1990 március idusán csupán az erdélyi magyarság józanságán múlt, hogy nem tört ki polgárháború a több halálos áldozatot is követelő összecsapások nyomán, amely a marosvásárhelyi két nagy etnikum között robbant ki. Mintha csak az a három hónappal azelőtt kivégzett román diktátor, Nicolae Ceausescu nyúlt volna ki a sírból, hogy még egyszer lesújtson az általa oly gyűlölt erdélyi magyarságra.
A forradalom alatt még egymással vállvetve harcoló magyar és román felkelők barátságának 1990 tavaszán már nyoma sem volt. Jó viszonyukat súlyosan megfertőzte a Vatra Romanesca által feltüzelt sajtó, amely a magyar kisebbség jogos követeléseit szeparatista törekvésekké nagyította fel. Az etnikai tüntetések február közepe óta váltották egymást, és a március 15-ei megemlékezések már rendkívül feszült légkörben zajlottak. Másnap Marosvásárhelyen súlyos incidensbe torkollott az értelmetlen gyűlölet. A többségében románok lakta Tudor lakónegyedben ugyanis egy patikára magyarul is kiírták: GYÓGYSZERTÁR, amit a szélsőségesek úgy értelmeztek, hogy a magyar tulajdonos ettől kezdve románokat nem szolgál ki. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban.
„Az ősz hajút üssétek!”
Március 19-én a főtéren a Vatra kezdeményezésére hatalmas, „tradicionális munkaeszközökkel” felfegyverkezett tömeg gyűlt össze a városháza előtt. A Görgény völgyéből buszokkal hozták be a leitatott parasztokat, akik azt követelték, hogy a helyi rádió szüntesse be a magyar nyelvű adásait, és Kincses Előd polgármester mondjon le. Ő hiába kért segítséget a miniszterelnöktől, ezért végül engedett a nyomásnak, és az erkélyre kiállva bejelentette, hogy távozik a posztjáról.
Ezt követően a sikertől felbátorodott csőcselék bejárta a várost,
és ahol magyar feliratot láttak, mind leverték, a kirakatokat pedig bezúzták. Valaki felvetette, hogy vonuljanak az RMDSZ székházához, amely a Bolyai utcában található. Erre többen a rég elhunyt tudós felkutatását kezdték követelni, hogy elbánhassanak vele. Így érkeztek délután négy órakor a helyszínre, ahol rárontottak az ott összegyűlt magyarokra. Ők bemenekültek az RMDSZ székházába, de a fejszékkel és husángokkal felszerelkezett tömeg „Halál a magyarokra!” – felkiáltással rájuk törte a vaskaput, és elözönlötték az udvart. A mintegy 70 főnyi magyarság csapdába került. A híres író, Sütő András tanácsára mindannyian a padlásra menekültek, és egy öntöttvas káddal elbarikádozták a feljáratot. A támadók erre megpróbálták felgyújtani az épületet, ami szerencsére nem sikerült nekik. Ekkor megpróbáltak villanyáramot vezetni a kádba, de ismét kudarcot vallottak. A bent lévők telefonon kértek segítséget, és minden eshetőségre számítva, összeírták az ostromlottak neveit, hogy ha tragédiába torkollnak az események, azonosítani lehessen őket.
A csőcselék több órán át randalírozott, kihajigálták a bútorokat és az írógépeket az ablakon. Az esti órákban végre megérkeztek a rendőri és katonai egységek, amelyek parancsnoka, Ion Judea ezredes személyesen garantálta Sütőnek és a bennrekedt magyaroknak a szabad elvonulást. Amikor azonban a katonák sorfala között fel akartak szállni az értük küldött ponyvás teherautókra, valaki hirtelen felkiáltott: „Ott van, őt üssétek, az ősz hajút”, majd néhány vehemens tüntető felugrált a platóra, és láncokkal, botokkal esett neki Sütőnek és az egyik kolléganőjének. Az idős írónak több bordája is eltört, és egyik szemét kiverték. A katonák nem mertek közbeavatkozni, ezért a többiek visszamenekültek az épületbe. Végül nagy nehezen el tudott indulni az autó, és a sebesülteket kórházba szállították.
Ásó, kapa…
Másnap már délelőtt gyülekezni kezdtek a magyarok a főtéren, hogy magyarázatot követeljenek az előző napi véres eseményekre, és kikényszerítsék a bűnösök felelősségre vonását. A több tízezres tömeg torkából egyszerre csattant fel a „Gyilkosok, gyilkosok!”. A déli óráktól aztán elkezdtek gyűlni a tér túloldalán a románok is, akiket a már jól ismert buszokkal szállítottak a helyszínre. Ám a fegyvertelen magyarokkal ellentétben ők fejszékkel, vasvillákkal és kaszákkal érkeztek.
Egy ideig fenyegetően álltak egymással szemben, ám este hat óra körül egyszerre elszabadult a pokol. A románok áttörték a gyengén felállított rendőrségi kordont, és nekirontottak a magyaroknak. A magyarok először ugyan meghátráltak, ám amikor elérték a polgármesteri hivatal előtti padsort, megfordult a kocka. Többen nekiestek a padoknak és a deszkadarabokkal felfegyverkezve ellentámadást indítottak. Valóságos közelharc alakult ki, ahol senki sem kímélte az
ellenfelet. Aki a helyi televízió tudósítását élőben követte, döbbenten láthatta, ahogy egy eszméletlenül fekvő férfiba többen belerúgnak, és vasrúddal ütlegelik. Egy teherautó keresztülvágott a főtéren, és miközben halálra gázolt egy magyart, becsapódott a templom lépcsőjébe. A kocsi platóján utazó románok közül is életét vesztette egy ember.
Az összecsapások hírére számos Marosvásárhely környéki magyar többségű településen blokád alá vonták a városba vezető utakat, hogy megakadályozzák további románok érkezését. Buszaikat pedig Molotov-koktélokkal dobálták meg. A lángoló járművekből kétségbeesetten menekülők után hajtóvadászatot tartottak. Közben megérkezett a hadsereg, de a harckocsikat csak Kincses Előd kérésére engedték be a főteret addigra már ellenőrzésük alatt tartó magyarok, akik egy tűzoltófecskendőt is bevetettek a harcba. Közben 40-50 fős csoportokban fehér inges cigányok érkeztek, majd elhangzott a kiáltás: „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” Cipőjükre ragasztószalaggal kinyitott bicskákat ragasztottak. A helyzet mintegy két óra alatt az ellenkezőjére fordult, mivel a Nyárád menti székelyektől is érkezett erősítés. A város hajnalra a magyarok kezére került, a tömeg a magyar és a székely himnuszt énekelte. Ekkor végre az ejtőernyősök is megérkeztek. Mindenkit igazoltattak, és elvették a „fegyvereket”. Az összetűzés szomorú mérlege: 5 halott (3 magyar és 2 román) és 278 sérült. Végül azonban csak magyarokat vontak felelősségre a konfliktussal kapcsolatban.
