásuk alapja nem ez, hanem az áldozatok kárpótlása volt. Ebből indultak ki, vagyis azokból, akik valóban tettek a kommunista rendszer ellen, és akiket ezért megöltek, börtönbe zártak, netán „csak” foglalkozási tilalommal sújtottak – tett újabb összehasonlítást Varga. A történész úgy gondolja, hogy a némethez viszonyítva a magyar politika hihetetlenül képmutató, gátolja a múlt megismerését, így-úgy még mindig elzárja a vonatkozó iratok jelentős részének nyilvánosságát, és fontosabbnak tekinti az állam biztonságát, mint az államot alkotó polgárainak jogait.
2011. 10. 28. (XV/43)
