Sem Lengyelország, sem Ukrajna nem iparkodott, hogy John, alias Ivan Demjanjukot a hatvanöt évvel ezelőtt elkövetett rémtetteiért bíróság elé állítsa. Németországban a per történelmi jelentőségű lesz, mivel nagy valószínűséggel ez lehet az utolsó holokausztper, ráadásul a német fasizmus szülővárosában, Münchenben kell bíróság elé állnia az egykori táborőrnek. Ivan Demjanjuk a vád szerint egyike volt annak az ötezer travnyiknak, akik tevékenyen részt vettek a Der Spiegel által az évszázad bűncselekményének nevezett végső megoldásban, ami az európai zsidóság teljes megsemmisítését tűzte ki célul. A travnyikok a nácik által kiképzett, főleg ukrán és baltikumi származású táborőrök voltak.
A Der Spiegel magazin A sötét kontinens címmel írt a kollaboráns európaiakról a Demjanjuk-ügy kapcsán, mivel a per lehetőséget ad a németek számára annak megvilágítására, hogy bár a holokausztot a német nácik tervelték ki és vezényelték le, mégis meglepően sok európai gyilkostársuk akadt a kegyetlen és piszkos „munka” elvégzésében.
Demjanjuk tekervényes utat járt be, mielőtt jelenlegi állomáshelyére, a müncheni bíróság 24 négyzetméteres cellájába került, ahol súlyos betegsége miatt orvosi ellátásban részesítik. A volt táborőr 1920-ban egy kis ukrán falucskában született. Traktorosnak tanult, majd húszévesen besorozták a Vörös Hadseregbe. 1942 nyarán, a német hadifogságot követően képezte travnyikká az SS. 1942 őszétől Okszówban, 1942–43 telén a majdaneki haláltáborban, majd 1943-ban Sobiborban, később a bajor flossenbürgi koncentrációs táborban volt őr. 1945 és 1951 között Németországban bujkált, és sikerült magát hontalan menekültnek kiadnia, így kerülhetett az Egyesült Államokba, ahol családot alapított és autógyári munkásként dolgozott. 1958-ban amerikai állampolgár lett.
Vakmerőségére és szemtelenségére jellemző, hogy családi nevét meg sem változtatta, csupán az Ivan helyett vette fel a John nevet. 1977-ben derült fény először arra, hogy hamis adatokat adott meg a letelepedésekor, ezért négy évvel később megfosztották amerikai állampolgárságától. 1986-ban Izraelbe toloncolták, ahol bíróság elé állították Jeruzsálemben mint a treblinkai haláltábor Rettegett Iván néven elhíresült tömeggyilkosát. 1988-ban halálra ítélte a bíróság, de 1993-ban az izraeli Legfelsőbb Bíróság felmentette, mivel mégsem ő volt Treblinka Rettegett Ivánja. Demjanjuk visszatért az Államokba, és majdnem végleg megúszta a földi igazságszolgáltatást, ám a müncheni bíróságra a Sobiborban elkövetett 29 ezer gyilkosság ügyében terjesztettek be bizonyítékokat, melyek az amerikai Legfelsőbb Bíróságot is meggyőzték. A ma 89 éves, magát ártatlannak valló férfi betegségére hivatkozva akarta meghiúsítani saját kiadatását, míg végül 2009 márciusában Münchenbe toloncolták, ahol jelenleg tárgyalását várja.
Bár a szemtanúk, akik Demjanjukot gyilkolni látták, már nincsenek életben, rengeteg bizonyíték kiált az egykori kápó ellen. Az időközben elhunyt Ignat Dalitcsenko, volt travnyik Demjanjukot bíróság előtt két tanúvallomásában is „igen tapasztalt és hatékony” táborőrként jellemezte, akinek „mindennapos munkája” volt a zsidók gázkamrákba kényszerítése.
Demjanjuk esete nem egyedi. A szakemberek 200 ezerre becsülik azon külföldiek számát, akik aktívan részt vettek a holokausztban. Hozzávetőleg ugyanennyi német és osztrák volt az elkövetők között, tehát mintegy 400 ezer ember kellett 6 millió zsidó és több millió más nemzetiségű áldozat kiirtásához. Nemcsak travnyikok segítették a nácikat, az ukrán csendőrök, a lett rendőrség, a román katonaság, a magyar csendőrség és a nyilasok kegyetlenkedéseikkel maguk is aktív résztvevői voltak az eseményeknek. De az egyes társadalmak szinte minden rétegében akadtak „segítők”. Egy német tiszt a következőket jegyezte fel naplójába: 1941. június 27-én a litván Kaunasban a német szakaszparancsnokságra érkezve egy nagy tömeget látott. Bravókiáltások és taps közepette anyukák emelték magasba gyermeküket, hogy azok jobban lássanak. A betonozott tér közepén egy huszonöt év körüli szőke fiatalember egy hatalmas furkósbotra támaszkodott, lábai előtt tizenöt-húsz vérző, agyonvert halott, illetve haldokló. Egy slagból folyamatosan folyt a víz, és mosta le a vért a betonról. A fiatalember mögött állt újabb húsz áldozat, akiket fegyveres civilek őriztek, majd egyenként, a tömeg üdvrivalgása mellett, a gyilkos husáng csapásai alá hajtottak. Amikor mindenkit agyonvert, a husángos gyilkos harmonikázni kezdett, és a tömeg a litván himnuszt énekelte.
Thomas Blatt, a sobibori haláltábor túlélője egy szőke tizenéves volt, aki tudatosan nem viselte a sárga csillagot, és magabiztosan viselkedett a németek előtt, akik kinézete alapján nem gondolták zsidónak. Akár meg is úszhatta volna a lágert, ha egy lengyel ismerőse nem adja fel. Blatt szerint a sobibori tábor nem tudott volna 250 ezer zsidó – köztük szülei és testvérei – temetőjévé válni olyan travnyikok nélkül, mint amilyen a vád szerint Demjanjuk is volt. Kelet-Európa egyes területein egy német rendőrre akár tíz helyi „segítő” is jutott. Ugyan Auschwitz teljesen német felügyelettel működött, de Belzec, Sobibor és Treblinka táboraiban egy SS-re akár százhúsz travnyik is jutott. Az ellenpéldák ellenére – Felix Tych történész szerint mintegy 125 ezer lengyel bújtatott zsidókat minden ellenszolgáltatás nélkül, vállalva a halálbüntetés kockázatát – a gonosz rendszerben a kollaboránsok működtek hatékonyabban. A 725 ezer fős magyar zsidóság 76 százaléka, a holland zsidóság 91 százaléka, a litván zsidóság több mint 90 százaléka (a sor még hosszan folytatható) lett megsemmisítve.
Német történészek szerint a holokausztért a fő felelősség a németeké: az SS, a Gestapo és a Wehrmacht vezényelte a tömeggyilkosságokat, de feltűnően sok a kollaboráns Európa-szerte. Ha kevesebben támogatják őket, akár milliók menekülhettek volna meg. Demjanjuk pere ezért mutat messze túl azon, hogy a 89 éves volt táborőr mennyiben bűnös. Az érintett nemzeteknek szembe kell nézniük történelmük egyik legsötétebb korszakával, és mindent el kell követniük azért, hogy hasonló soha ne ismétlődjön meg.
2009. 06. 19. (XIII/25)
