Porter hosszú utat tett meg, hogy tiszta vizet öntsön a válasz után szomjazók poharába. A válasz nem fog nagy meglepetést okozni a helybélieknek. Saját bevallása szerint az a lelkes optimizmus, amit nagy utazása kezdetén a térség jövőjével kapcsolatban érzett, immáron aggodalommá vált. A cinikusabb helybéliek erre bizonyára azt mondanák: na, ehhez a felfedezéshez aztán tényleg nem kellett volna olyan messziről idejönnie, ezt mi már régóta tudtuk. Ez a cinikus poén nagyon sántít. Porter könyve elsősorban azért különleges, mert nem a helybéliek cinikus hangján szól, hanem cinizmustól mentes teleobjektív lencsén keresztül vizsgálja a valóságot. A könyv érdeme, hogy céltudatosan, majdhogynem makacsul kitart az objektivitás talaján, és nem hajlandó egyetlen politikai szekértábor mellett leparkolni. Porter végig kitart eredeti célkitűzése mellett: vele nem egy előre kitaposott ideológiai ösvényen, hanem egy igazi tényfeltáró úton haladunk. Bőven lenne mit tanulnunk tőle.
Porter egy fedél alatt négy országról – Lengyelországról, Csehországról, Szlovákiáról és Magyarországról – készít riportokat, de külön-külön húzza le a leplet. Mindenhol megszólaltatja az egymással viaskodó ideológiai nézeteket. A hazai véleményformálók közül megszólaltatja a szokásos Orbán-ellenes hangokat, például Debreczeni Józsefet, Kenedi Jánost, Rév Istvánt vagy akár jómagamat is, ugyanakkor hangot ad Stumpf Istvánnak, Boros Péternek vagy Orbán leglelkesebb pénzügyi támogatójának, Demján Sándornak is. A könyvben Demján megesküszik, hogy Putyin nemsokára Oroszországot Európa legdemokratikusabb országává fogja varázsolni, és senki se aggódjék azért, mert ő most történetesen Orbánt arccal kelet felé szeretné fordítani. Vajon mire alapozza mostani optimizmusát? Korábban éveken át a másik politikai oldalt pénzelte, akkor egy másik lóra tett.
Porter könyve valójában egy cunami utáni helyzetjelentés, hisz Közép-Európán úgy söpört át a huszadik század, mint egy gyilkos szökőár. Különféle politikai mániákkal fűtött pártvezéreknek, két világháborúnak, a német, majd orosz megszállásnak köszönhetően közel százmillió ember veszítette életét e tájon a múlt évszázad során. Több tízmilliót azok közül, akiket nem ragadott magával sem az első, sem a második hullámcsapás, egyszerűen elzavartak otthonukból, elkergettek onnan, ahol több száz évvel korábban őseik letelepedtek. De azoknak a károsultaknak a legnagyobb a száma, akik nemcsak az otthonukat, hanem a becsületüket is elveszítették valamilyen szellemi vagy nemzeti összefogás nevében. Ez a becsületvesztés, mint a fokhagyma szaga, a mai napig árad Közép-Európa bőréből. Ez az illat – a becsületvesztés és a hazugság illata – az, amit legnehezebben tudunk feldolgozni, legnehezebben tudunk kiizzadni magunkból. A könyvben szereplő négy ország közül ez a feladat talán nekünk, magyaroknak a legnehezebb, főleg manapság.
Bizonyos körök szerint a politikai hazudozás, becsületvesztés Magyarországon Gyurcsány Ferenc őszödi beszédével kezdődik. Érdemes lenne felfigyelni Orbán Viktor egyik mentorára, Bibó Istvánra, aki viszont már hatvan évvel ezelőtt is erről a gerincferdülésről beszélt, és ízekre szedte a magyar politikai kultúra hazug mivoltát. Bibó szerint az 1848-as forradalom leverését követő száz év során „a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukcióban élt, amelyben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad. (…) Minden eltorzulás, ami ez alatt az időszak alatt a magyar közösségi élet különböző területein megmutatkozott, valamilyen módon visszavezethető az alapvető politikai és társadalmi konstrukció hamisságára”. (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In Válogatott tanulmányok. 2. kötet. 1948.)
Anna Porter könyvére visszatérve, érdekes házi eledeleket ismerhetünk meg a vizsgált országok politikai kultúrájának étlapjáról. Már a könyv elején kiderül, hogy közös múltunk feldolgozása – bármelyik országot is tekintve – a rég megszokott bűnbakkeresés útvonalán nyomul. Mind a négy ország lakosságának zöme csalódott a rendszerváltásban. De hogy miben, az már egy más kérdés. Porter a cseh írót, Ivan Klimát idézi, aki elsősorban a Nyugatot tartja felelősnek azért, ami velünk történt: „Mi a szabadságot kértük, ti meg a piacot adtátok nekünk.” Tessék? Már megint más döntött helyettünk? Nem hinném. Különben is honnan veszi Klima, hogy akár a csehek, akár a szomszédos országok polgárai elsősorban a nyugati társadalmak szólásszabadságjogait és nem azon társadalmak fogyasztói színvonalát óhajtották minél gyorsabban lekoppintani?
Az összes közép-európai ország közvélemény-kutatási adatai – és főleg a magyarokéi – arról tanúskodnak, hogy a szólásszabadság vagy a parlamenti demokrácia játékszabályainak tiszteletben tartása a legtöbb ember fejében másodlagos szerepet játszik a gazdasági biztonság és a jólét után. A csalódást nem az okozta, hogy nem kaptunk elég demokráciát, hanem az, hogy a demokráciából túl sokat, a „lé”-ből pedig túl keveset adott nekünk a Nyugat.
A Porter által megvilágított és újfent szabadon bóklászó közép-európai szellemek világában a legfeltűnőbben grasszáló kísértetek közt találjuk a másság iránti intoleranciát, a történelmi felelősség előli megfutamodást, az önámításra hajlamos nacionalizmust, a bűnbakkeresést és a politikai diskurzus játékszabályainak megvetését. Úgy tűnik, hogy mind a négy ország többségét irritálja minden, a határon vagy képzeletén belül található kisebbség. Itt mindenki vissza szeretné csinálni a múltat – a magyarok Trianont, a lengyelek Jaltát. Mindegyik nép valamiképpen Európa Krisztusának tekinti magát – mindegyik nép meg van győződve arról, hogy áldozat, hogy Európa védelmének fejében nem kitüntetést, hanem keresztre feszítést kapott.
Bár Porter könyvében Románia külön fogásként nem kerül terítékre, néhány morzsát azért itt-ott találunk. Idézi Herta Müllert, a román származású irodalmi Nobel-díjast, aki szerint a mai román politikai elit 40 százaléka szerepet játszott Ceauşescu titkosszolgálatában. Müller szerint a románok azt hiszik, hogy a múltjuk egyszerűen elpárolgott. Míg a lengyelek emlékezni szeretnének a múltjukra, a csehek mindenáron felejteni szeretnének. A mai magyar uralkodó réteg pedig azon fáradozik, hogy saját szája íze szerint írja át a történelemkönyveket.
Itt nem a valóságot, hanem egykori álomvilágunkat szeretnék feltámasztani, és újfent illúziókkal teletömni a megcsalt és éhes fogyasztók fejét. Horthyt és a Magyar Csendőrséget ma már a zsidók védelmezőjeként szeretné számon tartani a hagyományt tisztelő jobboldal, miközben történelmi tény, hogy jóval Szálasiék hatalmi csínye előtt Horthy hatalmazta fel a Magyar Csendőrséget arra, hogy szedje össze és hurcoltassa el Magyarországról a magyar vidéki zsidóság egészét a náci haláltáborokba. Kossuth Lajosunkat a szabadságjogok hazai titánjaként tartjuk emlékezetünkben, de arra már nem szeretünk emlékezni, hogy neki köszönhetik a szlovákok, hogy egy időre betiltották anyanyelvük használatát a felvidéki közhivatalokban és iskolákban. Ezt a kisebbségi jogukat nem tőlünk magyaroktól, hanem az osztrák császártól kapták vissza a szlovákok 1848 után.
Arra a kérdésre, hogy milyen sors várhat Közép-Európa szabadon bóklászó szellemeire, nem ad választ Anna Porter. Ki tudja, vissza tudjuk-e még varázsolni őket a palackba, vagy mostantól egyre szabadabban, gátlástalanabbul fognak garázdálkodni közös házunk táján. Porter egyik gondolatára felhívnám mindazoknak a figyelmét, akiket azzal csitítanak, hogy nem kell tartani a keleti áramlatoktól: „Kína immáron bebizonyította, hogy a nyugati kapitalizmus békésen meg tud élni egy olyan közegben, ahol beszüntetik az egyéni szabadságjogokat.” Ha ezt így folytatjuk, kedves testvéreim, lesznek még további csalódásaink.
A Magyar Kapitokrácia talpazatába immáron egy új alkotmánnyal öntik a betont a húsvéti nyuszik.
2011. 04. 15. (XV/15)
