Ki az igaz magyar?

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Irodalmi gondolatok hazáról, nemzetről, szeretetről, összetartozásról

Bizonyos körökből olyan hangulatkeltés árad ma Magyarországon, hogy, aki nem áldoz lovat, vagy nem jár Szent Korona-imádásra, az nem is becsületes magyar. Ha nem rendelkezünk etnikai vagy osztályharcos alapú ellenségképpel, szerethetjük-e hazánkat, nemzetünket, vagy ettől megfosztatunk, mert nem csaholunk együtt a gyűlölködő „farkasfalkával”? Ez az írás bátorítás azoknak, akik úgy tartják, hogy nem ők a nemzetidegenek, hanem talán a nemzeti gondolatot fegyverként használók tértek el nemzeti létünk eredeti értelmétől.

A hazáról, nemzetről szeretnénk szólni olyan irodalmi szövegekre hivatkozva, amelyeknek meg kellene határozni nemzettudatunkat. Mivel a különböző oktatási programok által szétnyűtt tananyagok már csak foltokban (vigyázat!) tartalmazzák ezeket a reformkori nemzeti forrás idején kicsapódott finomkristályokat, mai korunk megnyerheti az újrafelfedezés örömét. Vagy a Vörösmarty által vizionált nemzethalált, árpádsávba csomagolva.

Mi a haza, nemzet?

A haza eszmény, amely meghatározza, hogyan gondolkodunk magunkról, kifejezi pozitív törekvéseinket. Létezik egy eszményi haza (ha létezik) az itt élők gondolataiban, önmagukról alkotott képében, ami azt is meghatározza, hogy milyen világot hozunk létre magunk körül, továbbá egységbe foglalja a nép gondolatait céljairól, múltjáról, jelenéről, jövőjéről.
Ha egyszerűen meg akarjuk határozni, hogy Magyarországon mi a haza, milyen pozitív gondolatokat tudunk kapcsolni a nemzetünkről kialakult képhez, egyértelműen 1848 március-áprilisához kell visszanyúlnunk, ugyanis ez a magyar nemzet születésének a pillanata. Az addigi különböző jogállású, származású, kiváltságokkal és kötelezettségekkel barázdált csoportok ezen események hatására váltak egységes nemzetté.
A magyar irodalomban egyértelműen kimutatható, Bessenyeitől kiindulva Kazinczyn, Kölcseyn keresztül egész Adyig, Móriczig, Babitsig, sőt Radnótiig ívelő nemzetképet kell vizsgálnunk, ha meg akarjuk tudni valójában, hogy milyen a magyar nemzet.

Polgári szabadság

„A haza nem azon darab föld, melyen születünk. Nem a hegylánc, melynek kékellő csúcsaira a gyermek vágyódva feltekint, nem a térség, mely az ifjút nőni látta; nem a folyó, melynek hullámzásánál az ifjú szívét vágyak töltik el, teszik azt, miért a férfi halni kész. Hasonló vidékeket találunk a föld más részeiben is, s a szív ezért nem érzi magát honosabbnak rajtok.
A haza több. Azon hely, melyen magunkat szabadoknak érezhetjük, melyben csak hasonlókat találunk, melynek története dicsőségünk, virágozása boldogságunk, jövője reményünk; hol házunk áll, hol homlokunk izzadságával munkált vetéseink zöldellnek, hol idegeneknek nem tartatunk, s nincs éldelet, melyet legalább reménylenünk nem lehetne; ez a haza, ez az, miért csak a gyáva nem áldozza életét, s kinek ezt nem adók, attól áldozatokat kívánni kegyetlenség.
Vagy nem ezt bizonyítják-e az emberi nem történetei első lapjuktól az utolsóig? – nem látjuk-e mindig s mindenütt, hogy honszeretet soha szolgák erénye nem vala, hanem csak a szabadságban verheti gyökereit, s csak véle együtt terjed a polgárok szívében?” (Eötvös József: A zsidó emancipációról)
Eötvös József szerint a haza elsődleges alapja a szabadság, amely biztosítja az itt élők számára a boldogulás és a pozitív célok kifejlésének lehetőségét. A szabadság az az érték, amely létrehozza a nemzet iránti elkötelezettséget, amely által, fejti ki később, létrejön az egység a különböző – előzőleg egymással harcoló – etnikai csoportok között, amely alapja a nemzeti egységnek, ahogy ezt láttuk is a ’48-as eseményekben megvalósulni.

A haza és az emberiség

„Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen feltétele. Az emberiség egésze nem egyéb számtalan háznépekre oszlott nagy nemzetségnél, melynek mindegyik tagja rokonunk, s szeretetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tart.
Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belől találkozik; kik büszkén tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? Véled-e, hogy ezen hazaszeretet az, mely az erények koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog, s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal említtetik?” (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz)
Fontos refomkori gondolat, hogy az általános emberszeretet (felebaráti szeretet) konkrét tárgya a haza. Mivel az emberiséget általában nem tudjuk szeretni, ezért a hazánk dolgai iránti felelősség, a feleink iránti szeretet az általános filantrópia gyakorlati kifejeződése. Ez azt is jelenti más oldalról, hogy a nemzet nem a szeparáció eszköze, hanem éppen ezen keresztül kapcsolódhat az egyes ember a „népek hazájához”, a „nagyvilághoz”. (Feltűnő, hogy ez a felfogás mennyire rokon a bibliai nemzetképpel, amely szerint a nemzeti kereteket Isten többek között azért hozta létre, hogy a népek azon keresztül kapcsolódjanak az üdvtörténethez, a nemzeti kultúrák fő célja pedig az, hogy minden nyelvben élők hallják saját nyelvükön az evangéliumot. Nem véletlen a bibliafordítások katalizátor hatása a nemzeti nyelvű kultúrákra.)

Felelősség, jogok, kötelességek

„Az ember egyedül gondolva nem több a magányos vadállatnál, mely élte fenntartásáért zsákmányt keresve bolyong. Emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki; s amint valamely embertársaság szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát: polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatának. Ezért kell minden mívelt embernek a hazát legfőbb gondjává tennie; s ez mindenekfelett oly hazákról értetik, hol az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni joga s kötelessége van. Mert jog és kötelesség egymástól soha el nem választhatók.” (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz)
Kölcsey unokaöccsének szóló intései talán még sohasem voltak annyira aktuálisak, mint manapság. A zsákmányt szerző magányos vadállat képe korunk egyik fő szimbóluma lehetne. Ezzel szemben hívja fel a figyelmet Kölcsey a társadalom alapjait jelentő jogok és kötelességek, szabadság és felelősség finom rendszerére, amely gondolatok a 16–17. századi protestantizmusból és természetfilozófiákból származnak, és a mai napig meghatározzák a világtörténelem első szabad állama, az Amerikai Egyesült Államok politikai berendezkedését is.

Befogadó nemzet

A befogadó nemzet képét legplasztikusabban talán az aradi vértanúk tablója fejezi ki, ahol egymás mellett sorakozik magyar nemes, polgár és gróf; horvát és szerb főtiszt; magyarországi német polgár, osztrák tiszt és német birodalmi gróf stb., akik együtt harcoltak a magyar szabadságért. A magyar nemzet születéséból nem lehet kitagadni a több zászlóaljat adó magyar zsidóságot vagy a szabadságharc idején díszmagyarba öltöző, magyar beszédre átálló hazai német polgárságot. Idegen a szabadságharcban megnyilvánuló testvériségtől az etnikai megkülönböztetés. A nemzet (újjá)születésének pillanata egy olyan remek, kitüntetett pillanat, amely még a mai napig is a leginkább összetartja az ország különböző nemzetiségeit.
Ezt a befogadó nemzetfelfogást a magyar nemesség hagyományaihoz is sorolja Mikszáth Kálmán. Fekete város című regényében arról beszél, hogy a magyar nemesség erejét az adta, hogy soraikba, a kiváltságok bástyái mögé mindig befogadták származástól függetlenül azokat, akik valamilyen területen kitűntek, így ez a vár, a nemesség vára a kiválóságok által állandóan csak gyarapodott. A liberális nemesség felfogása ezeket a jogokat terjesztette ki az ország minden rendű és rangú állampolgárára.

Munka és verseny

A 19. századi nemzeti átalakulás fő problémája az volt, hogy a modern világ kihívásaira sikerül-e megadni a túlélést biztosító hatékony nemzeti válaszokat. Ezt a kérdést érzékelve nevezték Kossuthot a magyarok Mózesének. Az alábbi Jókai-részlet a reformkori nemzeti gondolat válaszait bontja ki:
„Sok ideig volt jelszavunk: »Extra Hungariam non es vita; si est vita, non est ita.« (Magyarországon kívül nincsen élet; ha van élet, nem ilyen élet.) Ez egy szomorú ábránd; mert nálunk nincs semmi élet. De mi alszunk. Növényéleten tengünk. Magunk magunkat dicsérjük, s az idegen nevet rajtunk, vagy nem ismer bennünket. Legszegényebb népe vagyunk a földrésznek. S amíg alszunk, észre sem vesszük, hogy elenyészünk. Nem tűz, nem fegyver fogyaszt el bennünket, hanem az alvás…
Köznépünk, ahol magánál műveletlenebb népfajhoz ér, abba tömegestől beleolvad; mert a műveletlenség nagy kényelem, s a piszok ragad. Polgári osztályunk nincs. A kereskedelem kikerüli országunkat. Külföldi pénz fél hozzánk bejönni.
Koldusok nemzete vagyunk, kik magukat uraknak álmodják. Hát miért nekünk ez az álom? Ébredjünk fel belőle, s lássuk meg, hogy elmaradtunk a sivatagban; míg el nem takar bennünket a homok. (...) Én a magunk faját oly életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelműnk! (...) Nincs egy központja az országnak, mely a tehetségeket egyesítse, mely irányt adjon, s a magasabb pályákra vállalkozókat azokon megtelepíteni is segítse.
Küzdeni fogunk ( …) a győzelemért, s a küzdelem már maga diadal lesz.
– Mivel küzdötök?
– A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval, gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, akik élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz; temessenek el bennünket; megérdemeltük.” (Jókai Mór: És mégis mozog a föld...)
A válaszok: a munka és a küzdelem vállalása, az emberek tett­erejének felgerjesztése, a mai korban is aktuális üzenetek. Nálunk boldogabb sorsú nemzetek történelmére pont az volt a jellemző, hogy felelős államférfiak kritikus helyzetekben az emberek felelősségérzetére apellálva hívták aktív részvételre az embereket közös dolgaik megoldására. Gondoljunk csak Churchill, Roosevelt, Kennedy történelmi sorsfordulókon mondott beszédeire. Míg nálunk politikusaink magukat kínálják mint megoldásokat. Láthatjuk a különbséget. De azért ezt jó látni Jókainál, hogy felelősebb korokban nálunk is felelősebb válaszokat keresett a nemzet vezetésére magát hivatottnak tartott politikusréteg. 

Erkölcsi alapú nemzetkritika

Kissé neurotikus korunk jellemzője az olykor elhangzó nemzetkritikus megjegyzések túlreagálása. Ha ahhoz viszonyítunk, amit az elmúlt évben kapott Kertész Imre, lehet, hogy Eötvös Józsefet ma a nyílt utcán köpdösnék le, de az biztos, hogy egykori nemzeti nagyságunk a Kuruc.infón rendszeres címlapszereplő lenne mint a nemzet idegenszívű bomlasztója:
„Keleti nép vagyunk, és nem azért jöttünk nyugatra, hogy itt újra fáradozzunk, sőt egy barátom meggyőződése szerint őseink csak azért hagyták el őshazájukat, hogy olyan országot keressenek, ahol a nap később kel, s így tovább aludhassanak: valóban igazságtalanság volna tőlünk, utódaiktól azt kívánni, hogy mi, akiket Isten a legnemesebb népnek teremtett, hosszú robotnak tekintsük életünket.” (Eötvös József: A falu jegyzője)
Persze azokról a módszerekről is megvan Eötvös véleménye, amelyekkel ma legkönnyebben lehet átugrani a parlamenti bejutási küszöböt:
„Mutasson nekem valaki országot, ahol a népszerűség kevesebbe kerülne, mint minálunk. Másutt az állampolgár egész életét hazájának szenteli, sőt, néha meg is kell halnia érte. Testét, vérét áldozza, hogy érettük nagy nevet kaphasson cserébe. Nálunk, ha a marhahús tizenkét krajcárba kerül, elegendő a dicsőséghez, hogy valaki indítványozza: szállítsák le tíz krajcárra ezt az árat. És az is tagadhatatlan, hogy a világon alig találunk helyet, ahol az egyes polgár annyi kitüntetésre vagy – ami ugyanaz – annyi különböző hivatalra számíthatna, mint nálunk.” (Eötvös József: A falu jegyzője)
A magyar nemzet egyik legkülönlegesebb képességéről pedig így ír: „A megyeházán éppen tavaszi közgyűléseket tartottak. Minden országnak van valamilyen jellegzetessége: Angliáé a világkereskedelem, Franciaországé a hadi dicsvágy, Hollandia kertészete és csatornázata, Németország filozófiája és így tovább. Hazánkat az agyonülésezés jellemzi. (…) Nincs még egy nép a földkerekségen, amely annyit ülésezne, mint mi!
A magyar nemesség fölkelési joga, amelyet az aranybulla biztosított, csakhamar a leülés jogává változott. Bízvást állíthatjuk, hogy csaknem minden, ami Magyarországon egykor állt, mostanra már leülepedett. Az ország  – hogy egészen új hasonlattal éljek – egyetlen óriási karszékké alakult, melyben a táblabírák ezrei ülnek abban a reményben, hogy ha aranyeret szereznek, végül a haza rejtett kincsei is napvilágra jönnek.” (Eötvös József: A falu jegyzője)
Tehát a nemzetkritika nem idegen elem a magyar nemzetfelfogástól. Ennek kiindulópontja a nemzeti nyelvű kultúra kialakulásának alapja, a protestantizmus nemzetképe, amelynek nagyon erős kritikai éle a bibliai próféták nemzetük felé felvett alapállásából indult ki, amely a kuruc költészeten, majd Kölcseyn keresztül Adyig hat a magyar irodalomban.

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit