Nincs rosszabb, mint egy frusztrált férfi. Talán csak egy frusztrált nő érhet a nyomába. És ha ezek ketten összeházasodnak, nagy valószínűséggel egymáson verik le önértékelésük hiányosságait. A frusztrált férfiakat egyébként többnyire frusztrált anyák nevelték. És a kör ezzel bezárult. Az alábbi történet arra is jó lehet, hogy ne akarjunk így élni. Mert számít, hogy mit akarunk.
Rékák
Ez a történet én magam vagyok. A testem, a sejtjeim, a mosolyom, a tekintetem mélysége. Egyedi és különös különösségében mégis határtalanul közhelyes. Egyszerre modern és végtelenül avítt. Nő vagyok. Nő, akinek a haja időnként hosszú, időnként rövid, ha az ízlés így kívánja, időnként szoknyás meg nadrágos is, sosem eléggé kellemes és sosem túl kellemetlen, mindig egy kicsit borsos, de soha nem túl édes. Így neveltek.
Nőnek. Dolgozófélének. […] Aki sohasem fogja úgy érezni, hogy eleget tud már, eleget tanult, eleget szült, vagy eleget nevelt. Aki mindig kételkedni fog abban, megfelel-e. Nő. Definíciószerűen.
Éljen az egyetem!
Aki járt már egyetemre zűrös-zajos, bensőnktől poros fővárosunkban, pontosan tudja, milyen érzés, mikor először néznek át úgy igazán az emberen. Ezt éreztem tizennyolc évesen, mikor kikerültem a szülői házból, ami így távoli állapotában melegnek, biztonságosnak és jó hangulatúnak tűnt. Ott legalább rendszerint tudták a nevem.
[…]
Zulu nem hazudott, sosem tagadta, hogy problémái vannak a nőkkel. Azt mondta, nehezen érti meg őket, ezeket a földön innen vagy túl, de mindenképpen máshol létező, lebegő lényeket, sőt, leginkább egyáltalán nem érti őket. Úgyhogy inkább akkor irányítaná. Ennek ellenére folyton elhagyják, amit ő roppant nehezen, összevissza zúzva, levegő után kapkodva, gyászéveket hordva testén, gyakorlatilag egyáltalán nem visel el, jól. Aprólékosan vizsgálódó, jó kutatóhoz méltón e gondolatkört bizonyítékokkal is igyekezett alátámasztani, s a projekt módszertani része egy találkozásban öltött testet Réka és Zulu exbarátnője között. Hívjuk őt Lilinek. Lili bájos, hófehér-ártatlan, csöppnyi lakásában fogadta Rékát, aki igyekezett a helyzetet a megfelelő komolysággal kezelni.
Nem sikerült neki. Lili nem kávézik. Nem baj. Nem szereti a bort, a sört, a zenét és legfőképpen Rékát nem. Ez ugye, érthető. Érzékletesen ecseteli, Zulu hányszor s miképp bántotta, hányszor zárta rá az ajtót volt kollégiumi szobájukban, hogyan menekült meg, s később hogyan üldözte őt olthatatlan szerelmével.
[…]
Nehéz volt hinni neki, hiszen Zulu szerint depresszív alkat, megbízhatatlan is, már a szüleivel való kapcsolata sem volt felhőtlen. Őt, mármint példának okáért ugye Zulut, például kifejezetten nem szerették, annak ellenére, hogy kezdetben nagyon szimpatikusnak találták, még ebédeltek is vele vasárnap. Egyik percről a másikra, váratlanul elfordították orcájukat. Ők is nagyon megbízhatatlan fajta. Aki ilyen helyről jön, az meg, gondolhatod! Aztán ki tudja miért, teljesen megromlott a viszony a család és a hősszerelmes között. Lili apja például egyszer komolyan megfenyegette Zulut, hogy kirúgatja az egyetemről. Lili apja nagyon durva ember. Érthető tehát, hogy a lány kicsit érzékeny. Biztosan őt is bántotta fiatal korában. Lilin nehéz volt segíteni, mondta az én Ő-m, hiába próbáltam. Még a pofonok sem térítették észre.
Közben szépen lassan kerekedett a kép: Zulu első szerelmét tizenöt éve ápolják külföldön egy elmegyógyintézetben. Idegösszeomlás. Depresszióra különösen hajlamos volt, mélyen vallásos tiszta jelleme nem bírja a világ mocskát – állította Zulu. És a családja… Az apja nagyon durva ember volt. Hiába neveltem volna. Szegény Ő-m, mindig gyönge idegzetű nőkbe szeret bele. Mint én, például. Csak apám nem kérges tenyerű, mint a többieké.
[…]
Zulut tehát azonnal ki kell menteni a neurotikus, mániákus és agresszív nők karmaiból! Zulut fel kell szabadítani önként vállalt rabszolgaságából! S mindezt úgy, hogy belőlem se váljék neurotikus, mániákus, depressziós, pszichotikus izé. Feleség.
[…]
Akkor bántott először. Megszorította a csuklómat, leszorított az ágyra. Gondoltam, jogos. Megalapozta, ügyesen. Mindig ezt gondoltam már utána. A csuklóm színeket öltött, kéket és lilát. Aztán zöldet és sárgát. Más volt az, ami fájt. Csukló meggyógyul. A más nem.
[…]
Mikor hetente ütik, az ember lánya elveszíti a hitét. Ez az ösztön egy módon szívódhat föl. Ha kiverik belőled. Anyám, szegény, nem hitte, hogy van olyan férfi, aki bánt egy nőt, azt pedig végképp nem, hogy egy férfi bánthatja azt, aki az övé. Az ő lányát. Azt gondolta, megszorítani egy csuklót, előfordulhat. Meg akart nyugtatni csupán. Mellesleg, rám is fért volna.
[…]
Az ember lánya néhány hónap alatt megtanulja, hogy mit mondhat, s mit nem élete párjának, ha mégoly buta is, mint én.
[…]
Hosszú távon még a másik is megváltozhat, ugye, csak azért üt, mert feszült éppen akkor, ez nem kétséges. Megváltozik, eddig csak azért nem tette, mert ennyire senkit sem szeretett még (a szublimált szőkeség visszalopja magát a tudatba), vagy mert senki nem állt ki mellette, vagy ki tudja miért.
[…]
Napokba telt, évekbe, hogy ezt a fejezetet elkezdjem. A kezem még most is remeg, szavaimat súlytalannak érzem, semmitmondónak. Nevetnem kell, ha eszembe jut – görcsösen, idegesen kacagnom.
Fel lehet minket ismerni az utcán. A járásunk, a pillantásunk, a mozdulataink jellegzetesek. Nem a félelem az, ami minden sejtünkbe bekúszik, és kiszorít minden mást, hanem a bűntudat. A bűnösség tudata, hogy mi ilyen emberek vagyunk, minket meg lehet verni, otthon, négy fal között, mi nem vagyunk érdemesek rá, hogy ránk nézz! Nincs véleményünk, sem akaratunk valójában, nem létezünk, nem lélegzünk. Átpihegjük az órákat, perceket két ütés között. És megyünk az utcán, mint Ti, és felismerjük egymást arról, hogy időnként hátra-hátra nézünk, és minden pillanatot kétszer gondolunk végig, és nem nézünk a szemetekbe, nehogy észrevegyétek, bűnösök vagyunk. Valami akkorát vétettünk (magunk sem tudjuk, mit), amiért minden héten, hónapban vagy nap megkapjuk a büntetést. Amiért szabad és lehet minket alázni, így döcögve, staccatóban, napról napra kiinni emberségünk utolsó cseppjét, élettelenné, aszott, emberre sem hasonlító csontvázzá rágni lelkünk-testünk.
Nem pofonnal kezdődik, nincs eleje, nincs vége. Minden beszélgetés lebeg a térben, időben, időnként valaki kiragadja, használja, elfelejti, de mikor felveszed, tudod, hogy valaki már biztosan hordta, valaki már biztosan gondolkodott rajta. Ilyen ez is. Belefonódik az időbe, nem tudod, hol kezdődik. Mikor először elcsattan? Mikor először kiabál rád, mert mást gondolsz? Mikor először látod a vizenyős, zavart tekintetet? Nem tudom. Az már biztos az, mikor először úgy érzi, megteheti, ott vége. Ha már mással megtette, akkor már a végbe csöppentél. Ha vitatkozva érveit hangerővel támogatja meg, legyen gyanús… legalább.
Rajtuk viszont semmi sem látszik. Szenvedélyesnek, odaadónak tűnnek. Két kézzel emelnek a magasba, öltöztetnek, fürdetnek, tejben-vajban. Azért, hogy leejthessenek. Ha valamitől félsz, ha valamiben bizonytalan vagy, ha nem szereted magad, és nem fogadod el tökéletesen, megtalálják a rést. Csak azt használják, ami biztos siker, öntudatlanul is talán. Sebeznek, ahol nincs páncélod, ott rombolnak, ahol mocsárra építettél. Gyávák. Gyávák, akik sosem vállalják tettüket, gyávák, akik sose állnak sem mások, sem önmaguk ítélőszéke elé, gyávák, akik nem ütnek ott, ahol látszik, vagy ahol láthatják, gyávák, akik sosem mernek szembenézni gyávaságukkal. Itt nincs győzelem. Itt nem szégyen a futás (legritkább esetben hasznos, egyébként). […] Betegek, akiken segíteni öngyilkosság. Betegek, akiken ha segíteni akarsz, lerágják a karod. Betegek, akiket a társadalom jótékonyan leplez, akiket a család szentsége véd, akiket nem ítélnek el, akiken nem segítenek soha, akiknek mindig van hova menekülniük. Túl sok mindennek kellene kiderülnie, túl sokan zuhannának velük.
És a legritkább esetben beszélsz Te róla, hisz ebben a bűnben élsz, ezt az embert választottad, ezt érdemled, megszokod, hogy mindig hátranézz, sohase más szemébe, hogy így szeresd. Amíg tudod.
[…]
Nem rakom a cipőmet messze a bejárattól, soha. Nem tudok megmaradni bezárt lakásban. Bárhova lépek be, pontosan regisztrálom, hány másodperc kijutni, hol az első kiálló tárgy, ahova nem szabad zuhannom. Régen a fényeket néztem egy lakásban, ma az éleket. Nem tudom, hol érezném magam otthon. Mindig csak átmeneti vagyok. Meg lehet szokni a szökést is.
[…]
Amikor először zárta rám mindkét ajtót itt, egyszerűen biztos voltam benne, meghalok. […] Itt még nem törődtem azzal, hogy kitépte a hajam, hogy csomókban hullik – a földben mindegy. Aztán később bántottak az ilyen apró részletek is. A nagyok viszont kevésbé. Furcsa az emberi agy, a szellem. Nem tudod sosem, mi fog fájni igazán, s mi nem. Ő-m nem a földnek vert szét ilyen módszeresen, hanem magának. Saját lábtörlőnek.
[…] De facto ritkán hazudik, csak a tények sorrendjét és okait keveri gyakran.
[…] Borzasztóan hangzik, de jobb, ha kapsz két pofont, mintha éveken át szavakkal csépelnek, hiszen az már casus belli, az ütés maga a megtestesült irracionalitás. A szavak viszont kiirthatatlan férgek, amik szétrágják az agyad és a szíved. És még azt sem tudod bizonyosan, elegek-e, hogy elmenj.
[…] Nincs hangom, nincs testem, nincs semmim. Kis halál. Szabó Magda írja, mire eljön az igazi, a valódi halál, már nincs mit vinnie. Magdának igaza van.
Elhallgatok. Kienged. Sír, hogy mit tettem vele, hogy tehettem vele, miért kényszerítettem erre. Most végre elhagyom. Hiszen nincs igaza, hiszen bánt, hiszen.
Nem hagyom el, egy hulla ritkán költözik már tovább. Más világban vagyok, akváriumban, minden mozdulat végtelenül lassú, olyan, mint egy esés, csak már azt sem szabadon, minden villanás, minden időmorzsa élesen hullik alá. Nem hallom a beszédet, nem értem a szavakat, eltűnnek a zajok. Nagy, végtelen a csönd. És terpeszkedik szét bennem a nyugalom. Nincsen düh, nincsen félelem, sem szégyen, nincsen semmi, amit az egód teremt. Valóban nincs akarat. Egy ideig. Ez van utána. Illetve, ez nincs.
[…] A közös helyekről máig menekülök, lassan, szépen feltöltögetem őket majd új érzésekkel, új mozdulatokkal és beszélgetésekkel. Van, ahol még mindig hevesebben ver a szívem. Réka szíve. Ilyenkor csak mosolygok, mert végre nem kell mosolyognom, csak megtehetem, szívből. Mert szép is volt Nekem, nagyon. Őszintén. Mert úgy érzem, a borzalmak közti kis oázisok boldogsága megér egy mosolyt. Mert ott volt a kislány, akinek minden új, akinek mindent el lehet mesélni, aki semmit sem tudott, csak szeretett, szeretett bambán, loholt utánad egy kiskutya őszinte, tapsi füleivel, idomtalan érzelmeivel. Ez vicces.
[…] Egy este focizni indult, én filmklubba.
Ingerült voltam, nem tudom már, miért. Pedig tudom, sosem lehetsz ingerült. Vannak pillanatok, mikor ezt hiába mondod magadnak.
A folyosóig jutottam, visszarángatott. Be a hálóba. Kattant a zár nyelve.
[…] Elegem volt, el akartam hagyni. Gyűlöltem. Azt gondoltam, tudnék ölni. Gondoltam, őt meg tudnám. Röhejes. Még csak haragudni sem tudtam rá. De elmondtam, szakítok.
Rosszul fogadta, ismét. Rajtam pedig nem volt nagykabát, otthon nem mindig hordtam. Háló, ágy, ledob, lök, ugrik, nyom, ordít, kiszabadul, átrohan másik szobába.
Egy ajtó van, egy ablak. Ablak alatt néhány méter, nem tudom. Elég egy lábtörésre. Ajtóban van kulcs, remegve futottam az ajtóhoz, egész ötvenkilómmal nekifeszültem, tartottam a kilincset, le ne tudja nyomni, s közben forgattam a kulcsot a zárban, istenem akadj már be! Fordulj el zár, ments meg szoba, majd kimászok az ablakon valahogyan, ne remegj már annyira kezem, mert így esélyem sincs, ne zihálj annyira mellem, ne szállj ki erő a lábamból! Neee! Elfordult a zárban a kulcs. Kizártam a szobából. Egy pillanatnyi összeomlás, öröm. Kiabált, dörömbölt az ajtón túlról. Elindultam az ablak felé, kinyitni, menekülni. Életem leghosszabb pillanata volt, mikor a rúgások erejét már nem bírta a zár, kitört a tokból a fűrészlemez-ajtó, gyenge volt, mint a harmat. Eljegecesedett a szívem, megdermedt a lélegzetem, megfagyott a világ. Az úgy történik, úgy van, hogy az ember lánya kénytelen-kelletlen leesik a lépcsőn, szerencsétlenül, kéthetente. A nők valahogy gyakrabban csúsznak meg, nem is értem. […]
[…] Arról kellene írnom, hogyan szabadulsz. Hogyan mászol ki, Te, akinek már semmi sem fontos. Nincs az a gyereksírás, nincs az az őszi zönge, nincs az az akkord, ami lelkedbe létet öntene. Azt kellene írnom, kell valaki. De hazudnék. Ez a valaki csak Te lehetsz. Te, aki minden hajnalban és minden éjjel, s a kettő között minden percben magadat hibáztatod azért, amit a másik megtehet. A gyerekeddel, az éjszakáddal, a testeddel, a családoddal.
A bűntudatod visz oda. Hozzá, aki ebből él, ezt zabálja, időnként csócsálja csak, végeérhetetlen lassúsággal majszolja. Azt, hogy jobb vagy nála, s bár úgy érzed, semmit nem érsz, ezzel vagy több, mindennél, amit ő tud. Tényleg belőled él. Te táplálod a haragját, az ütéseinek súlyában Te vagy jelen, abból él, hogy ural, szüntelen. Ha elmész, meghal. S ezzel nem csak áltatod magad. Valóban így van. Elhalkul, elhalványul, megszűnik létezni, míg nem talál mást, akit ugyanúgy szétrothaszthat, szétzúzhat, alázhat, mint Téged. De tudd, csak erre kellesz neki. Te élteted a gőgjét, az önzését, Te adsz a tüdejének levegőt, a szívének rángást, az izmainak erőt. Tényleg Te. Nélküled nem létezne.
S nem létezne az irántad érzett gyűlölete. De most fogd marokra kicsiny önmagad: ennyit érsz, valóban? Ezt tudod adni valakinek, akit szeretsz? Pusztán önző, unott, kesernyés gyűlöletet?
[…] Anya rögtön hangos drukkolásba fogott, mellé tette le voksát. Ezután Zulu már az anyámhoz ment először. Ezután ha bármit el akart érni nálam, hozzá ment. Anya többször tűnt fel az életünkben, mint a nagyitól örökölt bambazöld fotel a nappaliban. Az elején azt mondta, ha az ember szeret valakit, és összetartoznak, küzdjenek a nemesbekért. Egyébként a vak is látta, hogy egymásnak teremtett minket a Jóisten. Valamelyik háborodott pillanatában. Az első tehénlila csuklónál még nem is hitte. Túlérzékeny vagyok, állították éveken át bőszen. Családszerte járt a jelző. Nem akarok kötözködni, de az ember csak akkor lehet egyszerre túlérzékeny és érzéketlen, rendetlen és rendes, csúnya és szép, tehetségtelen és tehetséges, ha jó nagy családja van. A családon belüli elrendeződések és kisebb-nagyobb csoportosulások pedig mindig a köré, leginkább az ellen szerveződnek, akivel az úgynevezett legtöbb baj van.
[…] Hogy miért voltam még mindig az említett kéz alatt? Hát ez ciki, egészen pontosan máig sem tudom. Nem hittem, hogy valaki még szerethet. Nem hittem, hogy valakit még szerethetek. Ez évekig volt így.
[…] Februárban megnéztük a Terror Házát. Nem azt, amelyiket otthon rendeztük be, hanem a mindenki által látogathatót. Erről csak ennyit, gondoltam. A farsangidőszakból is jól kivettük a részünk, mentünk táncolni jobbra-balra. Készítettem a terepet a menekülésre. Csak nem elég csendben. Ennek megint majdnem halál lett a vége.
Egy délután tiszteletét tette a családom Pesten, kapni készültem az alkalmon, de Zulu kapott rajtam, épp csomagolás közben.
A pszichiáterrel lett volna bensőséges randevúja, de nem vettem fel a telefont, így lóhalálában rohant haza, s analízis helyett kis híján paralízis következett. Balsejtelem gyötört (csak rendkívül ritkán hiába), bezártam az ajtót belülről. Papám kicsi koromban tanított meg rá, hogy a kulcsot keresztbe kell fordítani a zárba, különben kívülről be lehet lökni. Ösztönösen fordítottam a kulcsot merőleges irányba. Az új záraknál azonban ez másképp van. Ha a kulcs merőlegesen áll, könnyedén be lehet csúsztatni kívülről egy másikat, aztán meg a szezámtárulj. Csomagolás közben hallottam a kulcs csörgését, megfagytam, de eszembe jutott a bennmaradt kulcs.
Darabokra hullottam szét, mikor Ő egy mozdulattal benntermett a hálóban. A terror teret kapott, azon a délutánon néztem először szembe a villanó késpengével és a kőpadlóval. Egy másodperc alatt ledobta a táskáját, már éreztem terjengeni azt a jellegzetes szagot, ami ilyenkor áradt szét a testéből. A bőre elsárgult, a szája elfehéredett, és a szeme kékje poshadtvízzé rohadt egy csapásra. Az egész lakásban gyógyszer- és izzadtságszag keveredett ilyenkor. […] A képet tudatbombákkal robbantom azóta is szét, de a szagtól nem menekülök. Azt gondoltam, ez az erő, a fizikum szaga. De később éreztem még egyszer, máson. Valakin, aki félt, hogy elveszít, aki nem bántott soha. Azon, aki a világra hozott, akit mindennél jobban szeretek. Azóta tudom, hogy a félelem szagát éreztem. Erősen, mindent átjárva, a saját félelmem szagát mindenütt. Nem tudtam menekülni előle.
[…] Kilúgozhatatlanok ezek a jelenetek. Most, írás közben úgy látom, mint egy fekete-fehér némafilmet, idétlen, szaggatott mozdulatokkal, Chaplin-járással. A pergő képsorok alatt nincs hang, nincs semmi. Illetve egészen pontosan a Semmi van. Mint amikor az ember mélyre leúszik a Balatonban, csak figyel. Lebeg, és hallja azt a valóságos némaságot. A létező nemlétet. A nemhangot, a nemmondatokat. Parafadugóval a fülben.
Előhúzta a kést, de ez talán már neki is sok volt. Elmondta, hogy terrorban él, tönkretettem. Ez külön fejezetet érdemel.
[…] Mondtam, megyek Anyámékhoz. Potyogó könnyekkel kentem fogkrémet a számra. Anyunak azt mondtam, kijött az a rohadt herpesz, mintha nem lenne elég bajom. Biztos a vizsgaidőszaki stressz.
[…] Előre bocsátassék, kapcsolatunk gerince a mindenténtolokel-tudat volt. Amit Zulu az első perctől sikeresen erősített. […] Maga voltam a kézzelfogható, lábbalrúgható Terror. Minden érvem, könyörgésem, sóhajom elszállt a térben. Zulu felkutatta a világ összes leírt és kimondott szavát, pszichológiai elméletét, saját magát aládúcolandó. Rossz voltam, velőmig romlott, céda és hetéra egy személyben. […] Fél év után már egy paradicsomról sem tudtam volna teljes bizonyossággal állítani, hogy piros. Lehetne éppen zöld is.
[…] Egyszer kiloccsantottam egy üveg ásványvizet a nadrágomra, miközben utaztunk hazafelé. Neki készítettem elő, vezetett. Anyám a hátsó ülésen ült. Hűlt el, egészen pontosan. A vízből és az én röpke sikolyomból megabotrány kerekedett, hazáig tartott. Másfél óra.
A konklúzió, azért öntöttem ki, készakarva, mert nem szeretem. Anya akkor döntött úgy, hogy kiment. Csak én nem hittem már neki sem. […]
[…] Hogy miért mondtam igent, mikor kézen kért? Úgy gondoltam, így visszakaphatom, akit szerettem. Évezredekkel korábban.
[…] Bármi történt is, mindig választottam. Mindig őt, mások helyett. Magam helyett. Mindig a kishalálokat az élet helyett. A miértekre nincs egy válasz. Válaszok vannak. Hinni akartam Benne, abban, hogy majd minden megváltozik, hogy minden betegséget meg lehet gyógyítani. Aztán már nem tudtam, ki a beteg. Vonzott minden mosolya, csak a sajátomat vesztettem el. Nem hallottam a belső csöndem, elfogytak a kérdéseim is.
Pislákoló gyertyaláng lettem, arra fordult a lángom, amerre fújta. Fél év kegyetlen szidás után könnyebben hittem saját erkölcstelenségemben, mint abban, hogy másképp is lehet élni. Úgy tudtam, nem vagyok érdemes másra. Aki ilyen csúnya. Aki ennyire gátlástalan. Aki ilyen erkölcstelen. Aki ilyen őrülten gyáva, mint én, azzal bármit meg lehet tenni. És akivel bármit meg lehet tenni, azzal bármit meg is tesznek. Mennyire könnyű azt bántani, aki gyengébb! Mennyire könnyű az erőset is megtörni, szavakkal, tettekkel! Mennyire egyszerű átgyúrni az érzelmeket, a lelkeket! Nincs akkora szeretet, ami ettől megvédhetne. Nincs emberi kapcsolat, ami ezen átsegíthetne, nincsenek szavak, amik elmoshatnák a sok gyűlöletet, amit korábban belénk oltottak. Az alapok tűnnek el, onnan kell kezdeni. Újra, elölről, azzal a tudattal, hogy nem egyszer, nem kétszer leszel megint a nullán.
Sokan szerettek volna segíteni. Úgy gondolták, elég, ha azt mondják, ezt ne folytasd. Nem elég. Azt kell mondani, beszélj nyugodtan, itt biztonságban vagy. Melletted leszek, ha megtudok mindent, akkor is. Szeretni tudlak, ha kiderül, mennyire elesett vagy, akkor is. Jobban tudlak szeretni annál, mint ahogy te gyűlölöd magad. Voltak, akik kitartottak, hónapokig is. Amikor feladják – mert ilyenkor más orrával veszel levegőt, és ez nyomasztóvá válik –, az még szörnyűbb. A gödör mélyebb és még elviselhetetlenebbül dermesztő, hiszen ők is lemondtak rólad. Még néhány láb dől ki alólad. Akkor ki marad?
Az, aki ismer felpuffadt, vörösen izzó arccal. Az, aki naponta megaláz. Aki tudja, melyik kérdést kell feltenni, hiszen gyűlöleted minden másodpercét ismeri. S ezért azt gondolod, szereted. Ráadásul.
[…] Ismertem a mozdulatait, az illatát, a tekintetét, minden gondolatát. Egy ember voltunk. Azt gondoltam, nélküle képtelen volnék akár egy lépést is tenni. Nem volt bennem már szerelem, sem vágy, nem volt olyan érzelem, ami saját magamból fakadt volna. Ragaszkodás és félelem volt. A nyomorék ragaszkodása az ápolóhoz. Az ápoló pedig úgy biztosította saját helyét, hogy tovább roncsolta a nyomorékot.
Segítsetek Nekünk! Segítsetek Nekik. Azt gondoljátok, vannak igazságok, gazságok, bűnök és erények. Bűn ölni. Bűn lopni. Mindenki lop. Mindenki csal. Mindenki képes arra, hogy öljön. Amikor egy társadalom szabályai betarthatatlanok, mert valójában senki sem akarja betartani őket, mi a bűn? Mert azt látjuk, hogy természetes, hogy apa lelécel, aztán visszajön. Mert azt látjuk, anya mindent kibír. Azt, hogy üvöltöznek előttünk, mellettünk, velünk. A banya a buszon kitépi a másik haját, csak, hogy leülhessen. Kit tiszteljünk? Kiben bízzunk? Kit szeressünk?
Ha legkisebb gyerek vagy, megszokod, hogy beléd törlik a lábukat a nagyok.
A viták végét erővel döntik el. Nem lehet igazad, hiszen nincs akkora tudásod sem, hogy igazad legyen. Naponta hallod, ahogy röhögnek rajtad. Először sírsz, aztán kicsit megkérgesíted a lelked. Cseppenként gyűlik a méreg. Megtanulsz imádkozni, hogy erőt kapj. Mire felnősz, rájössz, a gyerekek kegyetlenek, mindenki a kicsit keresi, belőle sző rongyszőnyeget. A legjobb bátyák és nővérek is aggatnak gúnyneveket, adnak látszólag feledhető taslikat a tapsifüleseknek. Köszörülgetik a nyelvüket, addig sem a saját hibáikkal kell foglalkozni. A szülők reménykednek, majd összenőnek. Nem nagyon teszik. Nem veszik észre, ha a másik változik. Így kényelmesebb.
[…] S egyszer, kérdezzétek meg, boldogok vagyunk-e. Minden ötödik nő sírva fog felnézni az égre.
[…] Az első ismerős arc láttára jöttem rá, még mindig élek. Kiszakadt a tüdőmből a sós hörgés, rázkódtam, előkerültek a mentősök, belekapaszkodtam az ismerősbe, ölben vitt a kanapéhoz, előkerült egy pulcsi. Betakargattak, fogták a kezem, idegenek, akiknek sosem kellett volna szeretniük engem. Idegenek, akiknek sosem kellett volna törődniük velem. Idegenek, akik bilincsbe verve vitték el azt, akinek törődnie kellett volna, akinek szeretnie kellett volna.
[…] Három hónap múlva lecsukják, három hónapra. Amiért szerinte persze az én hazugságaim a felelősek. Mai napig. Nem az, hogy megvert, bezárt, megvert, összetörte, megvert, ellopta.
[…] Ismerik a Keserű mézet? A filmet? Rémálmaimban Zulu tolta a tolószéket, s én örökre rá voltam utalva. Persze gyűlöltük egymást, de elszakíthatatlanok voltunk, míg ezt elhittem neki. Lelkileg nyomorékká tett, majd naponta elmondta, hogy ezzel úgysem tudna együttélni más. Nyugodjak meg. Az is csoda, hogy ő még szeret. No comment.
Nem kevesen csinálják így, hozzáfűzném csendben, halkan. Ha elhagysz, meghalok. Ha szeretsz, nem teszed ezt, vagy azt. Blabla. Mindannyian ismerjük. Egyszerre kerget el és marasztal. Mert valami beteges öröm van abban, hogy a másiknak szüksége van ránk.
[…] Kiszolgáltatottá tenni, aztán pedig visszaélni ezzel. Borzasztó. […]
[…] Próbálom felidézni, mit éreztem iránta ezekben a hónapokban, de reménytelenül elpárolgott minden. A felidézés szempontjából reménytelen. Már csak undort érzek. Akkor még színesebb volt a paletta, megvetéstől a vágyig tartott. De semmi magasabbrendű. Ha van ilyen. Nem vagyok keresztény. Nem kellene, hogy a könyörületesség vezessen, bárhol, bármikor. Mégis olyan mélyek ezek a civilizációs gyökerek, hogy még a tárgyaláson is inkább hallgattam. Hazudni nem tudtam, de az igazságról csak annyit mondtam, nem emlékszem. Most vezekelek. A könyörületességgel megint az a baj, mint nagyon sok keresztény erénnyel, hogy másokra irányulva értelmezzük. Magyarul: magunkhoz kellene elsősorban könyörületesnek lenni. Nem mellesleg, enélkül másokhoz sem tudunk azok lenni. Nem parabolának szánom ezt a néhánytíz oldalt.
[…] Zulu naponta hívogatott, hol azért, hogy bocsánatot kérjen, hol azért, hogy fenyegessen. Megint jött a nélkülemnemlehetélni, én meg megint bevettem, bár találkozni nem nagyon mertem vele. […] Megölni valakit nem könnyű, azért túl nehéznek sem mondanám. Tematikusan irtani az életerőt, ő abban volt profi. […] Zavaros tekintettel, összekoccanó fogsorral beszélt. Dadogott. És árasztotta azt a jellegzetes szagot. Már akkor rettegtem. Mentünk egymás mellett az utcákon. Mindennel megfenyegetett, ha nem vonom vissza az összes be- és feljelentést. Mondtam, nem jelentettem fel.
[…] A rendőrök fantasztikusak voltak velem. Ahogy megláttak, ahogy elkezdtek kérdezni, egyszerre voltak mindannyian férfiak, apák, őrző-védők. Habzott a szájuk, kinyílt a zsebükben a bicska, meg minden egyéb. Ez így normális. Asszem.
– Miért ment vissza hozzá? – Kérdezték mindig, magánemberként.
Mert azt, amit ő tud rólam, nem tudhatja meg más. Enélkül a tudás nélkül viszont nem lehet velem élni. Egyedül pedig nem megy, így összetörve. Ezért.
[…] Minden ötödik nő. Nem tudom, mit kell tenni, pontosan nem. Minden élet más. Azt tudom, hogy el kell mondani a másiknak, mennyire szép. Mennyire okos. Hogy annyira szeretjük. Hogy nekünk mindig kelleni fog, mert olyanisten aztán nincs, hogy mi elhagyjuk. Ha a lányai, fiai vagyunk, ha a barátai, ismerősei, kutyái, macskái, szomszédai.
És nem szabad elvárnunk, hogy megtegye. Hogy elhagyja. Nem szabad elvárnunk semmit. Harmadszor, ötödször, nyolcadszor sem. Menedék legyünk, ne ítélőszék.
Kell egy hely, ahol leülhetsz, egy hely, ami szótlan tűri bánatod, ami nem mondja meg, mit higgy a világról, s mit tenmagadról. Egy hely, ahol édes csönd fogad, ami nem harsog, nem mutogat, mi a helyes irány, mi az a döntés, amire képes vagy, ki vagy valójában, egy hely, ahol alkalmat kapsz, hogy ezt felkutasd. Ha nincs egy perc, egy pillanat, sem belül, sem kívül, ami nem oktat, ha a család és a barátok csak kínos röntgenkép, mutatják a törött csontokat, ugyanolyan értetlen szabályzók, ha nincs egy részvéttel bélelt gondolat, akkor nem menekülsz a körből. Ugyanazt érzed velük, ugyanazt a rideg, merev bőrt az arcodon. Ugyanazt a menekülési vágyat a valóból. S arcodról nem olvad le soha a festék, a maszk. Találd meg a helyed, ahol nincs kényszer. Te mindig tudod, melyik út vezet oda.
Ez talán segít.
Nehéz befejezni, úgy keresem a szavakat, mint a legelején. Nehéz, mert csak remélem, hogy elmondtam. Remélem, mosolyt hoztam, nem sósan omló cseppeket. Remélem, elmondtam, hogy mindennél erősebbek vagyunk, mi Nők. Csodálatosak vagyunk, mi Nők. Sosem szabad mást hinnünk.
