Kereső toggle

Kölykök között az utcán

Riport az újpalotai betondzsungelből

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Akikkel én foglalkozom, azokat nem kérdezik meg, hogy éppen mit is csinálnak, hova mennek. Leengedik őket a házból, és ezzel vége is!” – mondja Kis Bence ifjúsági szociális munkás.

Újpalota hatalmas toronyházai között még az egyre hidegebbé váló téli időjárás sem riasztja vissza az itt élő fiatalokat attól, hogy jól megszokott helyeiken, a sokszor sivárnak tűnő játszótereken vagy a lombjukat vesztett fák alatti parkok graffitivel telepingált padjain töltsék délutánjaikat. A közösséghez tartozás vágya vagy éppen az igazi szerető otthon hiánya hozza össze és viszi ki az utcára a kamaszok e jellegzetes csoportjait. Azt a társaságot, ami talán nem is létezhet cigaretta, ital vagy a legrosszabb esetben drog nélkül. Megismerni sem könnyű a sajátos gesztusokban kifejeződő, különleges, zárt világukat. Kívülállóként közéjük férkőzni, elnyerni bizalmukat, esetleg tanácsot adni, segítséget nyújtani nekik szinte lehetetlennek tűnő feladat.

A XV. kerület az egyik első volt a városban, amelyik fontosnak tartotta, hogy a kerületi családsegítő ne csak irodákban működő információs, tanácsadó- és jogsegélyszolgálattal próbálja segíteni e korosztályt, hanem saját közegükben, az utcán is felkeresse őket. A Mufti, azaz a Munkanélküli Fiatalok Tanácsadó Irodájának Kontyfa utcai helyiségében beszéltem meg találkozót a kerület egyetlen utcai ifjúsági szociális munkásával, Kis Bencével. Mint mondja, a törvény ajánlása szerint az utcai ifjúsági szociális munkásoknak párban kellene dolgozniuk. Ez lenne az optimális. Így a női és férfi szerepek mintát adhatnának a gyerekek számára. Státuszhiány miatt azonban erre nincs lehetőség. Az utcán csellengő srácok többnyire tizenhárom és húsz év közöttiek. Az eltelt évek azt mutatják, hogy egyre fiatalabb arcok tűnnek föl az ide-oda kóborló bandák tagjai között.

„Akikkel én foglalkozom, azokat nem kérdezik meg, hogy éppen mit is csinálnak, hova mennek. Leengedik őket a házból, és ezzel vége is!” – Kis Bence szerint ez itt a lakótelepen jól kivehető, de mindez nem csak a környékkel van összefüggésben. „Sajnos általános jelenség, hogy nem figyelünk oda sem egymásra, sem a gyerekre. Nem beszélgetünk velük, nem hallgatjuk meg a problémáikat. Nem reagálunk rájuk kellőképpen, vagy ha igen, többnyire rosszul tesszük ezt. Nem a tévét kéne nézni állandóan! Sem a szülőknek, sem a gyerekeknek! Sok kutatás volt Magyarországon arról, hogy ha még együtt is tévéznek a családok, az ott látottakat sem beszélik meg a gyermekeikkel.”

Bár korábban voltak problémák, ma már egyre hatékonyabb a legtöbbször már főállásban dolgozó gyerekvédelmi felelősök munkája. Volt, hogy a Kontyfa utcai iskolából keresték meg, amikor verekedés tört ki a gyerekek között, és a pedagógusok láthatóan nem tudtak rendet rakni. A gyerekek nem hallgattak rájuk. Ekkor az iskola a fiatalokat már jól ismerő szociális munkást hívta segítségül, akinek már a megjelenése megoldást hozott.
E munkához nem árt, ha valakinek van valamennyi utcai tapasztalata. De az is fontos, hogy bátran bele merjen vágni mindenbe, ne féljen semmitől. A harmincéves Kis Bence külseje, szakálla, szemöldökpiercingje kétségkívül segít elfogadtatni magát a fiatalokkal. Mindehhez nem törekszik egy alá-fölérendeltségi viszony kialakítására. Magánéletében, felfogásában, nézeteiben – szavai szerint – elég konzervatív. A hagyományos értékeket tartja fontosnak. S bár liberális nevelést kapott, vannak határok, amiket szeret betartani, s ezt mindenkinek meg is mondja előre.

A legnehezebb az első év volt. „Kimentem, de csupán nyomokra lettem figyelmes. Csikkeket és sörösdobozokat találtam eldobálva. Megpróbáltam mindig ugyanabban az időben ugyanott lenni. Fülemből rutinosan lehalkított fülhallgató lógott, előttem könyv. De természetesen egyfolytában a gyerekekre figyeltem.” Minden egy egyszerű kérdőívvel kezdődött. Az ebben sorakozó kérdések legtöbbször a fiatalok napirendjére és a droggal kapcsolatos viszonyukra vonatkozott. Miután a csoportok ismerték egymást, hamar beszédtéma lett közöttük a visszajáró ismeretlen férfi. Sokan hitték azt, hogy rendőrrel van dolguk. Eleinte így a tesztekből is az derült ki, hogy senkinek sincs köze a droghoz. „Mit keresel itt, öcsém, zsaru vagy, vagy mi van?” – mondták a hangadók.

Eleinte senki sem tudta hova tenni az érkezőt. Mindenképpen kilógott az évek óta együtt lévő baráti körökből. Elfogadásról csupán azóta lehet beszélni, mióta érkezésekor kezdték eldugni a csikkeket. „Na mi van, most nyelessem le veled? Ha ilyen hülye vagy, akkor nyomjad! – mondta ilyenkor. – Sosem nézem jó szemmel, ha azt mondják, hogy elszívtam egy jointot, mert szerintem ez egy baromság, és tönkre is teszik magukat vele. Ráadásul bűncselekmény. De én ettől még nem tekintem őket bűnözőknek. Sokan ezt teszik, de ez a legkönnyebb megoldás!”

Eleinte nagyon félt attól, hogy nem tud majd szót érteni a fiatalokkal. Ám mostanában a legtöbb társaság már ismerősként fogadja el, és örömmel veszi, hogy ő is ott van közöttük. Nem ellenségesek vele, és ez mindenképpen sikernek számít. Ebben természetesen külsejének és közvetlenségének is nagy szerepe van. Nem hivatalos személyként jár hozzájuk. Elérte, hogy bizalmi kapcsolata alakuljon ki a gyerekekkel. A legtöbben csak Bencézik, de sokszor hallani a „Hello Főnök!” köszöntést is. Kezdetben még cigarettát is kértek tőle, de miután öt éve sikerült leszoknia, így ez ügyben nem jártak sok sikerrel.

Kis Bencét a legkülönbözőbb kérdésekkel keresik meg. A legegyszerűbbektől egészen olyanig, hogy hány centis pengéjű kést tarthat valaki magánál törvényesen. A válasz: nyolc centiméter. Ezt követően az is elhangzott, hogy mit kaphat az ember azért, ha valakit megszúr. Erre egyetlen jó válasz van: „Ne tedd!”

Ha látja, hogy kábítószerrel élnek a fiatalok, sajnos sokkal többet nem tud tenni, mint hogy elmondja, hogy mik lehetnek ennek a várható következményei. Emberi és jogi egyaránt, de a használók – a sorozatos elterelések miatt – sokan már nála is jobban tudnak mindent. Ennek ellenére ott a szájukban a füves cigi. „Nagyon mérges vagyok azokra, akik legalizálni akarják a füvet! Már csak azért is, mert bele kell gondolni, hogy egymillió alkoholista országa vagyunk. Ez egyértelműen emberellenes gondolat, mert néhány év rendszeres használat teljesen tönkreteszi a szervezetet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a hetvenes évek hippijei által szívott anyaghoz képest a maiakban már húszszorosára nőtt a THC-tartalom. Ráadásul ma már egy csomó olyan anyagot árulnak, amit előtte a leggyilkosabb szerrel, heroinnal itatnak át. Az intravénás heroin használata pedig maga a halál. Ott már nem az ember cselekszik, hanem az anyag! Felállni belőle pedig nagyon nehéz, szinte lehetetlen. A fű más, de ne mondjuk, hogy lágy drog, mert olyan nincs! Náluk ilyen az alkohol is.”

Az utcai ifjúsági szociális munkás szerint gondozottjai számára a fű olyan, mint annak idején a nagyfröccs volt szüleiknek. Úgy véli, hogy használói leginkább gazdasági okokból nyúlnak hozzá. Amíg valaki alkohollal jut el oda, hogy jól érezze magát, rengeteg pénzt kell a kocsmában hagynia. Ha azonban többen együtt vesznek füvet és becsavarják, akkor a bódulathoz mindössze kettőezer-ötszáz forintra van szükségük. S reggel egyikük sem másnapos. A gyerekek persze mindezt nem fogalmazzák meg, de ettől igazságtartalma még megmarad.

Sokszor hallja a fiataloktól azt az érvelést, hogy „könnyű neked, Bence, te nem csinálod, nem tudod, hogy ez milyen jó!” Kétségtelen, hogy vannak olyan helyzetek, amiket át kell élni ahhoz, hogy hiteles legyen az ember. De nem biztos, hogy olyasmit is ki kell próbálni, amibe akár bele is lehet halni. A jó néhány barátjának teljes leépülését ismerő segítő kedvenc példája erre így szól: „Attól függetlenül is tudom, hogy húszezer volt megráz, hogy megfognám a felső villanyvezetéket!”

Kis Bence nem érzi egyértelmű sikertörténetnek eddigi munkáját. Ennek legfőbb oka, hogy egyedül sokszor nagyon kevésnek érzi magát a gyerekek problémái között. De számtalan pozitívumról be tud számolni. Néhány fiatalnak sikerült például iskolát találnia, s elérni azt is, hogy el is végezze. Neki is nagy szerepe van abban, hogy az egymást követő elhelyezési tárgyalásokon a gyerekek érdeke érvényesül, előfordult azonban olyan is, hogy egy haldokló édesanyját ápoló kamaszt saját rokonsága akart kisemmizni.

Persze sok probléma nem oldható meg egyik pillanatról a másikra. Ki kell menteni a bűnöző életmódot folytató szülők közül a gyerekeket. Gyakran az intézetbe kerülés mint végső megoldás kudarcként kezelendő. Iskolakerülés, játékgépezés, otthoni lopások eredménye. Többek a fokozott figyelem ellenére is összeütközésbe kerültek a törvénnyel. Előfordult már, hogy egy jó úton járó, épeszű fiatal egyik napról a másikra zavaros tekintettel, Rivotrillal begyógyszerezve került ismét az ifjúsági szociális munkás látókörébe. Ráadásul a gyógyszerhez anyja szekrényéből jutott. S szavai szerint semmibe sem kerül majd újat feliratni.

Most – három év után – ismét a kapcsolatépítésen van a hangsúly. Az utóbbi időben sokan kerültek ki a látókörből. Van, aki főiskolára jár, dolgozik, vagy akár családot alapított. Idővel legtöbben megkomolyodnak, nem járnak már le a terekre. Fontossá válik életükben a párkapcsolat. Most tehát új csapat jön, akikkel Bencének megint meg kell majd találnia a hangot.

Olvasson tovább: