Augusztus végén már írtunk arról, hogy a rejtélyes históriában több a kérdőjel, mint a pont. (Kísértethajó. Hetek, 2009. augusztus 28.) Azóta szinte csak a kérdőjelek szaporodtak.
Emlékeztetőül: július 22-én egy finn kikötőből algériai rendeltetéssel, faáru rakománnyal a fedélzetén, máltai lobogó alatt kifutott az orosz tulajdonú Arctic Sea teherhajó. Előbb átmenetileg, majd teljesen megszakadt a rádiókapcsolata a külvilággal. Állítólag még a Balti-tengeren egy felfújt gumicsónakon érkező, nyolctagú kalózbanda (tagjai orosz nemzetiségű, észt, lett és orosz állampolgárságú tengerészek) kerítette hatalmába. A hajó később az Atlanti-óceánon, a Zöldfoki-szigetek közelében tűnt fel, ott érte utol és „tartóztatta le” a felkutatására küldött orosz flottaegység (1 fregatt, 4 tengeralattjáró). Az Arctic Sea-t átkutatták, az elfogott kalózokat és a legénység nagy részét repülőgépen Moszkvába vitték, magát a hajót vontatókötélre vették, és lapzártánk után szándékoznak Máltán átadni az ottani hatóságoknak.
Mindettől azonban semmi sem vált világosabbá, legalábbis a közvélemény számára biztosan nem. Az orosz és a nemzetközi sajtó érthető módon mindenekelőtt azt a kérdést feszegeti: mi volt a hajó rakománya? A finn vámhatóságok esküsznek rá: csak az okmányokban szereplő faáru. Ha viszont így van, akkor vajon érdemes lett volna-e kalózoknak szemet vetniük rá, és főként: akkor miért küldte volna Medvegyev elnök az Arctic Sea-re csaknem az egész hadiflottát? Nyilván azért – találgatta a világsajtó –, mert illegális, illetve eltitkolni szándékolt fegyvereket szállított. Tarmo Kouts tengernagy, az észt fegyveres erők volt főparancsnoka határozottan úgy nyilatkozott az amerikai Time magazinnak, hogy az Arctic Sea rakétákat szállított valahova a Közel-Keletre. Esetleg Szíriába, esetleg Iránba. (Az utóbbi, sokak által támogatott verzió erősen megkérdőjelezhető azzal, hogy Oroszországból ezerszer egyszerűbb, rövidebb és könnyebb a rakétákat nem a fél világot megkerülve, fél tucat tengeren és óceánon át, hanem közvetlenül a Kaszpi-tengeren Iránba eljuttatni.) A londoni Sunday Times sejteni vélte, hogy a „kalózokat” a Moszad izraeli titkosszolgálat bérelte fel, hogy harsány botrány legyen az ügyből, de úgy, hogy Moszkva még az arcát mentve tudjon belőle visszavonulni. Ezt a teóriát látszott igazolni az, hogy a hajó megtalálását követő napon Simon Peresz izraeli államfő, majd nem sokkal később Benjamin Netanjahu miniszterelnök tett váratlan látogatást Moszkvában.
Izraeli részről azt közölték, hogy Peresz a közel-keleti államokba irányuló orosz fegyverszállításokkal kapcsolatos aggodalmát fejezte ki tárgyalópartnereinek, de kereken cáfolták, hogy az Arctic Sea szóba került volna. Netanjahu villámlátogatásán pedig, melyet a szándékkal ellentétben végül is nem sikerült titokban tartani, állítólag azoknak az orosz tudósoknak a listáját nyújtotta át a moszkvai vezetőknek, akik részt vesznek az iráni atomfegyverprogramban. Ha nem is a Kreml utasítására vagy beleegyezésével, de legalábbis tudtával.
Itt jön be a képbe egy furcsa párhuzam. Egyes források ugyanis tudni vélik, vagy legalábbis feltételezik, hogy az Arctic Sea gyomrában valóban orosz fegyvereket szállított valahova a Közel-Keletre, ám nem az orosz hivatalos szervek tudtával, hanem aktív vagy leszerelt, de mindenképpen korrupt orosz katonatisztek „maszek” akciójaként. Éppen ezért volt annyira fontos Moszkvának, hogy elfogja a szállítmányt, még mielőtt az ország-világ előtt lelepleződne. Néhány nappal azután, hogy a Ladnij nevű fregatt az Atlanti-óceánon megállította és hatalmába kerítette, a helyszínre érkezett orosz ügyészségi nyomozók átkutatták a hajót, de azon – a hivatalos közlemény szerint – az okmányokban szereplő faárun kívül semmi mást nem találtak. Ugyanakkor Moszkvába irányították a fedélzetén elfogott kalózokat és a kapitányon, valamint három tengerészén kívül az Artic Sea egész legénységét.
Elszállításukra azonban – a francia Le Monde értesülése szerint – három IL-76 típusú repülőgépet küldtek a helyszínre. De vajon minek? Ezek ugyanis egyenként 40 tonna teherbírású, többnyire katonai célokra használt szállítógépek, amelyek a nyolc kalózon, tizenegy tengerészen és szegényes motyójukon kívül akár a hajó egész titkos rakományát is visszavihették Moszkvába. Ahol aztán a kalózokat meggyanúsították emberrablással és tengeri rablással (vizsgálatuk a lefortovói börtönben azóta is folyik; ha megáll a vád, húsz évet is kaphatnak), a „kiszabadított” tengerészeket viszont csak többnapos kihallgatás után engedték haza a családjukhoz. Aki nyilatkozott is közülük ezután a sajtónak, az sem beszélt a rakományról, csupán azt részletezte, milyen kegyetlenül bántak velük, még a kivégzésüket is eljátszották a kalózok. Ha ugyan azok voltak… Egy, a BBC által megszólaltatott bennfentes, Konsztantyin Baranovszkij ugyanis azt állítja, hogy az Észtországból elindult nyolcak egyáltalán nem rablók voltak, hanem egy navigációs rendszert teszteltek, de az csődöt mondott, és a rossz időjárási körülmények miatt már-már veszélybe kerültek a Balti-tengeren, amikor az Arctic Sea rájuk talált, és megmentette őket, azután pedig együtt vodkáztak a teherhajó tengerészeivel.
Nincs elfogadható magyarázat arra, hogy miért kapott életveszélyes fenyegetéseket és volt kénytelen külföldre menekülni Mihail Vojtenko, a Softfracht nevű orosz internetes tengerészeti hírportál főszerkesztője, aki, úgy látszik, túl sok kérdést tett fel az üggyel kapcsolatban. Nem kevésbé rejtély az sem, hogy amikor a Zöldfoki-szigetek közelében elfogták az elkóborolt teherhajót, miért állította először Szergej Zareckij kapitány, hogy az észak-koreai tulajdonban van. Az orosz hatóságok korábban a Las Palmas-i (Kanári-szigetek) kikötőben át akarták adni tulajdonosának, de ez valamilyen oknál fogva mégsem történt meg, a hajót birtokló Solchart nevű, finnországi illetőségű orosz cég pedig emiatt éppen csődöt kíván jelenteni. A hajó fedélzetén hagyott négy tengerésztől az orosz hatóságok elvették a mobiltelefonjukat, és családjaik nemzetközi szervezetek segítségét kérik, hogy végre kapcsolatba léphessenek velük.
A 16. és a 17. században számos hajó tűnt el úgy a világtengereken, hogy sorsukról azóta sem tudunk bizonyosat, akárcsak arról, hol ásta el legendás kincseit a félelmetes tengeri rabló, Kidd kapitány. Lehetséges, hogy e soha meg nem oldódó rejtélyek sorát gazdagítja majd a 21. század „bolygó hollandija”, az Arctic Sea, vagy talán egyszer mégis kinyílnak a szövevényes ügy magyarázatát rejtő orosz levéltárak?
2009. 10. 30. (XIII/44)
