Kereső toggle

Miből lesz a cserebogár?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az, hogy kibl milyen mértékben tud kijönni az a tehetség, ami eredenden benne van, már jórészt a fogantatás pillanatában eldl. Nem mindegy ugyanis, hogy az illet milyen közegben látja meg a napvilágot, és milyen szellemi-lelki örökséget kap seitl – ezek ugyanis öntudatlanul épülnek be az emberi személyiségbe. Persze mindez nem teszi feleslegessé a nevelést, a tehetséggondozást. A témáról sikeres emberek szüleit kérdeztük.

Máté Bence – a BBC ranglistáját figyelembe véve – jelenleg a világ legjobb természetfotósa, aki huszonhat éves kora ellenére már komplett vállalkozást épített egyedülálló tehetségére. Szülei, Gábor és Ildikó, mindketten pedagógusok, apukája egyben 2006 óta Pusztaszer polgármestere. „Az, hogy Bence különleges személyiség lesz, már a fogantatása pillanatában eldőlt, hiszen óriási örömmel és szeretettel hívtuk őt és az öccsét is életre” – közelítette meg elsőre talán furcsának tűnő irányból a tehetség kérdését az édesanya. Az édesapa pedig azt hangsúlyozta, hogy bár mindig támogatták, felügyelték a gyerekeik tevékenységét, de soha nem korlátozták túlságosan, nem akarták magukat, a saját vágyaikat megélni rajtuk keresztül. „Főiskolásként én is fotózgattam, de eszembe sem jutott fotóst nevelni Bencéből. Ellenben szerettem volna, ha hozzám hasonlóan jó motoros válik belőle – ám ő még biciklizni is nehezen tanult meg” – mondta Gábor, hozzátéve, hogy a dzsesszbalettől a gitározásig sok mindenre beíratták idősebb fiukat (is), de végül tizenhárom évesen a fotózás lett a szenvedélye.
Azt is megjegyezte, hogy mindig a nyitottság, a sztereotípiáktól mentes gondolkodás, a dolgok megértésére való törekvés, az elfogadás volt jellemző a családjukra. Mint ahogy a munka, az alkotás szeretete is családi örökség. „Soha nem a pénz motivált bennünket, hanem az, hogy amibe belefogunk, azt százszázalékosan csináljuk meg” – mondta Ildikó. Férje hozzátette: nem azt tűzték ki célul, hogy a gyerekeik híresek legyenek, hanem azt, hogy felfogják a körülöttük lévő világot, és boldogan éljenek – és ezt a boldogságot a Máté családban soha nem pénzben mérték. „Megmondtuk nekik, hogy mi a tanári fizetésből ezt tudjuk nyújtani, ha pluszt szeretnének, azért nekik kell megküzdeniük. Ezt ők megértették és elfogadták” – fogalmazott.
A családfő azt is hangsúlyozta, hogy Bencének már gyerekként is nagy igénye volt az önállóságra. „Nem akartuk skatulyába zárni, ezért, bár mindig figyelemmel követtük, hogy mit csinál, már kiskorától kezdve egyedül is elmehetett otthonról – először a szomszéd utcába vagy a nádasba, tizennyolc évesen pedig egy fél évet Angliában töltött egyedül. Mindig jó volt a kézügyessége, ezért már kisfiúként ollót, baltát vehetett a kezébe. Nyolcévesen önállóan retket termesztett, amit el is adott, egy évvel később pedig már negyven-hatvan nyulat tartott, amelyekhez nekünk egy ujjal sem kellett hozzányúlnunk” – sorolta Gábor. A matematikatanár apuka azt is megjegyzi, hogy nem zavarta, amikor Bence átmenetileg hármasra állt matekból, mert tudta, hogy gyermeke gyakorlatias beállítottságú, aki a „feleslegesnek tűnő” dolgokat olykor nem hajlandó befogadni, viszont a problémamegoldó készsége és kreativitása kiváló – márpedig a sikerhez ezek sokkal fontosabbak. 
Az erkölcsi nevelésről szólva Bence szülei a példamutatást tartják alapvetőnek. „Ha egy adott értékrend átszövi a család életét, akkor ez a gyerekekbe is beivódik.” Ildikó végül hozzátette, hogy neki személy szerint azt is meg kellett tanulni, hogy a lelkében elengedje a már felnőtt gyermekeit. „Előbb-utóbb úgyis elmennek, de ha jó szívvel bocsátom őket útra, akkor ez mindkettőnknek könnyebb, ráadásul mindig visszajönnek” – fogalmazott.

***
„Perspektívát kell tudni adni. Ez a tehetség legnagyobb ösztönzője, és ebben elég gyengén állunk” – véli Csapó Gábor olimpiai bajnok, 272-szeres magyar válogatott vízilabdázó, edző, jogász. Szerinte a tehetségek kibontakozásának egyik legnagyobb akadálya, ha korlátok közé vannak szorítva: ilyen például a sportolók merev kategorizálása, aminek következtében senki sem kap esélyt arra, hogy összemérhesse az erejét nála jobbakkal – márpedig ez elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban kihozhassa magából azt, ami benne van. „Hogy más példát is mondjak, elég jól ismerem a hazai nagy beatgenerációt is, és meg vagyok győződve arról, hogy csak azért nem kerültek be a világ zenei élvonalába, mert nem volt bennük késztetés arra, hogy bekerüljenek – fűzi hozzá a sportfenomén. – Nem a hazai sikerek fontosságát kérdőjelezem meg, hiszen azok állnak mindenkihez a legközelebb, bármilyen területen is mozogjon az illető. De miért ne állnánk mi helyt nemzetközi viszonylatban is? Ki tudott például tíz éve a török fociválogatottról? Márpedig ők képesek voltak feljönni. De ha a magyar sportélet egyes prominenseitől hosszú ideje mást sem lehet hallani, mint a magyarok sikertelenségének, lemaradásának vég nélküli magyarázatát, akkor a fiataloknak mi a csodától legyenek nagy ívű ambíciói?” – teszi fel a kérdést. Elismeri, hogy az érvényesülés ma egyre inkább pénzkérdés, a sport mindinkább üzlet, de állítja, hogy a pénz önmagában soha nem lesz elsődleges sikertényező. Szerinte az inspiráció, a követhető példaképek a legfontosabbak. A magyar vízilabdás közeg pedig sokoldalúan ösztönző, amiben kétségtelenül szerepet játszik a tagokra általánosan jellemző magas iskolázottság is. Nyilván meghatározó a jó családi közeg is, ahogyan azt a sportolódinasztiák vagy Zsófi lánya teniszsikerei is mutatják. De emellett nagy jelentőséget tulajdonítana annak is, hogy a celebek mellett a valódi sztárok is megfelelő nyilvánosságot és elismertséget kapjanak, azaz el kellene tudni adni őket is, s ebben sok országban előbbre tartanak, mint hazánkban. Nem véletlen, hogy magyar művészek, tudósok sora külföldön ismertebb, mint idehaza. „Gyakran felismernek az utcán, bár néha nem könnyű eldönteni, hogy ezt a Heti Hetesben való szereplésemnek vagy a sporteredményeimnek köszönhetem. Természetesen a celebeknek is megvan a maguk létjogosultsága, de a komoly teljesítményeket is jobban rivaldafénybe kellene hoznunk” – vélekedik Csapó Gábor.

***
Miklósa Erika világszerte ismert és elismert operaénekesnő tinédzserként még sportolónak készült, ugyanis kiválóan atletizált. Mint anyukája, Vera néni elmesélte, egy izomszakadás nyomán erről le kellett mondania, és akkor fordult teljesen az éneklés felé. „Egyébként már óvodás korától állandóan énekelt, kedvelte az operafilmeket is, később pedig versenyeket nyert, és helyi rendezvényeken lépett fel. Egy esküvőn hallotta meg őt Maday Lilla énektanárnő, aki azonnal mondta, hogy aki ilyen adottságokkal rendelkezik, az előtt nyitva állnak a világ operaházai, vagyis Erika világhírű operaénekes lehet” – emlékezett vissza az édesanya, hozzátéve, hogy az említett sportsérülés megkönnyítette lánya számára a döntést.
Vera néni a siker szempontjából fontos momentumként említette a szülői ráhatást. „Ösztönözni kellett, hogy tinédzserként a barátaival való szórakozás mellett fontos legyen számára a tanulás, képezze magát, ismerje fel a hangjában rejlő kivételes tehetséget. Ahhoz, hogy felvegyék a szegedi konzervatóriumba, tizenhat évesen háromévnyi zeneelméleti és gyakorlati anyagot kellett bepótolnia egy év alatt, amihez nem volt túl sok kedve. Előfordult, hogy a tanároktól tudtam meg, hogy egy ideje már nem látogatja a különórákat” – avatott be a kulisszatitkokba. A felvételi végül sikerült, sőt Berdál Valéria növendékeként Erika húszévesen, minden idők legfiatalabbjaként az Operaház magánénekese lett, azóta pedig igazi világsztárrá vált.
Anyukája szerint abban, hogy lánya ideáig eljutott, fontos szerepet játszottak azok a mesterek, akiknek a kezei alatt tanult. „Lilla néni mindig mondta nekünk és Erikának is, hogy figyeljétek meg, ez a befektetés ezerszeresen meg fog térülni. Neki és a többi tanárának, valamint Erika szorgalmának köszönhetünk mindent” – összegezte a tanulságokat Miklósa Erika édesanyja.

***
Szávay Ágnes hatévesen kezdett teniszezni, és tizenkilenc éves korára már a világranglista 13. helyén szerepelt. Azt követően karrierje hullámvölgybe került – de haladjunk inkább sorjában. „Mindhárom gyermekünk nagyon tehetséges a labdajátékokban, de Ágiban volt meg leginkább az igazi versenyszellem, vagyis azok a tulajdonságok, amelyek az élsporthoz szükségesek, mint a kitartás, az elszántság, a minden áron való győzni akarás. Már kétévesen mindenben le akarta győzni a nála két évvel idősebb bátyját” – mesélte Ági anyukája, Daskó Terézia. Ennek ellenére a szülők nem akartak mindenáron élsportolót nevelni a lányukból. „Beírattuk mi zongorázni is, és ha abban telt volna igazán kedve, támogattuk volna” – jegyezte meg.
Kislányként Ágit a kézilabdától az asztaliteniszig sok helyre csábították, bizonyos értelemben a véletlen műve, hogy a tenisznél kötött ki. „Soltvadkerten, ahol akkor éltünk, volt egy teniszpálya, de nem volt edző. Autodidakta módon elkezdtem oktatni, majd egy edzői tanfolyamot is elvégeztem, és közben a gyerekeimbe is beleivódott a sportág szeretete” – mondta Terike, aki egyébként korábban a Testnevelési Főiskolán végzett, és aktívan kézilabdázott.    
A tehetséggondozás kapcsán az édesanya
leginkább a „menedzseri” feladatokat emelte ki. „Átlagos anyagi körülményeink között nem volt könnyű finanszírozni Ági és aztán Blanka pályafutását. Eleinte az is nagy fejtörést okozott, hogy miből veszünk normális teniszütőt, a többnapos versenyekre pedig nagyüzemben gyártottam a rántott húsos szendvicseket. Szerencsénkre a környezetünkben voltak olyanok, akik anyagilag is támogattak bennünket, tizenkét évesen pedig Ági már nemzetközi szerződést kapott” – emlékezett a kezdetekre Terike.
A jelenleg is teniszedzőként dolgozó szakember úgy látja, hogy a legtöbben ott rontják el a tehetséggondozást, hogy türelmetlenek. „Sajnos tipikusan magyar mentalitás, hogy ha valaki nem első, hanem második vagy ötödik, akkor lesajnálják, mi több, bántják, mondván, hogy valamit biztosan rosszul csinál. Ezért sok szülő a lehető leghamarabb csúcsra akarja járatni a gyerekét, ám ez megbosszulhatja magát, hiszen például teniszben nem tizenkét évesen kell valakinek élete eredményét elérnie, hanem mondjuk egy évtizeddel később” – magyarázta, megjegyezve, hogy nálunk az élsport „kegyetlen világ”. Példaként említette, hogy amikor Ági már a világelitben volt, és gyengült a teljesítménye, azt állították róla, hogy „nem edz eleget, pasizik, vagy hogy elszállt vele a ló”. Ráadásul edzői és menedzserei a kezdetektől keményen hajtották, mondván, hogy ha csökkennek a pontjai, hátrébb kerül a ranglistán, így nem lesz szponzor, nem lesz pénz. „Ennek előbb egy mononukleózis nevű immunbetegség lett a következménye, aminek a tünete a fáradtság, és csak pihenéssel lehet kikúrálni, amire ő két hetet kapott a szükséges fél év helyett. Két éve pedig fáradásos gerinctörést szenvedett, amit itthon észre sem vettek az orvosok. Mára szinte nyomorék lett az élsportoló lányom” – mesélte könnyek között az elrettentő történetet az édesanya, aki azért még bízik abban, hogy lánya innen is fel tud állni, és fog még Grand Slam-tornát nyerni, húgával párosban pedig egyszer elsők lesznek Wimbledonban.

***
Losonczi Zoltán a fényáteresztő beton feltalálójának, Losonczi Áronnak az édesapja. Fiuk sikerében nagyban közrejátszott, hogy hagyták Áront szabadon kísérletezni, alkotni, soha nem akarták ráerőltetni a saját ízlésüket, elképzeléseiket. Egyedül a hegedűt erőltették, amit hamar felváltott a gitár szeretete, és a zenélés azóta is minden szabadidejét kitölti. A szülők kezdettől figyelték és segítették gyermekük képességeinek kibontakozását. Áronnak hatéves korától volt külön szobája, amit úgy rendezett be, ahogy akart, és mindig azzal foglalkozhatott, ami élénk fantáziáját éppen érdekelte. Általános iskolásként például saját vitorláshajót fabrikált, amivel oda-vissza át is szelte a közeli tavat – ez annak ellenére sem volt kis teljesítmény, hogy visszaérve majdnem elsüllyedt vele. Losonczi Zoltán fontosnak tartja kiemelni, hogy a családot rendkívül szeretetteljes, elfogadó légkör jellemezte. A boldogulásban a tanulásnak nagy jelentőséget tulajdonítottak, amit anyagi lehetőségeikhez mérten maximálisan támogattak is, így Áron a svédországi egyetemen is tovább fejleszthette tudását. „Édesapám vasutas volt, késő este járt haza a munkából, és már hajnalban ment földet művelni, hogy a háború utáni helyzetben a család megélhetését biztosítsa, és emellett mindennél fontosabbnak tartotta, hogy egyetemet végzett, iskolázott ember legyen belőlem. A szülők természetes célja mindent elkövetni azért, hogy a gyermekeik többre vigyék, mint elődeik” – állítja Losonczi Zoltán. Ennek megfelelően lánya fogorvos lett, fia pedig neves építész és feltaláló: a gimnáziumi igazgató, aki megszerettette vele az irodalmat, elmondása szerint ennyire tehetséges gyerekkel életében nem találkozott. Losonczi Zoltán meg van győződve arról, hogy fiát a tehetsége mellett az akaratereje vitte előre: amit akart, azt mindenáron végigcsinálta. Úgy látja, hogy Áron boldogulása még nem egészen teljes, mivel cége, ahol mindmáig ő a mindenes, rengeteg idejét és energiáját emészti fel, ami óhatatlanul a magánélet rovására megy.

***
A huszonhárom éves Gyenesei Leila világbajnok öttusázónak hét sportágban ötven magyar bajnoki címe van. Szülei úgy látják, hogy az aktív családi légkör elengedhetetlen a tehetség kibontakoztatásához. „Az természetes, hogy a gyerek nem mindig megy örömmel nyelvórára, edzésre vagy bármilyen más rendszeres elfoglaltságra. Otthon is feltalálná magát, és ha a szülő ezt ráhagyja, akkor hamar elkényelmesedik. Nem keresi a kihívásokat, kölcsönösen jól elvannak, és ilyenkor aztán nem is derül ki, hogy ki miben tehetséges” – mondta Gyenesei István, volt országgyűlési képviselő és egykori önkormányzati miniszter, aki feleségével, Judittal három gyermeket nevelt fel. A házaspár úgy véli, hogy egy gyermek önmagától nem jön rá arra, hogy miben tehetséges, milyen irányba induljon el. Ezért a szülőnek figyelnie és folyamatosan erősítenie kell csemetéjét.
Judit hozzátette: Leila kiváló testi-lelki adottságokkal rendelkezik, nagyon jófejű, akaraterős és szorgalmas gyerek. Kicsi korától vitték az uszodába. „Ha nagy ritkán elkéstem, amikor mentem érte az iskolába, kint állt sírva a kapuban: Anya, hát nem érted? Egyetlen elmulasztott edzést sem lehet pótolni!” (Beszélgetés közben jött Leilától a telefonhívás Angliából, hogy az Európa-bajnokságot váltóban is megnyerték. Így a csapatarannyal együtt két nap alatt két Európa-bajnoki címet szerzett.)
„Meggyőződésem, hogy egy gyereket szavakkal irányítani, nevelni csak addig lehet eredményesen, amíg keresztben elfér az ágyon. Utána már csak példamutatással érhetünk el eredményt” – folytatta a családfő, és még hozzátette: a gyereknek szabadságra is szüksége van. Ha kap biztatást, megerősítést, akkor szárnyakat is kap, és a tehetsége kamatozni kezd. Úgy véli, hogy az „emberfaragás” helyett a „nevelés” célravezetőbb hozzáállás, vagyis nem lebontani kell a személyiségét, hanem „növelni”, gyarapítani. „Ahhoz, hogy a rosszat le tudja győzni, a pozitív tulajdonságokat fejlesztem benne, azokat, amelyek erősítik a jellemét. Ebben kiváló »segítőtárs« a sport. És az sem mellékes, hogy Leila velünk együtt hívő ember. Én mindennap kora reggel egy-egy részt elolvasok a Bibliából, és a legfontosabbnak ítélt mondatot SMS-ben elküldöm neki. Ez egy különleges, visszatérő kapcsolat köztünk mind a mai napig” – mondta István.
Leila szülei azt vallják, hogy nem a vereséget, hanem a győzelmet nehezebb elviselni. „Az utóbbi könnyen elkényelmesít, nagyképűvé, önteltté tesz. Időnként padlóra kell kerülni. És aki a padlóról fel tud állni, na abból lesz a győztes” – fogalmazott Gyenesei István. (Közreműködött Szubotics Mariann.)

Olvasson tovább: