George Stephenson 1825-ben debütált Rocket nevű gőzlokomotívja nem csak Angliában hozott forradalmi változásokat. A gőzmozdony feltalálása nyomán reformkori nagyjaink fejében is különböző tervek születtek a vasút kiépítéséről, különösen pedig a fiumei tengerpart gyors eléréséről. Abban a korban, amikor a távolsági közlekedés egyetlen alternatívájának a lovas szekér számított, a 40 kilométeres átlagsebességgel közlekedő vasúttal a fővárosból kiindulva egy nap alatt el lehetett volna érni a fiumei tengeri kikötőt.
Kossuth Lajos koncepciója szerint a leggazdaságosabb megoldás a Vukovár és Fiume közötti vasút kiépítése lett volna, amely nemcsak rövidebb pályát igényelt, hanem kikerülte volna az osztrák közvetítést is. Gróf Széchenyi István ezzel szemben olyan tervvel állt elő, miszerint a fővárosból induló, s a Balaton déli partja mentén felépített vasútvonal a legcélszerűbb a nevezett tengeri kikötő eléréséhez.
Az 1848-as országgyűlés Széchenyinek adott igazat, s javaslatát a XXX. törvénycikkben törvényerőre emelte. A 8 millió forint költségvetéssel megszavazott terv azonban az 1848-as szabadságharc bukása miatt a monarchia érdekei szerint módosult. A Ferencz József Császár Keleti Vaspálya Társaság magántőke bevonásával csak 1856-ban kapta meg az engedélyt a kivitelezésre. A cég részeként funkcionáló Déli Vasutat különböző változások után Roth-schild báró vásárolta meg.
A szabadságharc után egy évtizeddel kezdődött a Déli pályaudvar – akkori nevén budai indóház – felépítése is, amelyet a gabonakereskedelemben érdekelt budai polgárság a Duna partjára szeretett volna építtetni. A vasúttársaság azonban úgy döntött, hogy az 1848-as tervekkel összhangban a pályaudvart a mai helyére, a polgárváros közelébe helyezi, vállalva ezzel a Gellért-hegy alatti vasúti alagút megépítésének óriási költségeit. Problémát jelentett továbbá a gőzmozdonyok hatalmas vízigénye is. A vízellátást úgy oldották meg, hogy a Fő utca 5. sz. ház pincéjében létrehoztak egy különleges szivattyúteleppel felszerelt kutat, igazodva a Duna addig mért legalacsonyabb vízállásához. A Dunából kiszivattyúzott vizet a Várhegy alatti alagúttal párhuzamosan futó szervizalagúton keresztül egy, az indóház alatti hatalmas tartályba vezették. 1860-ra elkészült a négy csarnokvágánnyal, fordítókoronggal ellátott, 120 méteres csarnok, amely az akkori igényeknek teljesen megfelelt.
1861 április elsején átadták a nagyközönségnek a Budapest („budai indóház”)–Kanizsa–Pragerhof vasútvonalat, amely Pragerhofnál csatlakozott
a Bécs–Trieszt vasútvonalhoz. Ha nem is az eredeti tervek szerint, hanem kis kerülővel – Trieszten keresztül –, de könnyen elérhetővé vált Abbázia és a fiumei kikötő.
„Kéjmenetek” Dél felé
A Déli Vasút révén immár tömegek számára váltak elérhetővé az adriai-tengeri nyaralók. A tehetősebb polgári réteg és arisztokrácia már a pénteki járatokra helyet foglalt, a másnapi vonatszállítmány pedig vitte nekik a frissen nyomott pesti újságokat és a Gerbaud-ban sütött, illatozó süteményt.
A Déli Vasút balatoni szakaszán azonban az átadás után hamarosan gondot jelentett a hullámverés és a téli jégtorlás, amely nemcsak tetemes károkat okozott, hanem a vasúti pálya fennmaradását is veszélyeztette. Heves vitákat követően a probléma kezelésére eleink azt a megoldást választották, hogy három lábbal (0,92 m) csökkentik a Balaton vízszintjét. A Sió csatornát néhány éves munkával összekötötték a Dunával, s immár a Balaton a célnak megfelelően lecsapolhatóvá vált.
A vasúttársaság nagy hangsúlyt fektetett a reklámra, 1882-től pedig a mai wellness előfutáraként „kéjmenetek” néven reklámozta – a mára kialakult pejoratív jelentéstartalom nélkül – az üdülési lehetőséget a Császári és Királyi Szabad Déli Vaspálya Társaság balatoni menetrendje.
Stratégiai pont
A Déli Vasút hálózatát többször felszabdalták és különböző országokhoz csatolták a 19. századi olasz–osztrák háborúk és a 20. századi első világháború. Trianon után az 1923-as római egyezmény lehetővé tette, hogy a különböző államok a területükre került pályákat saját kezelésbe vegyék, s a vasútvonal Duna–Száva–Adria Vasúttársaság néven működött tovább.
A vasút léte az egész gazdaságra, áruforgalomra, járműiparra stb. kihatott, s noha az első világháborúig a vasúti közlekedést teljes egészében a gőzmozdonyok uralták, ezután elkezdődött a dízel- és villanymotorok kifejlesztése. Ganz Ábrahám (gyáralapító, a kéregöntésű vasúti kerék feltalálója), Zipernovsky Károly (a transzformátor egyik feltalálója), vagy Kandó Kálmán (a vasút villamosítása) neve a legismertebb hazai viszonylatban, de ide sorolható még Jendrassik György is, akinek dízelmotorokra vonatkozó szabadalmát a német, osztrák, francia vasutak is megvásárolták. Ganz és Társa azonban nemcsak a hagyományos mozdonyok gyártásában jeleskedett, hanem 1925-től sínautóbuszokat is gyártott a Duna–Száva–Adria Vasút számára. (Közben a vasút 1932-től a MÁV-hoz került.) Az 1934-től készített Árpád sínautóbusz pedig már 2 óra 57 perc alatt tette meg a Budapest–Bécs távolságot.
A vasút stratégiai jelentősége mind az első, mind a második világháborúban vitathatatlannak bizonyult. A Déli pályaudvar a második világháború alatt főleg kórházvonatokat fogadott, a betegeket a közeli Honvéd kórházban és a Posta kórházában látták el – tudtuk meg Barcza Lászlótól, a Déli pályaudvar csomópontvezetőjétől. Ez nem változtatott azon a tényen, hogy a pályaudvar épületét porig bombázták, s ma ismert formáját csak az 1970-es években kapta meg, Kővári György építész tervezése nyomán.
2011. 04. 22. (XV/16)
