„Minden társadalomban akadhatnak olyanok, akik jobban szeretik a háborút a békénél. (…) Az viszont felettébb kétséges, hogy találnánk a Földön olyan népet, amelynek többsége a halált választaná az élettel szemben” – írja Natan Saranszkij A demokrácia védelmében című könyvében. A közép-kelet-európai ellenzéki mozgalmak annak a Moszkvai Helsinki Csoportnak a logikájára épültek, melyet a cionista hős alapított barátaival – állítják az elmúlt század kutatói.
A tevékenysége miatt kilenc év börtönre ítélt orosz matematikus szerint a nem demokratikus rendszerek alkalmatlanok bármiféle békepaktum betartására, hiszen a „zsarnokság mindig veszélyt jelent a békére”. A rendszer, ami saját népének elnyomására épül, szükségképpen nem lehet megbízható. Saranszkijt hazaárulásért tartóztatták le, pedig valódi bűne az volt, hogy – megfogalmazásában – „az emberi jogokért, valamint a szovjet zsidók kivándorlási jogáért küzdött”.
A Szovjetunióban szerveződött ellenállás szárba szökkenésének időszaka a hetvenes évek második felére, a szabadság magjának elvetése pedig konkrétan 1976. április 12-ére esett. Ekkor alakult meg a Moszkvai Helsinki Csoport – Ljudmilla Alekszejeva, Jelena Bonner, Andrej Szaharov és Saranszkij részvételével, Jurij Orlov vezetésével. A szándék: felhívni az egyezményt aláíró 35 ország figyelmét az emberi jogok megszegésének veszélyeire és nem utolsósorban következményeire. A csoport számos dokumentumot adott ki, többek között olyanokat, melyek a pünkösdiek, a litván katolikusok és a krími tatárok üldöztetéséről szóltak. A híreket a BBC-n, az Amerika Hangján és a Szabadság Rádión keresztül szétspriccelték a nyugati világban, hatást gyakorolva természetesen a közép-kelet-európai, lassan formálódó ellenzéki csoportok gondolkodásmódjára is.
A korszakkal foglalkozó történészek mindegyike egyet- ért abban, hogy 1975-ben a Helsinki Nyilatkozatot csatlósaival egyetemben aláíró Szovjetunió nem gondolta komolyan a harmadik kosárban megfogalmazott szabályok betartását. S meg is lepődött, amikor az emberi jogi nyilatkozatot számon kérték rajta, pláne azon, hogy határon belülről.
A magyarországi ellenzéki csoportoknak ugyan nem volt személyes kapcsolatuk a moszkvaiakkal, de tevékenységüket figyelemmel kísérték – nyilatkozta a Heteknek Kőszeg Ferenc (fenti képünkön). A Magyar Helsinki Bizottság egyik alapítója szerint a környező országokban ébredező politikai tudatosodás egyik mérföldköve volt a moszkvai csoport tevékenysége: szokatlan volt mind a módszer, mind a tartalom. A későbbi demokratikus ellenzék tagjai tudtak arról, hogy a Szovjetunióban cenzúrázatlan kiadványokat készítenek és terjesztenek, hallottak a Mindennapi Események Krónikája című folyóiratról, és már ismerték a szamizdat szót. A Moszkvai Helsinki Csoport ezt a munkát folytatta, ők voltak azok, akik emberi jogi alapon, a Helsinkiben elfogadott elvek alapján bírálták a fennálló rendszert. A hetvenes évek elején – mondja Kőszeg – a későbbi ellenzék egy része még a marxizmus ígéreteit, a kizsákmányolás- és elidegenedésmentes társadalom ígéretét kérte számon a fennálló rendszeren. A fordulat a hevenes évek közepén a Helsinki Egyezmény voltaképpen senki által nem várt következménye volt: ekkor került a szovjet rendszer bírálatának a középpontjába az emberi jogok, az alapvető szabadságjogok ügye. Ennek a fordulatnak a létrejöttében történelmi szerepe volt Jurij Orlovnak, Natan Saranszkijnak és társaiknak: a Moszkvai Helsinki Csoportnak. Erre az alapra épült – mondja a Beszélő egykori szerkesztője – Csehszlovákiában a Charta ’77 elnevezésű dokumentum, amelyet sok százan írtak alá, és amely nemzetközi figyelmet keltett. A Charta szóvivőinek elítélése elleni tiltakozást 1979 őszén Magyarországon mintegy kétszáz-ötvenen írták alá: ezzel az eseménnyel jött létre a magyar demokratikus ellenzék mint politikai mozgalom. A „létező szocializmus” országaiban kibontakozó emberi jogi mozgalom végképp aláásta a rendszer hitelét – állítja Kőszeg –, és ezzel jelentős mértékben hozzájárult az összeomlásához. Ezt persze nem lehetett előre látni.
„Saranszkijt, Orlovot sok évi kényszermunkára ítélték, börtönbe kerültek az ellenzékiek Lengyelországban, Csehszlovákiában is, ezzel az eshetőséggel mindannyian számoltunk Budapesten is. 1983 márciusában, amikor egy sokórás késő esti házkutatás után kihallgatásra vittek, biztos voltam benne, hogy leghamarabb két-három év múlva szabadulok.
Amikor hajnali ötkor mégis kiengedtek, akkor vált világossá számomra, hogy a rendszer nem akar látványos politikai pereket. Magyarország gazdasága akkorra már olyan mértékben függött a Nyugattól – fűzi hozzá a későbbi SZDSZ-alapító–, hogy nem kockáztathatta, hogy néhány ellenzéki bebörtönzése miatt elveszítse a nyugati hiteleket, amelyek néhány évig még életben tartották a rendszert.”
A magyar demokratikus ellenzék történetét feldolgozó könyvében Csizmadia Ervin alig tér ki a Saranszkij – Szaharov szálra – kezdi a témával kapcsolatos fejtegetéseit Földes György. A Politikatörténeti Intézet vezetője szerint az állam nyilván úgy érezte, hogy nem gyakoroltak akkora hatást a hazai demokratikus politikai csoportosulások működésére. Amit mindenképpen figyelemmel kísértek Magyarországról, az a szovjet vezetés mindenkori válasza volt saját ellenzéke szervezkedésére. Ha keményedést tapasztaltak a moszkvai elvtársak részéről, a közép-kelet-európai országokban, így Magyarországon is szigorúbban léptek föl az ellenzékkel szemben. A Saranszkij-per kimenetele elodázhatta, késleltethette az ellenzéki mozgolódást, de megállítani már nem tudta.
