Kereső toggle

Kokaindemokrácia

Mexikóban mindent átsző a drog

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mexikóban egyre véresebb belháború zajlik. Felipe Calderon elnök két évvel ezelőtt hirdetett totális támadást az ország drogkartelljei ellen, amelyek addig éveken át minimális „ellenszélben” működtek. A kábítószeres bandák ellen folytatott harc zászlóvivői szerint a drogbárók befolyása mára a civil és a politikai szféra minden szegletét átszőtte, egyes helyeken pedig a helybéliek már rettegésben élnek.

Yudit del Rincon, a negyvennégy éves képviselőnő idén meglepetésszerű javaslattal állt a mexikói Sinaloa állam törvényhozása elé: „Írjuk elő a képviselők számára a kötelező drogtesztet, hogy mindenki bebizonyíthassa a saját tisztaságát!” Kollégái tapssal üdvözölték a kezdeményezést, de a következő bejelentésre senki nem számított: a jelenlévők körében ugyanis tettre készen várakozott két „álruhás” egészségügyis, akik a helyszínen elvégezték volna a tesztelést. „Nekünk kell először példát mutatni” – hangoztatta del Rincon, aki szerint „a honatyák ezt követően egymást taposva menekültek a kijárat felé”.
A bátor képviselő asszony nem lepődött meg: tősgyökeres sinaloaiként jól tudja, hogy állama otthont ad számos drogbanda vezetőjének, csakúgy, mint a velük összefonódott művészvilág és politikai elit jeles képviselőinek. Sinaloa egyes területeire idegenek jobb, ha nem merészkednek be, a központi kormányzat pedig már rég lemondott arról, hogy rendet teremtsen errefelé. Egyes becslések szerint ebben az államban mintegy harminckét város áll gengszterbandák irányítása alatt.
A fővárosban, Culiacánban a kaszinók száma meghaladja a könyvtárakét, a szinte kimondhatatlanul gazdag elit számára pedig a márkakereskedések jachtokat és páncélozott autókat kínálnak. Itt alakult ki az úgynevezett „narco folklór” is, amelynek keretében dalokkal, ikonokkal tisztelegnek a gengszterek előtt, a gyerekek pedig úgy nőnek fel, hogy felnőtt korukban drogkereskedők akarnak lenni.
Del Rincon maga is szomorúan konstatálta, hogy miután hatalmas energiákat szentel a közélet megtisztítására, saját fia is a „buchones”, azaz a drogkereskedők stílusát utánzó divat követője lett. „A fiam azt mondta: »Ha nem így öltözködünk, a lányok ránk sem hederítenek« – meséli del Rincon. – Mára már divatot is teremtettek a drogbandák. Mindenhová beszivárogtak: az üzletvilágba, a kultúrába, a politikai életbe – az élet szinte minden szegletébe.”
Sinaloa hegyvidékén egyébként már a 19. század vége óta termesztenek mákot és marihuánát. A mexikói farmerek évtizedeken át megéltek ebből, egész dinasztiák szentelték magukat az ezekkel való kereskedelemre. Az 1970-es évekbeli nagy rajtaütést leszámítva, az egymást követő kormányok sorra szemet hunytak a tevékenység felett, még akkor is, amikor Mexikó lett az amerikai piacra szánt kolumbiai kokainszállítmányok egyik köztes állomása.
„Az Intézményes Forradalmi Párt (PRI) egyeduralma idején az állam szabta meg a játékszabályokat – véli Luis Astorga, egy helybéli születésű történész. – A politikusok és a drogkereskedők egyszerre korlátozták és védték is egymást.” A monopóliumnak aztán vége szakadt, amikor más pártok megjelenésével a PRI hatalma egyre inkább visszaszorult, mígnem 2000-ben már az elnökséget is elvesztette. „Az állam innentől kezdve nem játszotta a bíró szerepét, így a kereskedőknek kellett egymás között lerendezni a dolgokat. A módszereik viszont korántsem voltak kifinomultak.”
Mire Felipe Calderon hivatalba került, az erőszak már a tetőfokára hágott, a törvénytisztelő lakosság pedig fokozatosan megtanulta az új viselkedési szabályokat az utcán: „Tartsd a fejedet leszegve, ne kérdezz túl sokat, ne menj be az éttermekbe és luxusüzletekbe, ahol a gengszterek töltik az idejüket.” A családi összejöveteleknek is korán véget vetnek, napnyugta után már nem sokan mozognak az utcákon.
„Mexikó valóságos időzített bomba volt már egy ideje, most pedig végképp kicsúszott a helyzet az irányítás alól: még több a fegyver, még több a pénz a drogüzletben, és még több a csetepaté” – jegyzi meg az egyik helyi fogorvos. Egy negyvenegy éves rendőr, Pedro Rodriguez hasonló képet fest a jelenről. „Egyenruhás rendőrként régen csak felemeltem a kezem, és egy hatalmas kamiont is meg tudtam állítani. Ma már egyszerűen csak keresztülhajtanának rajtam.”
Rodriguez olyan városban dolgozik, ahol egyik pillanatban még minden normálisnak látszik: az utcákon hömpölyög a forgalom, az irodai dolgozók ebédidőben az éttermek felé veszik útjukat. A békés utcaképet azonban pillanatok alatt véres lövöldözések szakíthatják félbe: sötét üveges dzsipekből hirtelen ismeretlen fegyveresek tüzet nyitnak riválisaikra vagy a rendőrökre, legyen akár nappal, akár éjjel. Egy-egy ilyen eset után általában senkit nem tartóztatnak le, az ügyeket ritkán vizsgálják ki. „Húsz évvel ezelőtt még volt néhány maffiavezér, akiket ismertünk, ők diszkréten végezték a munkájukat. Ma már a tanítványaikkal van dolgunk, akik bármi áron, gyorsan meg akarnak gazdagodni, és keresik a feltűnést.”
2008-ban több mint száz rendőr esett lövöldözések áldozatául Sinaloában, ezért sokan el is hagyták az államot, de voltak olyanok is, akik hagyták magukat lefizetni, vagy egyszerűen átálltak a bandák oldalára. Egyes becslések szerint a rendőrség hetven százaléka áll a drogkereskedők befolyása alatt. Az a nézet is széles körben elterjedt, hogy több képviselőt és politikust a „narkós pénzek” segítettek hatalomra. Edgardo Buscaglia, a mexikói kongresszus egyik szakértő-tanácsadója szerint a mexikói önkormányzatok nyolc százalékát, közel kétszáz várost tartanak a markukban a bandák.
Bár Calderon elnököt őszintén aggasztotta a gyilkos hadjáratok korábbi hulláma és az a tény, hogy a drogkereskedők a politikai életbe is „beszivárogtak”, kritikusai szerint alulbecsülte a probléma mértékét: nem megfelelően képzett hadsereget küldött ki a gengszterek ellen, és nem indított harcot politikai és gazdasági fronton. Mindazonáltal Calderon Mexikó 18 államába delegált 45 ezer katonát és 5 ezer szövetségi rendőrt a gengszterek megfékezésére. 2007 eleje óta azonban már több mint 6800-an estek a lövöldözések áldozatául, ami több, mint az Irakban elesett amerikai katonák száma. A ravasz bandák keze a legutóbbi híradások szerint egészen Mexico Cityig elért, ahol sikerült bizalmas információkat szerezniük Calderon „háborújáról”.
A gengszterek nemcsak a szövetségi haderők, hanem egymás ellen is harcolnak. A helyzet Chihuahua és Baja California államokban is igen lesújtó: a bandák riválisaikat, ha kell, egészen a kórházak intenzív osztályáig üldözik, és ott végeznek velük. Ciudád Juárezben már több kórházban tört ki lövöldözés a folyosókon vagy a kórtermekben. Az orvosok is folytonos félelemben élnek, hiszen gyakran elrabolják őket, vagy váltságdíj fejében, vagy pedig azért, hogy valamilyen titkos helyen megmentsék egy-egy bandatag életét – ha nem sikerül, a saját életükkel kell fizetniük. Volt olyan sebész is, akit a kórházban fenyegetett meg a „páciense” mondván: „Mentse meg az életem, különben megölöm” – a sebesült nyilván nem érzett ellentmondást a kijelentésében.
Ciudád Juárezben az év végi bónuszosztás előtt a bandák a tanárokat is megfenyegették: adják át tizenharmadik havi fizetésüket, vagy vérengzést rendeznek közöttük. Több száz iskolába a szülők így nem merték útnak engedni gyermekeiket, félve egy esetleges újabb lövöldözéstől. Bár a polgármester kadétokat rendelt ki az oktatási intézményekhez, ők nem voltak elegen ahhoz, hogy egy időben mindegyik gyerekre vigyázzanak. De a drogbandák megzsaroltak már bár- és étterem-, sőt szeméttelep-tulajdonosokat is. A nemfizetők boltjait, üzleteit felgyújtották.
A lövöldözéseknek gyakran ártatlan emberek is áldozatul esnek, de már a sokszor horrorisztikus gyilkosságok, lefejezések és közszemlére kitett, feldarabolt hullák is kellőképpen hatásosnak bizonyulnak a lakosság általános megfélemlítésére.
A sinaloai vagy chihuahuai temetőkben egyre több az idő előtt meghalt fiatal áldozat, akiknek hozzátartozóik Mária-szobrokkal, tequilás vagy sörösüvegekkel, Marlboro-csomagokkal megrakott, importált olasz márványból készülő, mozaikkal, kristálycsillárokkal, korinthoszi oszlopokkal díszített mauzóleumokkal állítanak emléket. Az áldozatok átlagéletkora alig huszonöt év.

Olvasson tovább: