A 2008-ban hazánkat is elérő pénzügyi és gazdasági válság első napjait próbálja rekonstruálni a tíz közéleti és gazdasági szereplő interjúit tartalmazó Álomcsőd című kötet. A szerzők, Martin József Péter és Várkonyi Iván felelevenítik az első reakciókat, és természetesen megpróbálják felvázolni a csődközeli állapot kialakulásának okait, valamint a várható folytatást is.
Mint köztudott, a hazánkat is megrázó pénzügyi, majd gazdasági válság a tengerentúlról indult világrengető útjára. Farkas István, a PSZÁF Felügyeleti Tanácsának volt elnöke a könyvben azt állítja, két dolgot senki sem láthatott előre: azt, hogy 2008 szeptemberében a Lehman Brothers nevű bankot hagyják bedőlni, illetve azt, hogy – részben ennek a hatására – a bankrendszerben olyan pánik alakul ki, amire hetven éve nem volt példa: „A bankok nem azért nem hiteleztek egymásnak, mert attól féltek, hogy a másik tönkremegy, és akkor a pénzüket nem kapják vissza. Azért ültek rá a forrásaikra, mert attól tartottak, ha másnap nekik kell a pénz, nem kapnak majd. Úgy alakult ki a likviditáshiány, hogy közben iszonyatos pénzek parkoltak itt is, ott is. Vagyis: nem az volt a gond, hogy nem volt pénz, hanem az, hogy mindenki attól tartott, hogy nem lesz” – mondja Farkas.
A kötetben megszólal Bajnai Gordon korábbi miniszterelnök is, aki a válság kirobbanásának idején gazdasági miniszter volt. Bajnai szerint 2008 őszén „a krízis még csak a képernyőn zajlott, a választópolgárok számára nem volt kézzel fogható összefüggés a Lehman Brothers bedőlése, illetve a forintpiaci események és a kenyér ára között. Akkor még a lakosság nagy része valóban csak a hírekből hallott a válságról, talán el se hitte, hogy elér bennünket”.
Kovács Árpád, aki 1997 és 2009 között az Állami Számveszőszék elnöke volt, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Magyarországot már régóta csak „a nemzetközi pénzbőség tartotta egyensúlyban, mert a külföldiek számolatlanul adták a hitelt”. Kovács szerint ennek köszönhetően vélték úgy a döntéshozók, hogy menedzselhető a folyamat, mely során a lakosság nettó megtakarító helyett nettó eladósodóvá vált. Az ÁSZ elnöke azt mondta, a súlyos problémáról több számvevőszéki jelentésben is tájékoztatást adtak, ám ezekre „különösebben nem reagált senki”.
A kötet szerzői a válság „megérkezésének” pontos dátumát is körüljárják. „2008. október 9-e egy nagyon érdekes nap volt – mondja Heim Péter befektetési bankár, aki 2004 és 2009 között az Aegon Alapkezelő elnök-vezérigazgatója volt. Pár nappal korábban a hazai valuta árfolyama még 250 alatt volt; a döntéshozókban még nem tudatosultak a problémák. Azt mondogatták, hogy Magyarországot el fogja kerülni a válság. A külföldi bankok viszont elkezdték kiszivattyúzni a pénzt, és jelezték, hogy ezt folytatni is akarják. Ők látták, hogy a forint még viszonylag erős, viszont gyengülni fog, mivel a tőkeáramlás hihetetlen méreteket öltött, és a külföldi fedezeti alapok, a hedge fundok ráugrottak Magyarországra. A kormányzati döntéshozókban csak október 9-én és 10-én tudatosult, hogy nagy baj van” – emlékszik vissza a kritikus időszakra Heim.
Magyarországon körülbelül egymillió-hétszázezer devizahitel van, ami azt jelenti, hogy három-négymillió ember érzi meg szinte rögtön – de legalábbis a következő törlesztőrészletről kapott értesítőből –, ha megroppan az ország iránti bizalom, vagy ha egy meghatározó politikus egyetlen rossz mondatot mond, egyetlen rossz döntést hoz.
Ebből azonban nem következik az, hogy a bankok a lakosság kiszipolyozásában érdekeltek, derül ki Farkas István érveléséből: „A bankok értelemszerűen érdekeltek voltak a piaci expanzióban, az ügyfelek pedig a kisebb kamatokban – ennek eredménye a devizahitelezés növekedése.”
Ma már közismert, hogy a legnagyobb veszteséget a devizában eladósodott lakosság volt kénytelen elkönyvelni. Pedig lett volna megoldás ennek elkerülésére: „Megoldás, hogy a gazdaságpolitika azt mondja: annyi hitelt adhatnak a bankok, amennyi betétjük van. És el kellett volna mondani azt is a magyar népnek, hogy túlfogyaszt. Ám ez politikailag bajos, és igazság szerint 1957 óta nem árulta el a magyaroknak senki, hogy ezt így nem lehet csinálni” – mondja a kötetben Farkas István.
Heim Péter úgy emlékszik, hogy már szeptember végén kapcsolatba lépett Bajnai Gordonnal, aki akkor még gazdasági miniszter volt. Heim arról tájékoztatta Bajnait, hogy „fel fog robbanni minden, feszül az államkötvénypiac, a finanszírozás kezd leállni, a belföld nem képes felszívni az állampapír-kínálatot, tőkeáramlás látszik, óriási spekulatív prés alá került a forint. Amikor beszéltünk, 252 volt a forint–euró árfolyam. Estére, amikor bementünk a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztériumba, már 263 volt”.
Kovács Árpád szerint a „kormányon lévők egyszerűen nem akarták elfogadni, hogy ez nemcsak pénzügyi válság, hanem az át fog váltani gazdasági, majd társadalmi krízisbe, ami – ha nem változtatnak – elsodorja őket”.
A kormányzatnak címzett figyelmeztetésről Demján Sándor nagyvállalkozó, a Vállalkozók Országos Szövetségének elnöke is beszél a könyvben: „Amikor az Érdekegyeztető Tanácsban többen jeleztük a gondokat, az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc nyilvánosan arra szólított fel bennünket, el lehet menni Magyarországról.”
Bajnai Gordon arra nem emlékszik, hogy pontosan ki mondta azt, hogy a nemzetközi szervezetekhez kell fordulni segítségért. Azt viszont pontosan fel tudja idézni, mikor merült fel ez először: „Aznap este, amikor a spekuláció következtében az OTP-részvény és a forint árfolyama egyszerre zuhant, Veres János összehívott egy tanácskozást a Pénzügyminisztériumban.” Veresen kívül jelen volt Kovács Álmos szakállamtitkár, Szarvas Ferenc, az Államadósság Kezelő Központ vezérigazgatója és Simor András jegybankelnök is. A megbeszélés egy szakaszában megjelent Csányi Sándor, az OTP Bank elnök-vezérigazgatója és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. „Még akkor ott este megkezdődtek az informális tárgyalások, az egyik szobából a jegybank vezetője hívta fel a Nemzetközi Valutaalap (IMF) illetékeseit, a másikban pedig Gyurcsány Ferenc beszélt az Európai Bizottság tagjaival és a nagyobb európai országok miniszterelnökeivel” – idézi fel az eseményeket Bajnai.
„2008. október 9-én néhány óra alatt a piac egyidejűleg óriási nyomás alá helyezte az OTP részvényét, a forintot és az állampapírpiacot. Világos volt, hogy ezt a helyzetet nem tudjuk egyedül megoldani. Én azt javasoltam, forduljunk az IMF-hez, mire kormányoldalról hozzátették, hogy ezzel egy időben az Európai Uniótól is kérjünk segítséget. Aznap este mindezt meg is tettük” – erősíti meg a fentieket Simor András, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke.
Heim Péter ugyanakkor részletesebben bontja ki a történteket, így az is kiderül, hogy – legalábbis beszámolója szerint – a döntéshozók még ekkor sem voltak tisztában a helyzet súlyosságával: „Gyurcsány Ferenc is összehívott egy találkozót. Többen voltunk ott fiatal közgazdászok. Akkor tudtuk meg, hogy már tárgyalnak a Valutaalappal. Megkérdeztem: milyen összegről? Azt mondták: egymilliárd dolláros csomagról. Megdermedtem. A politika ugyanis még akkor sem volt tisztában a probléma nagyságával. A kormányfő később meg is kérdezett minket ezen a tanácskozáson, mit gondolunk, mekkora a gond. Azt mondtuk, hogy minimum tízmilliárd dolláros hitelre van szüksége az országnak. Végül a 20 milliárd eurós hitelcsomag megérkezése 2008 októberében egy időre hálót tartott alánk. A következő év január–februárjában azonban már látszott, hogy ez a háló szakadozik, és további erőteljes lépés nélkül nem lehet megúszni.”
Surányi György, az MNB korábbi elnöke úgy látja, 2008 őszén nem volt reális veszély az államcsőd, mert a kormány – a Magyar Nemzeti Bankkal közösen – időben fordult a Nemzetközi Valutaalaphoz, amely az Európai Unióval és a Világbankkal kiegészítve rugalmasan és nagyvonalúan szállt be a magyar program finanszírozásába.
Demján Sándor viszont azt mondja, ez a rugalmas és nagyvonalú segítség a világgazdasági válságnak szólt: „A világgazdasági válság mentett meg minket. Ha az nincs, nem kapunk pénzt sem az Európai Uniótól, sem pedig a Valutaalaptól” – vélekedik a nagyvállalkozó.
A kötet szerzői természetesen annak okait is firtatják, hogy mi vezetett Magyarország ilyen mérvű sebezhetőségéhez. Kovács Árpád korábbi ÁSZ-elnök lesújtó véleményt alkotott: „A magyar államigazgatás 2006 óta gyakorlatilag nem működik. Nem mer dönteni, ha pedig valamit elhatároz, akkor azt nem hajtja végre. Mindig van egy adott ügyben két egymásnak tökéletesen ellentmondó határozat. Az államigazgatásnak egyáltalán nem tettek jót az elmúlt évek sorozatos átszervezései. Az apparátusok egyszerűen védekező üzemmódra kapcsoltak, a legjobban mindig akkor jártak, ha nem döntöttek.”
Az ÁSZ korábbi elnöke Gyurcsány Ferencre utalva úgy nyilatkozik: „anélkül, hogy távozna, senki sem mondhatja, hogy eddig becsapott mindenkit, és hazudott. Nemcsak arról van szó, hogy eltitkolt volna valamit, hanem arról, hogy tudatosan mást állított, mint a valóság. Pedig számos független közgazdász és független intézmény – köztük az ÁSZ is – korábban már jelezte, hogy a gazdasági helyzet, az államháztartás pozíciója más, mint amiről a kormány beszélt”.
Kovács szerint ez 2004 óta gyakorlat volt: „Azt mondták, a békákat se kérdezik meg, amikor a mocsarat lecsapolják. Azt hajtogatták: szakmailag lehet, hogy az észrevételek jogosak, de mi egy másik síkon gondolkodunk.” Az a bizonyos másik sík az ÁSZ egykori elnöke szerint a hatalom megtartását jelentette.
Magyarország a Világbank eladósodottsági listáján a vizsgált 183 országból a 151. helyen végzett, éppen Burundival került egy szintre – emlékeztet a szomorú tényre Demján Sándor. A nagyvállalkozó úgy véli, „a világon senki nem gondolja, hogy hitelből lehet jóléti rendszerváltást csinálni. Ám a szocialista–szabaddemokrata kormány nemcsak osztogatott és vezetési hibák tömkelegét követte el, hanem olyan társadalmi közeget is teremtett, olyan szemléletet honosított meg, amely lehetetlen helyzetbe hozta azokat a magyar vállalkozókat, akik a gazdasági fellendülés alapját adhatják. A sajtó és az értelmiség hathatós támogatásával nálunk közutálat övezi azt, akinek pénze van” – állítja Demján.
Felcsúti Péter, a Bankszövetség 2008–2009 közötti elnöke osztja Demján és mindazok nézeteit, akik úgy vélik, az elmúlt évtized kormányai elhibázott politikát folytattak: „A magyar társadalompolitika az elmúlt tíz évben a fogyasztásra épített, minden eleme azt ösztönözte a szociális segélyektől kezdve a 13. havi nyugdíjon és fizetéseken át a száznapos programok minden pontjáig. Ezzel a kormány azt üzente: megvolt a rendszerváltás meg a Bokros-csomag, most már tényleg megérdemeljük, hogy fogyasszunk. Ezt az üzenetet a lakosság megértette. A kormányok a fogyasztás ösztönzésével turbózták fel a gazdasági növekedést. A fogyasztás ösztönzésére pedig kiváló eszköz a hitel: azt mondjuk a lakosságnak, hogy a jövőbeni jövedelmét is elfogyaszthatja, hiszen azt sugalljuk neki, az biztosan nagyobb lesz, mint a mostani. Ez volt a magyar gazdasági modell. A bankok alkalmazkodtak ehhez, mert piaci szereplőként ez a dolguk.”
Surányi György szerint menet közben is lehetett volna változtatni, ám ennek elmulasztásában az MNB-nek is jelentős felelőssége van: „Máshol tartanánk, ha a jegybank legalább a 2006 nyarát követő időszakban figyelembe vette volna azt a tényt, hogy a költségvetési politikában és a jövedelempolitikában valódi fordulat következett be: a kormány nagyon súlyos kiigazítást hajtott végre, Magyarország két év alatt a 11 százalékot meghaladó szintről 4 százalék alá vitte le az államháztartási hiányt. Erre, ahogyan most látjuk, a görögök, az írek vagy a spanyolok nem képesek. Ha ebben a periódusban a jegybank nem próbálja mindenáron – és csupán rövid távon – levinni az inflációt, hanem figyelembe veszi a külső egyensúly és a pénzügyi rendszer stabilitásának fontosságát, akkor kevésbé szigorú monetáris kondíciók mellett sokkal kevésbé értékelődött volna fel a reálárfolyam. Így sokkal kevésbé nőtt volna meg a belföldi, fogyasztási célú devizahitel-kereslet. A 2006 nyara és 2008 tavasza között drámaian felértékelődött árfolyam kedvezőtlen hatása aligha vitatható ” – állítja Surányi, aki tehát úgy véli, hogy bár semmi nem menti fel azokat, akik éveken át súlyosan felelőtlen jövedelmi és fiskális politikát folytattak, vagy éppen erre buzdítottak, „de azt sem mondhatjuk, hogy a jegybanknak nincs felelőssége abban, hogy Magyarország ilyen helyzetbe került”. Surányi szerint az MNB-nél a válság előtti évekig és a krízis alatt is úgy tettek, mint akik nem is értik: felelősségük van abban, hogy miként alakul a hitelek dinamikája, vagyis hogy milyen gyors ütemben adósodik el a lakosság és a vállalatok.
Demján Sándor állítja, az alapvető hiba Medgyessy Péter száznapos programja volt, de emellett az sem igaz, hogy Magyarország 2008 őszén lett fizetésképtelen: „Magyarország már négy évvel korábban, 2004 őszén csődben volt, amikor arra hivatkozva, hogy van néhány áfacsaló, a kollektív bűnösség elve alapján a teljes gazdaságnak nem térítették meg a forgalmi adó befizetéséből jogosan visszajáró 500 milliárd forintot. Már akkor fizetésképtelenek voltunk, ezért volt az államnak szüksége arra a pénzre, ami egyébként a vállalkozóknak járt volna. Ám ezt akkor nem hozták nyilvánosságra: egy normális demokratikus államban mennie kellett volna a kormánynak, és tele lett volna ezzel a csalással az egész sajtó. Hiszen ez indította el a gazdaságban azt a belső adósságspirált, ezzel a gazdasági fejlődés megtorpanását, amelyből még ma sem kecmeregtünk ki” – vélekedik Demján.
Simor András viszont arra emlékeztet, hogy hazánk 1981 és 1982-ben, 1986 és 1987-ben, valamint 1994 és 1995-ben is hasonló eladósodási válsággal küzdött, és mindig a szikla széléről táncolt vissza. A nyolcvanas évek elején az új IMF-tagság segített, 1996-ban a Bokros-csomag húzta ki az országot a csávából. Felcsúti Péter, a Bankszövetség korábbi elnöke mondta azt – és igaza volt –, hogy a magyarok nagyon jól tudnak válságot kezelni, „csak” a válságot megelőzni nem képesek. „Talán ebből a mostani válságból levonjuk a hosszú távú következtéseket” – bizakodik a kötetben az MNB elnöke.
Kevésbé derűlátó Demján Sándor, aki kontinentális bajokat is lát: „A legnagyobb probléma mégiscsak az: nem látszik, hogy Európa tanulna a válságból. Valószínűleg az európaiak úgy gondolják, hogy a dolgos kínaiak és indiaiak továbbra is el fogják őket tartani. Pedig ez nem így lesz. Ha Európa nem képes engedni a szociális vívmányokból, ha nem képes visszaállítani a munka, a termelés becsületét, akkor ezt a társadalmat el fogják törölni azok a hatalmak, amelyek hajlandók dolgozni.”
Magyarország jövőjével kapcsolatban Demján szerint a kulcs a munkakultúra fejlődése: ha nem fejlődik, akkor nem lesz magyar társadalom.
A fiatalok világpolgárok: ha máshol jobb életet találnak, el fognak menni. Akinek keresett a munkája, külföldre megy, és nem fizeti meg a drága magyar állam árát, a múlt hibáinak költségeit. Ebből pedig Demján szerint az következik, hogy „maradnak a nyugdíjasok, a szociális rászorulók, és egyre lejjebb csúszunk”. A nagyvállalkozó ugyanakkor úgy látja, a válság történelmi lehetőséget teremtett a változásra, hiszen megmutatta: ez így nem mehet tovább.
