Kereső toggle

Horthy Miklós véres útja a hatalomhoz

Kettős beszéddel palástolta a fehérterror rémtetteit

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Teátrális külsőségek közepette került sor Horthy Miklós budapesti bevonulására Nemzeti Hadserege élén 1919. november 16-án. A díszmenet látványos keretei azonban nem tudják feledtetni azt a tényt, hogy a bevonulás nyomán megszerzett hatalma birtokában negyedszázaddal később mint kormányzó történelme egyik legnagyobb katasztrófájába vezette bele a magyar nemzetet.

Horthy e novemberi nap reggelén még mint a Nemzeti Hadsereg fővezére különvonattal érkezett siófoki főhadiszállásáról a kelenföldi pályaudvarra. Csapatai már az előző nap Budapest határában állomásoztak, mert az antant nyomására ekkorra fejeződött be a fővárost augusztus eleje óta megszállva tartó román királyi csapatok kivonulása.

Horthy a szemerkélő esőben lóra ült, és sötétkék ellentengernagyi egyenruhájában, fehér lovon vezette a díszmenetet a gondosan megtervezett útvonalon a Kelenföldi pályaudvartól az Országházig. A menet élén lovas rendőrosztag haladt. Őket szüntelenül díszjelet fúvó huszárok követték. Majd Horthy következett paripáján, aki mögött hatezer főnyi serege vonult hangsúlyozottan nemzeti jellegű egyenruhában: piros-fehér-zöld kardbojttal, zsinóros zubbonyban, Bocskai-föveggel a fejükön, melybe darutollat tűztek. A díszmenet első állomása a Gellért tér volt, ahol Bódy polgármester udvarias szavakkal köszöntötte a fővezért és csapatait. Horthy nem csekély erőfölényt érzékeltetve lóhátról adta meg válaszát, melynek hangneme igencsak brutálisnak minősíthető. Mint mondta: „Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor - kimondom - gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött."

A menet a Ferenc József (ma Szabadság) hídon áthaladva a Kiskörúton és az Alkotmány utcán keresztül érkezett a bevonulási ünnepség fő helyszínére, az Országház (ma Kossuth) térre. 10 óra előtt 10 perccel megszólaltak a város harangjai. A hatalmas harangzúgás után elhangzottak Friedrich miniszterelnök, majd Horthy beszédei, végül az esztergomi érsek a téren felállított zöld selyemsátor oltára előtt misét celebrált.

A díszes bevonulási menetet semmi nem zavarta meg, ami nagyban köszönhető volt a fővárosban az előző napokban elrendelt statáriumnak, az éjszakai kijárási tilalomnak és a telefonzárlatnak.

A budapesti bevonulás nyomán az addig vidéken folytatott féktelen fehérterror kezdetét vette  a fővárosban is. A terror alkalmazását Horthy részéről Budapesten is a vidékihez hasonló kettősség jellemezte. A fővezér ugyanis, miközben a szoros alárendeltségébe tartozó különítményes tisztjeit egyértelműen buzdította a megtorlások kíméletlen folytatására, a széles nyilvánosság és főleg a külföld előtt következetesen elhatárolta magát a fehérterror brutális tetteitől. Igyekezett azokat nem létezőknek minősíteni, vagy egyedi eseteknek, felelőtlen túlkapásoknak beállítani.

Bár Horthy mindent elkövetett, hogy ne maradjon írásos nyoma a terror irányításában játszott szerepének, mégis fennmaradt ilyen dokumentum. A fővezérség által a kaposvári katonai körletparancsnokságnak küldött utasítás ugyanis azt bizonyítja, hogy például a Prónay Pál vezette különítmény közvetlenül a fővezérség parancsára követte el embertelen tetteit.

A Horthy által irányított fehérterror  több mint egy éven át, 1919 augusztusától 1920 novemberéig  tartott.   Nemcsak a törvényesség látszatát is nélkülöző brutális ököljog  jellemezte, hanem elvakult zsidógyűlölet is. Horthy ezzel kapcsolatos megnyilvánulásaiban ismét sajátos kettősséget találunk. Szűkebb körben ő is gyakran zsidózott. Egy későbbi bizalmas levelében például azt írta Teleki Pál miniszterelnöknek: „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam." Ugyanakkor a nyilvánosság előtt elhatárolta magát az antiszemitizmustól.

A különítményesek vidéki zsidóellenes kegyetlenkedéseiről érkező hírek súlyos aggodalmakkal töltötték el a fővárosi zsidóságot. Vajon a fővárosban is folytatódnak majd ezek a véres események? Ezért a Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulását megelőzően a Múlt és Jövő zsidó folyóirat a legilletékesebbet, a fővezért kérdezte meg erről. A lap hasábjain 1919 novemberében Horthy a következőket nyilatkozta: „Ünnepélyesen kijelentem, hogy a zsidóüldözések ügyében, melyek felelőtlen elemeknek a bűnei, a legszigorúbb vizsgálatot indítottam, a bűnösöket, a tetteseket és uszítókat egyaránt, amennyiben a hadseregemhez tartoznak, haditörvényszék elé állítom, és őket a Magyar Nemzeti Hadsereg kötelékéből örökre kizárom, egyébként magától értetődőnek tartom, hogy mindenféle pogromot, felekezeti üldözést és egyéni akciót kérlelhetetlen szigorral kell elnyomni."

Tetteivel azonban teljességgel cáfolta a nyilvánosság számára tett ígéretét. Így például az egyik legfanatikusabb zsidógyűlölő tisztjét, Prónayt nemcsak hogy nem vonta felelősségre, és nem zárta ki hadserege kötelékéből, hanem alezredesi ranggal jutalmazta, és az egész véreskezű  különítményt Prónay parancsnoksága alatt beemelte a Magyar Királyi Honvédség reguláris egységei közé, 1. Szegedi Vadászzászlóalj néven.

A Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulását követően a fegyveres különítményesek minden törvényes korlátozás nélkül tevékenykedhettek a fővárosban is. Horthy nem öncélúan engedett szabad utat a terrornak, hanem tudatos hatalomépítési szándékkal.

Mivel a formálódó új magyar államszervezetben az államfői tisztséget kívánta megszerezni, kulcsfontosságú volt számára, hogy a küszöbön álló nemzetgyűlési választások eredményeként megfelelő összetételű parlament üljön össze. Olyan, amely kész őt megválasztani kormányzónak. Ehhez viszont meg kellett akadályozni minél több szociáldemokrata, illetve liberális képviselőjelölt bejutását a parlamentbe. A fehér-terror folytatódásának ez volt az egyik fő politikai indítéka. A különítményesek a konzervatív kormányzattal karöltve novembertől újult erővel láttak hozzá a baloldal megtöréséhez, megfélemlítéséhez, visszaszorításához.

Egymást követte a szociáldemokrata képviselőjelöltek letartóztatása, elhurcolása. Büntetlenül folytatódtak a politikai gyilkosságok is. Az Ostenburg-Moravek Gyula vezette különítmény fegyveresei alig több mint egy héttel a választások előtt hurcolták el lakásáról a Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjét, akit aztán meggyilkoltak a Palace Szálló pincéjében. A fővezér és a konzervatív körök számára végül a terror eredménnyel járt: a Szociáldemokrata Párt bejelentette, hogy a féktelen terror elleni tiltakozásul nem indulnak a nemzetgyűlési választásokon.

Horthy számára kiemelt jelentőségű volt az ellenzéki sajtó keménykezű megregulázása.  Siófoki főhadiszállásán már szeptemberben dühödt ingerültséggel nyilatkozott a fővárosi lapokról, amelyek bírálták csapatainak dunántúli kilengéseit. A belügyminiszter és több tekintélyes arisztokrata előtt kijelentette, hogy azok, akik ilyen cikkeket írnak, „fürödni fognak" a Dunában. Különösen a szociáldemokraták befolyásos lapjával, a Népszavával kívánt leszámolni. Az újság ugyanis bátor hangon bírálta a terror különböző megnyilvánulásait. Így például 1919 decemberében cikksorozatot közölt a Héjjas Iván vezette különítmény Kecskemét környéki vérengzéseiről, és követelte a felelősök megbüntetését. Válaszul a lap szerkesztőjét, Somogyi Bélát és a cikksorozat íróját, Bacsó Bélát 1920. február 17-én az Ostenburg-különítmény tagjai elhurcolták, kegyetlenül megkínozták, majd a Dunába dobták őket. A budapesti rendőrség, amely nem tartozott a fővezérség alárendeltségébe, hamar beazonosította a tetteseket. Az a hatüléses autó ugyanis, amelyen a különítményesek áldozataikat vitték a Duna-part felé, a hadsereg kötelékéhez tartozott. Ráadásul a gyilkosság éjjelén elővigyázatlanságból nekiütköztek az újpesti sorompónak, s az ott posztoló rendőrök fel is írták a megsérült autó rendszámát. Horthy azonban leállíttatta a nyomozást, s a bíróság felmentette a tetteseket.

Ilyen előzmények után a megfélemlítettség légkörében került sor a kormányzóválasztásra a Nemzetgyűlésben 1920. március 1-jén. Annak ellenére, hogy Horthynak nem volt valóságos ellenjelöltje, a szavazás napján az Országház előtti teret és annak folyosóit fegyveres különítményesek szállták meg. A parlament Horthy Miklóst választotta Magyarország kormányzójává.

Az ezt követő negyedszázad rendszerének névadója tehát elnyerte az áhított államfői tisztséget. E kormányzói pozíciónak azonban kezdettől fogva súlyos tehertétele volt, hogy a megszerzéséhez nagyszámú  politikai gyilkosságon át vezetett az út.

Olvasson tovább: