Kereső toggle

Egy hungarikum küzdelmei

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Délután két óra: a Hollóházi Porcelángyárban lejárt a nyolcórás műszak. Néhány tucat ember távozik a gyárkapun át, egy részük a buszmegállóban várakozik. „Amikor még tonnaszámra gyártottuk a porcelánt, műszakváltáskor akár fél órán keresztül is özönlöttek az emberek” – feleli érdeklődésünkre egy középkorú munkás.

Húsz éve dolgozik itt, és most a társával a távolsági buszt várják. Mindketten úgy tudják, hogy a gyárat hamarosan eladják, s kérdéses, hogy egy esetleges új tulajdonos mennyire lenne sikeres. „Nem tudjuk, mit tennénk, ha megszűnne a gyártás – pontosabban mindketten munkanélküliek lennénk” – felelik egységesen. A dolgozók túlnyomó része minimálbérért végzi munkáját, pedig az alapanyag, a kaolin, nem veszélytelen. „Ha lerakódik a tüdőben, szilikózist okozhat: egy idő elteltével egyszerűen megfullad az ember” – magyarázzák.  „Alapvetően piacproblémáink vannak: ilyen gazdasági helyzetben senki sem akar porcelánt venni” – fogalmaz egyszerűen Pálfi József, aki 2005 óta igazgatja a Hollóházi Porcelán Manufaktúra Zrt.-t. 2006-ban és 2007-ben még sikerült nyereséggel zárni a 76 százalékban állami tulajdonú vállalat termelését, a porcelánkeresletre azonban a gazdasági válság is kedvezőtlenül hatott, így a tavalyi év már veszteségesnek bizonyult.
Jelenleg a a Gmundner Keramik nevű cég jóvoltából újra visszatért a régi idők egyik profilja, a kőedények gyártása, amely a porcelánnál körülbelül 40 százalékkal olcsóbb termék és főleg: eladható. „Ez a technológia kicsit lassúbb és nehezebb a porcelángyártásnál, azonban fokozatosan bővítjük az ágazatot. Úgy gondolom, hogy jó irányban haladunk, és ez a jövő” – állítja az igazgató. A mérleg átbillenését azonban nincs idő kivárni, ezért döntött úgy a gyár vezetése, hogy pályázati úton, 750 millió forintért értékesíti még megmaradt vagyonát. 
A  porcelángyár története állandó megtorpanások és megújulások története. Egyben igazi hungarikum – és nem csak pozitív értelemben. A Kádár-korszak idejében például maximálisan érvényesítette népünk munkásosztálya azt a tézist, hogy a gyár a munkások tulajdona. „Egyszer a portán véletlenül kinyílt a rendész diplomata aktatáskája, s az teli volt porcelánnal” – mesélte egy régi dolgozójuk. Mindennek persze semmilyen különösebb következménye nem lett. S ha a rendész büntetlenül megtehette, akkor mit lehetett várni a többiektől? „Ha valaki nem lopott, az volt a kirívó, és ez nagyon zavarta a többieket. A legtöbbet a vezetők vitték el” – mesélte az idős úr.
Pálfi József A hollóházi porcelán című könyvében hasonló történetekről olvashatunk. Történt például egy szép napon, hogy a gyár egész raktárkészlete eltűnt. „A késztermékek raktárából 60 millió forint értékű árut loptak el: ez két-három kamionnyi termék” – írja a gyár mostani igazgatója. A tettes pedig annyira szakszerűen végezte a dolgát, hogy a mai napig nem sikerült felderíteni kilétét.
Hasonlóan tragikomikusnak tűnik egy Amerikából visszatért hazánkfia, Naphegyi Cirill története is. Az említett könyv elbeszéléséből látható, hogy a messziről visszatért ember valóban azt mond, amit akar, mert a rendszerváltás környékén feltűnt úr 2 millió dollárt ígért a gyárért. Mikor már annyira sikerült beférkőznie a helyiek bizalmába, hogy marketingigazgatónak is megválasztották, első üzleti tranzakciója gyanánt vásárolt egy nyolcmillió forintos BMW-t. Ezt szorosan követő lépése pedig az volt, hogy az autócsodával elhajtott Hollóházáról, majd Magyarországról – örökre. Azóta sem találják.
Mint megtudtuk, az 1978-tól 1986-ig tartó Szász Endre-korszak sem volt egy sikertörténet a gyár életében. A grafikusművésznek, aki tíz év után tért haza az Egyesült Államokból, egy külön gyáregységet építettek, amely jelenleg üresen áll. A gyár állítólag keveset profitált a befektetésből. „Lehet, hogy a művész úrnak sikerült Amerikában értékesítenie egyes alkotásait, mi, dolgozók azonban semmilyen nyereséget nem láttunk ebből” – emlékszik vissza Nagy Jánosné, aki nyugdíjba vonulása előtt 38 éven keresztül festette a hollóházi porcelánt.
A gyár ma is üzemel, s mint a térség egyetlen nagyobb foglalkoztatója, így is pótolhatatlan. „Ha a gyár leállna, a faluból tömegesen elvándorolnának az emberek, és tömegével jönnének a helyükre a már most is ingatlanokat vásárló szlovákok. Viszont megszűnne a jelenlegi turizmus, az ingatlanárak pedig úgy leesnének, hogy nagyon nehézzé válna másutt újrakezdeni” – vázolta fel a negatív következményeket Pálfi József igazgató, aki ennek ellenére reménységgel szemléli a jövőt. Ha a távol-keleti, kínai, török, bangladesi áruk visszaszorították is a manufaktúra minőségi porcelánjának keresletét, a kőedény- gyártás – mint mondja – hosszú távon is meg fogja oldani a foglalkoztatási gondokat.

Hol volt, hol nem volt

Az Óperenciás-tengeren innen, az ország északkeleti tájain, a Hegyköz lankái mentén, a Török-patak és a Kréta-patak találkozásánál, ott, ahol a kismalac is túr, volt egyszer egy falu és ott egy üveghuta. A falu szorgalmas lakói már több mint két évszázaddal ezelőtt – 1777-től – készítették itt a szebbnél szebb poharakat, palackokat és üvegedényeket. Ahogyan a mesterségbeli tudás növekedett, hamarosan – 1831-ben – kőedények előállításába fogtak. Az ismeret, a forma és motívumkincs apáról fiúra szállt, a szakértelem növekedésével párhuzamosan pedig egyre szebb, egyre vonzóbb edények kerültek ki a kezekből. A nyersanyagot – a kaolint – a közeli Radványban bányászták, az ipar a környék lakóinak is munkát adott. A közeli nagyváros, Kassa pedig 1920-ig stabil piacot biztosított. Trianon miatt sok közeli település került távolra – az országhatár másik felére –, a Hollóháza néven ismertté vált falu gyára azonban folytatta a kőedények gyártását. A második világháború után, 1948-ban porcelángyártásba kezdtek: először csak ipari porcelánt, majd egyre igényesebb, művészek tervezte és egész világon híressé vált finomporcelánt. Az 1960-as évektől iparművészek tervezték és fejlesztették az egyre rangosabbá vált terméket, és volt olyan időszak is – 1978-tól 1986-ig –, amikor Szász Endre festőművész számára saját gyáregységet alakítottak ki. Az 1986-os Forma–1-es Magyar Nagydíj trófeái is ebben a gyáregységben készültek, Szász Endre keze alatt.
A mesébe illő hangulatú kezdet azonban egyre inkább prózaivá vált: a második ezredforduló hajnalán – vagyis az 1990-es rendszerváltással – megszűnt a védett piac, a világgazdaságban végbemenő versenybe való beszállás pedig sokkal nagyobb kihívást jelentett a korábbi időkhöz képest. Az egyre inkább automatizált gyártósorok termékei és a kínai porcelántermékek dömpingárai lenyomták a hollóházi manufaktúra produktumai iránti keresletet. A nyugat-európai gyárak egy része (Hutschenreuther, Winterlink AG majd a Mitterteich AG) – amelyek biztos megrendelőnek számítottak – fokozatosan, 1999-től csődöt jelentettek. A fénykorában 1300 főt foglalkoztató vállalat dolgozóinak a száma mára kevesebb mint hatodára csökkent, a gyár felélte tartalékait, és közel 700 millió forint adósságát maga előtt görgetve újra az olcsóbb és minőségben alacsonyabb kategóriájú kőedényeket gyártja. Adósságainak rendezése és a felszámolás elkerülése érdekében a Hollóházi Porcelán Manufaktúra Zrt. pályázatot írt ki jelzáloggal le nem kötött raktárkészlete, eszközei és márkaneve értékesítésére. Többekben pedig – köztük a csökkentett kapacitással dolgozó gyár munkásaiban – újra felmerült a kérdés: ez itt a vég?

Olvasson tovább: