Kereső toggle

Rabszolgasors

Jani bá’, lábhoz!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A csicskáztatás reneszánszát éli Magyarországon, de nem a börtönökben, a katonaságnál vagy a kollégiumokban fel-feltűnő jelenségről van szó, hanem idős, akaratgyenge, sok esetben szenvedélybeteg emberek rabszolgamunkájáról. Az érintett települések önkormányzatai, sőt a hatóságok is tehetetlennek bizonyultak az egyre nagyobb nyilvánosságot kapó ügyekben.

A csicskák létéről, a csicskáztatás jelenségéről mindig is tudott a társadalom, de a hivatalos csendet először Babák Mihály, Szarvas polgármestere törte meg idén május végén. Állítása szerint a dél-alföldi városban 100-150 csicskáról tud az önkormányzat. Ezek többnyire olyan nyugdíjas vagy rokkant, akaratgyenge, szeretethiányos emberek, akiket tehetősebb helyi családok csalnak el nyugdíjasotthonokból vagy szenvedélybetegeket kezelő intézményekből, hogy aztán elvegyék nyugdíjukat, és rabszolgamunkára fogják őket. A jelenség a polgármester szerint nem új keletű, de az elmúlt években olyan mértékben szaporodott el, hogy amellett már nem lehet szótlanul elmenni.
A modern kori rabszolgák nyugdíja, járandóságai sokszor a „rabszolgatartó” családi kasszájába vándorolnak, ehhez viszont a csicskát be kell jelenteni az adott címre. Így kerül sokszor napvilágra a nyomorúság, és persze úgy is, hogy több szerencsétlen ember fordul védelemért az önkormányzathoz. A közülük elhunytak köztemetéséről is több esetben a helyhatóság kénytelen gondoskodni.
Gyakran megesik, hogy elvett okmányaikkal nagy értékű fogyasztási hiteleket vesznek fel, amelyek törlesztőrészleteit aztán ráterhelik az illető nyugellátására. Ezeket a hiteleket még esetleges „szabadulásuk” után is vonják tőlük, mondja K. Sándor, aki évekig volt egy tanyán mindenes. A „szabadulás” egyébként elméletileg a csicska elhatározásából történhet meg, mint ahogy a „szolgálat” vállalása is, de ez csak az elmélet. Sándor egyszer-kétszer beleunt a rabszolgaságba, és lelépett, de a család mindig visszaédesgette, és ő visszatért gazdáihoz, mivel alkoholistaként nem volt tisztában cselekedeteivel. A kitöréshez kellett Jenő, akivel barátságot kötött egy építkezésen, ahol gazdái parancsára kulizott. A férfi kalandregénybe illő módon szökött meg az építkezésről egy este, Jenő autójának csomagtartójában bújva meg. Az ország másik végéig meg sem álltak, ott egy alkoholbetegekkel foglalkozó rehabilitációs intézetbe került, és mára már absztinens. Korábban gazdái verték, megalázták, sokszor a család kutyájával kellett a vacsorán osztoznia, de kannás bort, azt mindig adtak neki, így szinte delíriumban élt öt évig.
A szarvasi polgármester egy éve a városházára hívta a Békés megyei APEH, a munkaügyi felügyelőség, a rendőrség és a gyámhatóság képviselőit, hogy megoldást keressenek a jelenségre. „Szarvason nem csak roma családokra jellemző a dolgoztatás e formája, sőt a híradások szerint az ország más területein is égető probléma a modern rabszolgatartás” – fogalmazott akkor Babák Mihály. Hozzátette azt is, hogy a polgármesteri hivatalban vastag dossziényi állampolgári bejelentés gyűlt össze a témában. Az illetékesek számos bejelentést továbbítottak a munkaügyi felügyelőség, az ügyészség és az adóhatóság felé, de a városvezető állítása szerint egyetlen panaszbejelentésre sem kaptak választ, egyedül a rendőrség mutat maximális együttműködési készséget. Mint kiderült, az elmúlt években legalább 12 embert menekítettek ki és helyeztek el hozzátartozóknál, illetve szociális intézményekben. A hatóságok együttműködési készségének hiánya miatt a csicskáztatásnak hosszú évekig nem volt következménye, ezért a tartók elszemtelenedtek, a probléma elburjánzott.
A közelmúltban azonban már nemcsak a rendőrség, hanem a munkaügyi felügyelőség és az APEH is bekapcsolódott az ellenőrzésekbe, az elmúlt időszakban két alkalommal is tartottak „razziát”. Ennek azonban nem örülnek a cigány családok, mert véleményük szerint ez kifejezetten ellenük irányul. Bánfi József, a helyi cigány önkormányzat elnöke kifejtette lapunknak, hogy azért fordul elő inkább cigány családoknál az illegális foglalkoztatás, mert ők nincsenek tisztában azzal, hogy milyen törvényes keretek között alkalmazhatnának embereket. ő maga is megpróbált ez ügyben felvilágosító munkát végezni, s mint mondta, ezután több cigány család is legálissá tette tevékenységét. „Sajnálom, hogy az általánosítással azokra a becsületes cigány családokra is rányomják a bélyeget, akik rendesen dolgoznak és adóznak” – mondja a cigány önkormányzat elnöke.

Svejk, a csicska

„A csicska, csicskás kifejezés még az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregének idejéből származik.
A tisztiszolgákat a zubbonyuk karjára varrt csúcsos jel alapján kezdték így nevezni. Svejk volt az első, irodalomban is nevet szerzett csicska” – mondta lapunknak Szuhay Péter néprajzkutató, aki már a kilencvenes években foglalkozott a problémával, sőt az ároktői és kétegyházi ügyekből filmet is készített. Feltevése szerint a csicskát tartó romákat az intézmény működtetése során három elv vezérli. Az első az, hogy a csicska alkalmazásával elégtételt vegyenek a gádzsókon, azaz a nem cigány embereken, akik kirekesztették maguk közül az elesetteket, amit egy roma soha nem tenne. Másodsorban önérzetüket erősítik azáltal, hogy nem kell alantasnak és tisztátalannak tartott munkát elvégezniük. Harmadsorban pedig a haszonszerzés vezérli őket, hiszen a csicska juttatásaiból (nyugdíj, munkanélküli járulék, szociális segély stb.) részesülnek. A csicskák viszont mindezt épp ellenkezőleg élik meg! A néprajzkutató szerint fel kell tenni a kérdést, hogy milyen utat kell végigjárnia egy embernek ahhoz, hogy egy magyar faluban, egy vidéki városban teljesen elveszítse mindenét: családját, vagyonát, jövedelmét, önbecsülését, s a hajléktalanszálló helyett elfogadja a csicskasorsot. A csicskatartás intézményének kiszélesedéséhez hajléktalanok százai és ezrei ajánlkoztak és ajánlkoznak. Számukra egy olyan együttélési formát kínált a cigány családba kerülés, amely pótolni tudta az elveszített család melegségének hiányát, és ellensúlyozta a szociális gondoskodó intézmények ridegségét. A hajléktalanok új „családjukban” elfogadták az új munkamegosztást, a rájuk kirótt szerepet. A befogadók ugyanakkor felismerték mindennek racionális hozadékát: a hajléktalanok ellátását szociális tevékenységnek kezdték tekinteni, melynek ára van.

Olvasson tovább: