Június 6-a, délelõtt 10 óra, Omaha Beach. Az idõ borongós, felhõk borítják az eget, és erõs szél fúj. Akárcsak 67 évvel ezelõtt a szövetséges haderõk partraszállásakor. Ám ahogyan az Európa felszabadítására érkezõ katonákat, azokat az ezreket sem rettenti el a zord idõjárás, akik az angol, amerikai és kanadai katonák partraszállásának tiszteletére állított emlékmûhöz látogatnak ma. Szól az amerikai himnusz, a francia katonák tisztelegnek. Az ezt követõ koszorúzás alatt megpillantunk egy egyenes háttal álló veteránt. A megemlékezés végeztével meg is szólítjuk, megkérjük, hogy mesélje el, mit élt át 67 évvel ezelõtt a partraszálláskor.
Mint kiderül, őt nem a „Napok Napján” vetették be, története azonban a közelben álló katona szemébe is könnyeket csalt. Bár ő maga nem szenvedett komolyabb sebesülést, sok más bajtársához hasonlóan látta nagyon közeli barátait meghalni a történelem legtöbb áldozatot igénylő felszabadító szabadságharcáért.
Raymond W. Sylvester (képünkön fent) a 86. Vegyvédelmi Aknavető zászlóalj főtörzsőrmestere. Megjárta Normandiát, Észak- és Kelet-Franciaországot, Brestet, az ardenneki offenzívát, a Rajna-vidéket és Közép-Európát is. Harcolt a Rajnán átívelő remageni hídnál is, amelyet a szövetségeseknek el kellett foglalniuk ahhoz, hogy behatolhassanak Európa belsejébe.
– Június 27-én érkeztem, mert egy liverpooli fennakadás miatt nem tudtunk mindannyian egyszerre átkelni. Ezért minket csak három héttel később, a Utah szakaszon vetettek be. Egyik első küldetésünk a 82-es légi deszant hadosztály támogatása volt, innen mentünk St. Malóhoz – meséli az idős veterán. – Patton tábornok századába tartoztunk, természetesen az ő vezetése alatt szálltunk partra az alakulattal. Amikor már elég erős állásokat sikerült kiépíteni, Patton Párizs felé indult, mi pedig otthagytuk a harmadik hadosztályt, és csatlakoztunk a kilencedikhez. Átkeltünk az egész Bretagne-félszigeten, a további harcok még hét hetet vettek igénybe. Ezután voltunk Bastogne-ban is, ahol részt vettem az ardenneki offenzívában, majd a németországi Hurtgen erdőben harcoltam, végül Remagennél átkeltünk a Rajnán. Az oroszokkal csak Berlin után találkoztunk.
Mi volt az első érzése, amikor kiszállt a hajóból?
– Partraszálláskor egy ismeretlen tereppel állunk szemben, nem tudjuk, mi vár ránk. Megpróbáljuk hasznosítani a kiképzésen tanultakat, de csak reménykedni tudunk abban, hogy készen állunk a feladatra. Tudtuk, mi a dolgunk, és azon voltunk, hogy ezt a feladatot elvégezzük. Azt hiszem, mindannyian ezt tettük.
Az invázió egyik leghíresebb csatája az ardenneki offenzíva volt. Mitől volt rendkívüli ez a hadművelet?
– Ez valóban rendkívül kemény helyzet volt. Egyik egységünket el is kapták és nagyon elverték őket. Az őrségben levő srác hallotta, hogy jönnek a tankok, azt hitte, hogy a mieink. Később kiderült, hogy német tankok voltak, és egészen megtépázták az ellenálló egységet. Szerencséjük volt, mert többen el tudtak menekülni, igaz, csak a járműveik nélkül. Kénytelenek voltunk visszavonulni, észvesztve lőttünk, csak hogy kicsit vissza tudjuk szorítani a németeket. Végül azt mondták, ennyi volt, tovább nem vonulhatunk vissza. Így csatlakoztunk a 82-es és a 101-es légi deszant hadosztályokhoz, őket támogattuk ezután. Aztán egyszer csak fordult a kocka, és a németek kezdtek visszavonulni.
És később, Berlinben?
– Remagennél átkeltünk a Rajnán, Berlin előteréig nyomultunk előre. Sok katonát fogtunk el, akik az erdőben bujkáltak, már nem is tanúsítottak ellenállást. Ekkor már tudtuk, hogy közeleg a háború vége.
Mit gondolt akkor az ellenségeiről?
– Nem tudom, illetve már nem nagyon emlékszem. A kiképzés alatt persze tudtuk, hogy a nácik gyilkosok. Ez ugyanúgy a képzés része volt, mint az, hogy megtanultunk ölni. A háborúban vagy ölsz, vagy meghalsz.
Mit jelentett Önök számára a bajtársiasság?
– A katona a társaival van a legszorosabb kapcsolatban. Tudtuk, hogy számíthatunk egymásra, ezért megpróbáltuk megvédeni egymást, és megtenni minden tőlünk telhetőt. Mindenkinek megvolt a maga feladata, mindenki tudta, mi a dolga, és azt mindenki meg is tette. Ezért lehettünk sikeresek.
A háború után hogyan kezdte újra az életét?
– Az AT&T telefontársaságnál helyezkedtem el, és ott dolgoztam 37 évig. 1982-ben mentem nyugdíjba. A feleségem ápolónő volt a hadseregben. Amíg én Franciaországban harcoltam, ő Olaszországban szolgált. 61 és fél évig voltunk házasok. 2007. augusztus elsején hunyt el. Négy csodálatos gyermekem van, és rengeteg unokám. Két lányom itt is van velem, és az egyik unokám is. Nagyon büszke vagyok rájuk.
A háború során megváltozott az értékrendje?
– Igen. Megtanultam jobban értékelni az életet. Úgy gondolom, nagyon hálásak lehetünk azokért a körülményekért, amiben élhetünk. Van lehetőségünk meghitt, szerető családban élni, ahogyan az nekem is megadatott. Ha valaki átél egy háborút, az jobban értékeli, hogy békében élhet. Bárcsak az egész világ ilyen békében élhetne! De őszintén szólva, nem gondolom, hogy ez tartósan így lesz. A közel-keleti helyzet például elkeserítő. A világ nem tanult a múlt hibáiból.
Mit tanulhatunk a második világháborúból? Mi a következő generáció feladata?
– Még a gondolat is borzalmas, hogy kitörhet egy újabb világháború. Legfőképpen azt nem tudom megérteni, hogy vannak olyan emberek, akik nem szeretnének békét, továbbra is csak harcolni akarnak. Pedig, aki már egyszer átélte, soha többé nem akar háborút – hiszen olyan jó dolog békében élni.
Ön hősnek tartja magát?
– Nem, nem. Nem is érzem magam méltónak minderre. – Körülnéz. Körülötte diákok, turisták, katonák lesik minden szavát. – Óriási megtiszteltetés itt lenni. Köszönöm, hogy ilyen fogadtatásban részesülhettem. Ez igazán nagyon kedves!
Amikor megköszöntük Sylvester főtörzsőrmesternek, hogy áldozatot vállalt abban, hogy a második világháború ne okozza további milliók halálát, és békében élhetünk egy szabad Európában, az idős katona szerényen csak annyit válaszolt: „Igazán nagyon szívesen.”
D-day: Az ítélet napja
1944. június 6-án a szövetségesek amerikai, brit és kanadai egységei útnak indultak Angliából, hogy a La Manche csatornán keresztül több tízezer katonát eljuttassanak Franciaországba. A céljuk nem kevesebb volt, mint Európa megmentése a nácik kezébõl és felszabadítása a fasizmus borzalmainak árnyékából. Bár az idõjárás igen borús volt, az idõ sürgetett. Dwight D. Eisenhower tábornok (képünkön) személyesen üdvözölte a katonák egy részét. Beszédét nyomtatásban is szétosztották. „Küldetésük nem könnyû, az ellenség jól képzett, jól felszerelt és háborút viselt. De fordult a kocka. Semmi kétségem az Önök bátorságában, elkötelezettségében és harci képességében. Nem elégedünk meg mással, mint a teljes gyõzelemmel. Sok szerencsét, a Mindenható Isten gazdag áldása legyen ezen a nagy és nemes vállalkozáson” – mondta Eisenhower a katonáknak.
A „nem könnyû feladat” a katonáknak nem mást jelentett, mint partra szállni az esõs, szeles idõben a normandiai tengerparton úgy, hogy közben a németek szembõl folyamatosan és könyörtelenül tüzelnek.
A szövetségesek öt partszakaszon kívántak partra szállni több mint százezer emberrel, a katonáknak azonban már a partra jutásért is véres harcot kellett vívniuk, hiszen a szemben álló németek célja az volt, hogy visszaverjék õket még a parton. Mikor a partra szállító hajók rámpái lecsapódtak, a katonák rögtön kereszttûzbe kerültek. A németek a sziklafalak tetejérõl az elõre kiépített lõállásokból lõtték a szövetségeseket. Bár a náci hadvezetés készült már egy esetleges európai invázióra, de a hírszerzésük, a félrevezetõ hadmûveletek miatt tévesen, Calais közelében várta a partraszállást. Mivel a normandiai invázió lehetetlennek tûnt, nem számítottak arra, hogy itt kell majd szembeszállniuk a szövetségesekkel. Így az úgynevezett 1944. június 6-a, a D-day, vagyis az „Ítélet napja” alatt, amelyet a történelem egyik legnagyobb katonai akciójának tartanak, körülbelül 150 ezer katonát, valamint rengeteg harci jármûvet és tankot sikerült francia földre tenniük. A sikernek azonban súlyos ára volt. Egyedül az Omaha Beach partszakaszon, ahol a legnagyobb volt az ellenállás, a németek 3000 amerikai katonát lõttek le. Június 6-a alatt összesen tízezer ember halt meg vagy sebesült meg a partra szállók közül. Azoknak pedig, akik sikeresen partot értek, még további harcokra kellett számítani a szárazföldön a franciaországi területek megszerzéséért. Kitartó harcuk vezette a szövetségeseket a nácikkal szembeni gyõzelemhez, a leigázott Európa felszabadításához.
