Kereső toggle

Kőbe vésett pályák

Hol vannak a gépolajos és malteros kezű szakmunkásdiákok?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy hatéves, az iskola küszöbét először átlépő kisdiák sorsa előre meg van írva. Otthonról hozott szocializációs és fejlettségi előnyeit vagy éppen hátrányait ugyanis az iskola nemhogy csökkentené, hanem a 10. évfolyam végére a duplájára növeli. ŰA legesélytelenebbek gyűjtőhelyei a szakiskolák, ahová többnyire „maradékelven” kerülnek a diákok, akiknek jelentős része a statisztikák szerint segélyen fog élni. Pedig egy jó szakmunkást a legkevésbé fenyeget a munkanélküliség, jövedelme pedig a diplomás béreket is meghaladhatja.

„Az volt a mélypont, amikor Pista bácsi, a fűtő kellett hogy rendet tegyen az egyik osztályban, mert a frissdiplomás nyelvtanárnő segítségért kiabált, miután a diákok valamin összevitatkoztak, és egymásnak estek. Ráadásul ez egy fodrászosztály volt, csupa lány tanulóval…” – meséli az egyik vidéki szakiskola tanára a korántsem egyedi esetet. Kollégája arról beszél, hogy az egyik osztályba szinte már fél bemenni órát tartani. „Van egy srác, aki hét általános iskolában járta ki a kötelezőt, attól függően, hogy az anyuka éppen kivel élte a mindennapjait. Zárkózott fiú, ugyanakkor szinte azonnal erőszakkal torolja meg az őt ért sérelmeket: nem egyszer óra közben tört ki a verekedés, amit szinte lehetetlen megállítani. Ha kezdő kolléganő jön az osztályba, tuti, hogy sírva fejezi be az órákat, egyáltalán az is csoda, ha kibírja” – mondja. Az iskola igazgatóhelyettese magyarázatként megjegyzi: „A szociális-családi háttér abszolút meghatározza egy-egy gyerek beilleszkedési képességeit, márpedig hozzánk nem a zsenik járnak.” Munkatársai azonban már nem nagyon panaszkodnak, örülnek, hogy van állásuk, még ha a szakmai piramis legalján is.
„A szakmát adó iskolák leépülése a rendszerváltás idején kezdődött, amikor megszületett az a célkitűzés, hogy az érettségizők arányát növeljük a Nyugaton általános 70-80 százalékos szintre. Gombamód kezdtek szaporodni az érettségit adó osztályok, és mivel ez egy demográfiai hullámvölggyel párhuzamosan következett be, ma már igen szerény képességekkel is be lehet jutni gimnáziumba vagy szakközépiskolába – hiszen a normatív támogatás miatt a férőhelyeket muszáj feltölteni. Tehát a »maradékelv« nyomán rászabadultak a szakiskolákra a hátrányos helyzetű, motiválatlan diákok tömegei, akiknek nyolcadikos tanulmányi átlaga a legritkább esetben kezdődik hármassal, és az általános iskolákban hálát adnak a tanárok, hogy végre megszabadultak tőlük. Belőlük kellene jó szakmunkást nevelnünk” – magyarázza egy másik vidéki szakiskola igazgatója, s hozzáteszi, hogy ma a legtöbb fiatal több százezer forintos menedzseri munkáról álmodik, még véletlenül sem szeretné beolajozni vagy összemalterozni a kezét. „A szintén kapacitásfelesleggel bíró felsőoktatás készséggel kiszolgálja ezt az igényt, ezért ha valaki csak elsétál egy főiskola előtt, és nem vigyáz, egyből felveszik” – jegyzi meg az igazgató.
Pedig anyagilag is megéri jó „szakinak” lenni. Interjúalanyunkat például rendszeresen keresik a térség vállalkozói, hogy miért nem képeznek vízvezeték-szerelőt, hegesztőt vagy éppen esztergályost. A válasz az, hogy nincs jelentkező. „Az egyik vállalkozó erre elmesélte, hogy ő száz kilométerről kénytelen szállítani a hegesztőket, akiknek kétszázezer forint havi fizetést ad. Egy másik cégvezető pedig azonnal fel tudna venni négy esztergályost, jó megélhetést biztosító bérezés mellett” – mondja az iskolavezető.
Persze ehhez nem elég csak a szakiskolai bizonyítvány, valóban minőségi munkát kell végezni. Erre azonban kevés az esély. „Ezek a fiatalok be vannak oltva iskola és tanulás ellen, de nyolc év kudarc után ez nem is csoda. Sokan közülük funkcionális analfabéták, két mondatot nem tudnak leírni értelmesen, miközben a csoportos vagy egyéni fejlesztésükhöz sem az anyagi, sem a személyi feltételeket nem tudjuk megteremteni. A 9–10. évfolyamban – ahol számomra érthetetlen módon például éneket vagy rajzot is kell tanulniuk – 40 százalékos a bukási arány, de tudok olyan iskoláról, ahol ennél is magasabb” – panaszolja az igazgató.
Az oktatási tárcától kapott tájékoztatás szerint a szakiskolákban helyenként az 50 százalékot is meghaladja a lemorzsolódás aránya, miközben a gimnáziumokban, szakközépiskolákban ez mindössze 15-20 százalék. A legutóbbi PISA-felmérés nem véletlenül állapította meg, hogy Magyarországon világviszonylatban is kiemelkedően nagy az iskolák közti színvonalbeli különbség. Egyes szociológusok emiatt városi gettókról, települések, mi több, egész régiók leszakadásáról beszélnek, különösen az ország északkeleti és délnyugati részében.
A szakiskolákba összegyűjtött, esélytelen fiatalok sorsa – akiknek jelentős része nem mellékesen roma származású – tulajdonképpen már előre meg van írva. Az általános iskolába lépő korosztály tanulói között több mint ötévnyi a fejlettségbeli különbség, ami a 10. évfolyam végéig a duplájára nő – írja tanulmányában Nagy József, a neveléstudomány professzora. Vagyis akinek az otthoni szocializációja nem megfelelő, az már iskolás korában kirekesztődik a jövő középosztályából. A tanulók negyede-harmada a 4–6. évfolyamtól kezdődően leblokkol, kikapcsol, és „reménytelen esetnek” tekinti magát. Ráadásul a családi-kulturális háttér nemcsak a gyermek iskolaválasztását, hanem életesélyeit is meghatározza: egy diplomás férfi 17 évvel él tovább, mint 8 általánost végzett társa. Az sem elhanyagolható, hogy a szakiskolai tanulók kétharmada várhatóan inaktív vagy munkanélküli lesz.
„Az iskolától nem is várjuk, hogy megszüntesse az esélyegyenlőtlenséget, azt viszont igen, hogy ne növelje tovább, de sajnos ez a tapasztalat” – ért egyet az előbbiekkel Ranschburg Jenő gyermekpszichológus, hozzátéve: a szakiskolák miliőjét a kiégett, mindenből kiábrándult, szinte már cinikus fiatalok határozzák meg, akiknek szinte lehetetlen eredményes pedagógiai-pszichológiai segítséget nyújtani. Ahhoz, hogy az iskolarendszer az esélyegyenlőséget növelje, Ranschburg szerint több és jobban képzett pedagógusra és több pénzre lenne szükség. „Óriási szükség lenne a szakképzés és a szakmák presztízsének a helyreállítására is. Abszurdumnak tartom, hogy ma már mindenki egyetemre, főiskolára jár. A továbbtanulás ma nem más – tisztelet a kivételnek –, mint a semmittevést, a gyereklétet meghosszabbító moratórium” – fogalmazott a szakértő.
A szakképzés kontraszelektív rendszerén unikumnak számító kezdeményezéssel kívánnak változtatni Győrött, ahol rendelet írja elő, hogy mely önkormányzati fenntartású iskolák indíthatnak gimnáziumi osztályt. Meghatározzák továbbá azt is, hogy milyen felvételi eredménnyel hol lehet továbbtanulni: akik 30 és 50 százalék között teljesítenek, azok szakközépiskolába járhatnak, akik ennél is rosszabbul, azokat egy képességvizsgálat alapján különböző szakmák irányába orientálják. Ezenkívül – hasonlóan a kormányzati elképzelésekhez – a hiányszakmákat választó tanulókat ösztöndíjban részesítik.
Mint Ottófi Rudolf alpolgármester elmondta, minderre azért van szükség, mert miközben a városban folyamatosan nő a gimnáziumi osztályok száma, a szakmunkások hiánya a térség fejlődését gátolja. „Ha nem lépünk, eljön az idő, amikor az általános iskolában bukdácsoló gyerek bejut a gimnáziumba, azt valahogy végigvergődi, fölveszik a pedagógus szakra, diplomát szerez, s boldogtalanul visszamegy tanítani a saját gimnáziumába a hozzá hasonlóan alkalmatlan fiatalokat” – fogalmazott.
(Közreműködött: Makki Marie-Rose és Hajdú Sándor)

Olvasson tovább: