Kereső toggle

Elrabolva

Férfiak, nők és gyerekek egyaránt áldozatai az emberkereskedőknek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Bevittek minket a bár emeleti szobájába, és kokaint kínáltak. Mikor már kezdtünk a szer hatása alá kerülni, csak akkor döbbentünk rá: egy orgia résztvevői leszünk” – mondja Bea, aki most először tudott beszélni az emberkereskedők kezében töltött időről. Becslések szerint világszerte csak az illegális szexiparra többet költenek, mint hadiiparra; évente körülbelül 120 ezer nőt és gyermeket hurcolnak Nyugat-Európába.

Magyarországon a hivatalos adatok szerint évente átlagosan 20-25 jogerős ítélet születik, ellenben az amerikai Külügyminisztérium 150 ezer olyan áldozatról beszél, akiket többnyire hazánkon keresztül szállítanak Nyugat-Európába, az Egyesült Államokba vagy Kanadába. „Az ismertté vált esetek száma rendkívül alacsony, ennél száz százalék, hogy sokkal több van" - mondta lapunknak Fehér Lenke kriminológus, aki évtizedek óta kutatja az emberkereskedelem témáját.

A felderítetlen esetekhez tartozik a Soroksár környékéről származó Bea ügye is, akinek már gyermekkora determinálta sorsát. Köztudott, hogy a legtöbb prostitúcióba kényszerített nő fiatalon szexuális zaklatásnak volt kitéve.

„Apukám molesztált, nem volt normális családi kapcsolat nálunk - kezdte Bea annak elbeszélését, hogyan került évtizedekkel később emberrablók kezébe. - Miután apámtól elkerültünk a nagymamám vett magához, aki a szomszéd szobában válogatás nélkül nézett éjszakai filmeket, ezek átszűrődő hangjai még ma is élnek bennem." Bea az óvodai jellemzése szerint is visszahúzódó természetű lány volt; egészen addig, amíg tinédzserként a barátnőivel elkezdett érdeklődni a másik nem iránt. Nem tanult tovább, nem találta helyét az életben. „Soha, semmilyen konkrét elképzelésem nem volt a jövőről" - mondja.

Az áldozatok általában 16 és 35 év közöttiek - tudtuk meg az Országos Rendőr-főkapitányságtól (ORFK).  Elsősorban alacsony képzettségű, szerény körülmények között élő áldozatokat keresnek az elkövetők. Az ilyen jellegű munkavégzésre a gyors pénzkereset ígéretével, megtévesztéssel vagy érzelmi zsarolással veszik rá az áldozatokat.

Bea ekkoriban ismerkedett meg a jóképű Edével, aki a húgával együtt rábeszélte arra, menjen ki Japánba, hiszen „az neked semmibe sem kerül, fizetjük a repülőjegyet, és úgy kereshetsz pénzt, hogy közben nem kell halálra dolgoznod magad". Úgy tudta, táncosnőket keresnek, így az akkor húszéves lány belevágott a „kalandba": érkezése után elegáns fiatalember várta, aki azonnal elkérte a repülőjegyét. Másnap már munkába is állították egy éjszakai bárban. „Csak ekkor kezdett leesni, mi is történik velem" - meséli tovább.

Fehér Lenke szerint a Nyugatra vagy más kontinensre szállított, illetve átutaztatott lányok többsége nem tudja, hogy áldozat lesz. Legtöbbször valami jól fizető munkára jelentkeznek, és csak a célországban derül ki számukra, hogy pontosan milyen munkát is kell végezniük.

„Azonnal megutáltam az egészet, de erre ők már fel voltak készülve: mikor a lányok maguk alatt vannak, küldenek egy olyan embert, általában férfit, aki a lelkükre beszél, megnyugtatja őket, aki érzelmi függőséget alakít ki bennük. Ha akkor bedőlök ennek, jött volna a kábítószer. Egy másik lány, akit ismertem, bár hazajutott, de úgy, mint kábítószerfüggő" - mondja Bea. Japánból csodával határos módon sikerült megszöknie, de miután hazatért, a drámai történet tovább folytatódott. „Nem szóltam senkinek arról, hogy mi történt Japánban. Utólag értettem meg, hogy milyen nagy bajba kerülhettem volna."

Akit Magyarországról külföldre visznek, nagyrészt örül, ha ki tud szabadulni a csapdából, utólag biztosan nem jelentkezik, mondja a kriminológus. A rendőrség látókörébe az eseteknek csak minimális százaléka kerül, így a statisztikákban is fals adatok jelennek meg. A sértettek és más tanúk a szégyenérzés vagy az elkövetőktől való félelem miatt inkább a hallgatást választják. Sokszor még tudatában sincsenek annak, hogy bűncselekmény áldozatai lettek. Mónikával, egy másik szerencsésen megmenekült áldozattal is hasonló dolog történt. Az érettségije után bébiszitternek jelentkezett Kanadába. Mikor lejárt a vízuma, szeretett volna tovább maradni az országban, de hivatalos úton nem sikerült az engedélyhez jutnia. Ekkor egyik magyar ismerőse egy közvetítőhöz irányította, aki „rövid úton" való segítséget ígért Móninak, és elkérte az útlevelét. Móni mindössze annyit tudott, hogy a közvetítő hatszáz dollárt fog kérni, két nappal később pedig üzenetet kapott, hogy egy szállodában kell találkoznia vele. Móni gyanútlanul elment a megadott címre, ahol egy harmadik emeleti szobába küldték.

A közvetítő itt azonnal a pénzt kérte Mónitól, akinél azonban nem volt ekkora összeg. Erre azt a választ kapta, hogy vagy rögtön „természetben ledolgozza" a vízum árát, vagy nem kapja vissza az iratait. Amikor Móni azzal fenyegetőzött, hogy rendőrséghez fordul, akkor szembesítették, hogy milyen következményei lesznek, ha a hatóságok tudomására jut, hogy már hónapok óta illegálisan tartózkodik az országban. Végül egyik rokona utalta ki neki a szabadulása árát.

„A külföldi ország nyelvét legtöbbször nem beszélő, elrabolt lányok általában egy rokonnak telefonálnak haza egy kliens vagy valamelyik külföldi civil szervezet segítségével" - vázolta a menekülési lehetőségeket Fehér Lenke. Hasonló történetet mesélt lapunknak Földi Ágnes, a Prostituáltak Érdekvédelmi Szövetségének elnöke is: „Egy tavalyi esetben a lány két napig volt fogságban Szlovákiában, és úgy szökött haza, hogy a kuncsafttól a szolgáltatás után elkérte a mobilját, és otthonról kért segítséget."

Minden eladó
Az emberkereskedelemnek a szakirodalom szerint több típusa van, a nők prostitúciós célból történő eladása csak egy a sok közül. Az emberi szervek és testrészek eltávolítása érdekében történő emberkereskedelem során a kizsákmányolás abban merül ki, hogy a szervet megvásárlók sokkal magasabb árat fizetnek, mint amennyi a sokszor kényszer, fenyegetés hatása alatt álló donorokhoz jut. A nyereség egy részét a brókerek, műtőorvosok és a kórházak igazgatói kapják, akik szintén részei a szervezett bűnözői hálózatnak. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) úgy tudja, hogy a világszerte évente elvégzett 70 ezer vesetranszplantációhoz szükséges szervek egyötödét a feketepiacról szerzik be, de ezen kívül fél májat, szemeket, bőrt és vért is kínálnak a nemzetközi szervkereskedők. A donorok többsége a harmadik világ legszegényebb nyomornegyedeiből kerül ki, akiknek a veséit az európai és amerikai milliomosok testébe ültetik. Egy átültetendő szerv körülbelül 150 ezer dollár (26 millió 850 ezer forint).

A szervkereskedelem mellett a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) legújabb kutatásai szerint a kényszermunkára vagy szervezett koldultatásra eladott férfiak száma is jóval meghaladja az eddig ismertté vált esetekét. Nagyon kevés, de szinte elenyésző felmérés született a férfi áldozatokat célzó emberkereskedelem jelenségéről. Néhány bizonyíték azonban mégis létezik. Etiópiában például az IOM egyre több olyan esetet tár fel, ahol a munkásoknak nyereséges szerződéseket ajánlottak a 2010-es futball-világbajnokságra készülő dél-afrikai építkezéseken, a valóságban viszont ingyenmunkára kényszerítették őket. Egy kenyai 2006-os jelentés szerint az emberkereskedelem áldozatainak 43 százaléka szintén férfi volt. Tanzániában pedig olyan esetekre derült fény, amikor az észak-afrikai országból adtak el férfiakat Dél-Afrikába, ahol aztán bűnözésre kényszerítették őket. A gazdagsági bizonytalanság miatt menekülőknek egyébként már régóta Dél-Afrika az egyik fő célországa, de a 2010-es világbajnokság miatt szükséges fejlesztések ezt még tovább fokozták. Már 2006-ban a dél-afrikai Belügyminisztérium becslései szerint több mint 7 millió illegális bevándorló érkezett az országba. Míg a felnőtt férfiak eladása főleg Afrikában jellemző, a gyerekkereskedelem az EU Alapjogi Ügynökségének (FRA) adatai szerint Európában is nagyon gyakori. A bűnözők leggyakrabban menedék- és üdülőhelyekről szerzik meg az „árut", de előfordul olyan is, hogy terhes nőt adnak el, majd a születendő gyermeket illegálisan örökbe adják.

A bűncselekmény-megelőzéssel kapcsolatban legnagyobb fegyverként Fehér Lenke és Földi Ágnes is a szórólapok terjesztését említette. A figyelmeztető brosúrák kiadását végző civil szervezetek néha egyéb segítséget is tudnak nyújtani. A külföldön ragadt kétségbeesett nők gyakran szokták azt kérni, hogy ne saját városukba vigyék vissza őket, mert attól tartanak, hogy esetleg újból áldozattá válnak.

Japán után Bea is újra külföldre került. „Hazatérésem után olyan fátyolos volt az egész, nem esett le, mi történik velem. Hamarosan kapcsolatba kerültem egy lánnyal, aki egy horvátországi munkát ajánlott. Budapestre kellett felutaznom, és egy Határ úti családi házban írtam alá a szerződést. Mire ismét észbe kaptam, már kint voltam, és azt magyarázta valaki, hogy ha akarok, jelentkezhetek prostituáltnak, mert azzal sokkal több pénzt lehet keresni" - folytatja a horrort Bea. Azt a feladatot osztották rá, hogy egy magánlakás emeleti szobájába csábítson fel nőket, akik majd kokain hatása alatt csoportos orgiák szereplőivé válnak. Mielőtt még teljesen behálózták volna, egyik társával ruháit hátrahagyva, autóstoppal és helyi járatokkal menekült a magyar fővárosig.

Az emberkereskedők azonban nem csak az országhatáron kívülre dolgoznak: az országon belül is nagy az emberforgalom. A Zala megyei Marikát - a bírósági jegyzőkönyv szerint - egy barátnője kérte arra, segítsen a szomszéd faluból elhozni egy televíziót. Autóba ültek, és Marika a tanyán szembesült a helyzettel: ő maga volt a „színes tévé" vételára. A lány hiába tiltakozott, a vevő kiabált vele és veréssel fenyegette. Még fel sem fogta, mi folyik körülötte, ráadtak egy piros miniszoknyát, egy rózsás topot és egy rövid bőrkabátot. Néhány napig a vidéki város buszmegállójában „dolgoztatták", később pedig - mivel fogvatartója félt, hogy a helyiek felismerik - újra eladták 150 ezer forintért Budapestre. Itt is erőszakkal kényszerítették, hogy árulja a testét az Üllői úton.

A magyar rendőrségi tapasztalatok több százmillió forintra becsülik azt az összeget, ami megfordul ebben a bűncselekményi körben. Marikának is pontos tarifadíjakat szabtak meg futtatói, és általában az út túloldaláról figyelték, hogy azt csinálja-e, „amit kell". Mikor szökni próbált, azzal fenyegették, hogy eladják az örkényi romáknak, „akik sokkal brutálisabban bánnak a futtatott lányokkal". „Mondd azt, hogy a Balatonnál dolgoztál, és ennyi pénz maradt" - mondta futtatója, mikor megtudta, hogy a rendőrség is körözi a lányt, 10 ezer forintot nyomott kezébe, majd kitette egy buszmegállóban.

A fent szereplő lányok esetei is alátámasztják a szakértő állítását: az emberkereskedelemmel kapcsolatos bűncselekmények alapvető emberi jogokat sértenek. Magyarországon jelenleg egyetlen szervezet foglalkozik az ilyen áldozatokkal, Fehér Lenke szerint viszont „ez nagyon kevés egy országnak".

Olvasson tovább: