Kereső toggle

Zsarolás történt?

Trianon: legendák és valóság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Tabu harmadik adásában Havas Henrik Trianonról beszélgetett vendégeivel az ATV-n. A történészek – Ormos Mária és Bödök Gergely –, illetve a trianoni békérl és következményeirl írt könyvei okán meghívott Csernok Attila, valamint Hiller István történész, volt kulturális és oktatási miniszter megvitatták a témához kapcsolódó legendákat, a békekötés körülményeit és közvetlen hatásait. A következ adás témája Esterházy János szlovákiai magyar politikus sorsa, és ezen keresztül a magyar-szlovák viszony bemutatása lesz.

Apponyi Albert gróf, a magyar békedelegáció vezetője 1920. január 20-án egy hosszú és minden részletre kiterjedő beszédet mondott a Szövetséges és Társult Hatalmak képviselői előtt, amelyben a magyarok álláspontját fejtette ki a korábban kézhez kapott béketerv részleteiről. Személye önmagában is szerencsétlen választás volt, hiszen Európa a nemzetiségi iskolák bezárását elrendelő törvényünket az ő nevéhez kötötte (Lex Apponyi). A hosszú beszédről azóta is megoszlanak a vélemények: volt-e valamilyen haszna, vagy csupán giccses és hiábavaló próbálkozás volt? Néhány héttel később a brit miniszterelnök egy londoni tanácskozáson a következő reakciót tette a beszéd kapcsán: „Nem lesz béke Közép-Európában, ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek, mint egy-egy marhacsordát, csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását”.
Lloyd George már a békekonferencia ideje alatt tiltakozott nemcsak a magyar, hanem a német kérdésben is a két ország túlzott megbüntetése ellen. Ez volt a híres fontainebleau-i levél, melyet elküldött a konferencia minden tagjához. Felvetéseire 1920 március elején, egy londoni összejövetelen tért vissza, ahol nem a magyar ügy, hanem a közel-keleti olaj volt a fő téma. A brit államférfi azt szorgalmazta, hogy az egész magyar békeszerződést felül kell vizsgálni és ehhez részlegesen csatlakozott Tittoni olasz miniszterelnök, aki viszont a déli határokat akarta Jugoszlávia miatt felülvizsgáltatni. Érdekes összefüggés, hogy miután Lloyd visszalépett javaslatától, a franciák tettek egy kedvezőbb ajánlatot a közel-keleti olaj kérdésében.
Az viszont már a legendák világába tartozik, hogy Clemenceau hozzánk való viszonyát negatívan befolyásolta fiának válása magyar feleségétől. A Clemenceau-fiú egy csallóközi cukorüzem vezetőjeként ismerkedett meg a híresen szép Minnya Idával, akitől gyermekei is megszülettek. Clemenceau később kiadott leveleiből világosan látszik, hogy a válás után is nagy szeretettel és tisztelettel gondol vissza magyar menyére.
És úgy tűnik a meseirodalom része az is, hogy a térségben tájékozatlanabb nyugati politikusok megvezetése miatt a csehek patakokat mutattak be mint hajózható folyókat a térképen, mivel sokkal délebbre képzelték el a csehszlovák–magyar határt, mint ahogyan az a javaslatban szerepelt. A románok a Tiszát szerették volna határként, a szerbek a Pécs-Baranyai szénvidéket, és lett volna még szláv korridor, hogy a délszlávokat összekösse Csehszlovákiával. Ha szomszédainkon múlik, akkor a mai Magyarország körülbelül felén kellett volna boldogulnunk a továbbiakban. Ezeket az elképzeléseket szerencsére a győztes hatalmak sem támogatták.
A párizs környéki békék a feldarabolt birodalom népei közül a magyarokat érintették a legérzékenyebben. Olyan érzelmi szálakkal egyetlen bécsi polgár sem kötődött mondjuk Kolozsvárhoz vagy Pozsonyhoz, ahogyan egy magyar ember. A döntés következtében 300 ezer ember veszítette el egzisztenciáját, lakását, pozícióját, és menekült valahová, mert nem beszélte a nyelvet, kirúgták az állásából, vagy más okból ellehetetlenült. Joggal merül fel a kérdés, hogy ha nagyjából tudható volt, hányan kerülnek majd létbizonytalanságba, miért kellett mégis aláírnunk a békeszerződést? A valószínűsíthető válasz szerint kvázi zsarolás áldozatai lettünk, mivel elutasítás esetén egy blokáddal teljesen megfojtották volna az országot, ahogyan a németeket is egy gazdasági-kereskedelmi blokáddal vették rá az aláírásra 1919-ben.
A Teleki Pál-féle vörös (a magyar királyság etnikai viszonyait Horvátország nélkül bemutató) térkép elemzése során a műsor vendégei a közvélemény számára máig nehezen megemészthető megállapítást tettek: a történelmi Magyarországon kisebbségben voltak a magyarok. A központi megyékben valóban 80-90 százalékos többségben voltunk, a perifériákat azonban más etnikumok dominálták. Arra pedig azért sem mutatkozott túl nagy esély, hogy a nemzetiségekkel megegyezzünk a történelmi Magyarország fenntartásában, mert – hozzánk hasonlóan – valamennyien „kishatalmi imperialisták” voltak. A békeszerződés megalkotói egyébiránt saját elveiket illetően sem voltak következetesek, hiszen az új határok meghúzásánál a nemzetek önrendelkezésének elvét félretolva figyelmen kívül hagyták a lehetséges etnikai határok követését.
A trianoni béke egyik felelősének Károlyi Mihályt tekinti az utca embere. Naplójában Horthy Miklós is utal rá, mint aki magában hordozza a romlást, bomlást. Károlyi miniszterelnöki pozícióját annak köszönhette, hogy már a háború előtt is komoly pacifista propagandát folytatott, amivel sokakat magára haragíthatott. Esélyeit nagyban befolyásolta, hogy hazánk egy világháborús vereség és egy gazdasági összeomlás után próbált épp talpra állni, miközben francia, szerb, román csapatok tartották megszállás alatt az országot. Károlyi nem volt hazaáruló, de talán hiányoztak a képességei az egyszerre jelentkező külső és belső válság menedzseléséhez.
Apponyi híres beszédében utalt a népszavazásra, mint a határok igazságosabb kialakításának eszközére, melyet Magyarország látatlanban is elfogadna. A Sopron környékén kibontakozott határvita népi felkelésbe torkollott, amely miatt a szövetséges hatalmak az egész békerendszerben egyedülálló módon tettek kivételt, és két vesztes fél vitáját (Magyarország, Ausztria) szavazással engedték megoldani. Az 1921-ben lezajlott népszavazás kapcsán a soproni születésű Hiller István történész úgy fogalmazott: a viszonylag nehezen ellenőrizhető kavalkádban voltak olyan szavazatok, amelyek később nagyon nehezen voltak ellenőrizhetők, és ez alkalmasint legendákat szült, de végül a magyar országgyűlés az 1922/29-es számú törvényben Sopron városának a „Civitas Fidelissima”, a Leghűségesebb Város címet ajándékozta, amiért lakói ragaszkodtak nemzeti identitásukhoz.

Olvasson tovább: