„Egyik legjobb barátom tizennégy évesen terrortámadás áldozata lett. Látom, mi lett a sorsa a családjának, hogy törtek össze a bánattól, mert nem tudták feldolgozni a fiuk halálát. Ezért vállaltam a legkeményebb szolgálatot” – mondja
a huszonkét éves Alon, aki egy izraeli elitalakulat,
a Goláni Brigád tagja volt. A Hetek három fiatalt kérdezett arról, mit jelent ma tinédzserként éveket eltölteni a hadseregben.
Hogyan indult egy átlagos napotok?
Alon (22 éves): – Sötét volt és hideg. Reggel 4:55. Ilyen korán még a nap első sugarai sem törtek át a katonai sátor dohos falain. Ekkor már csak öt perc volt hátra a sorakozóig. Nem sokkal később azonban már mindenkiről patakokban folyt a verejték és a vér, miután hét óra hosszat szinte mezítelenül kellett a kövekkel és száraz bogáncsokkal borított hegyoldalon hason csúszva felküzdeni magunkat a kitűzött célig…
Izraelben a tizennyolc éves férfiaknak három évre, a nőknek két évre kötelező bevonulni a hadseregbe. Miért vagytok mégis büszkék az ott töltött időre?
Tomer (25 éves): – Először természetesen puszta kötelességből vonultam be. Épp hogy kikerültem a gimnáziumból, már várt is a hadsereg. Itt ez az élet természetes velejárója. Aztán a 2006-os libanoni háború után már önként jelentkeztem további szolgálatra mint egészségügyi tiszt. Talán azért is, mert ez a nemzeti tradíció része. Már a nagyapám és az apám is tiszt volt a hadseregben, végigharcolták az összes izraeli háborút, így szinte adva volt, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt Izraelért.
Alon: – Kiskoromtól kezdve azt hallgattam, hogy amikor felnövök, a hadseregbe kell majd mennem, mert nekem is küzdenem kell az ország fönnmaradásáért. Láttam a bátyámat is mint katonát, és mivel mindig be akartam bizonyítani, hogy jobb vagyok nála, tizenkilenc évesen önként jelentkeztem az egyik legnevesebb harcoló alakulatba. Saját magamat is ki akartam próbálni, hogy mennyit bírok elviselni, hol vannak a határaim. Nem vágytam könnyű életre, és nem akartam megúszni a katonaságot egy sima alapkiképzéssel. Kihívást kerestem, és be akartam bizonyítani, hogy helyem van a legjobbak között. De amikor az életed egy részét az országodnak adod, nem számít, hogy harcos, parancsnok, irodai munkás vagy konyhás vagy, csak az, hogy három évig tedd, ami tőled telik.
Avital (23 éves): – A szüleim még a volt Szovjetunió területéről vándoroltak be Izraelbe harmincöt évvel ezelőtt, én viszont már itt születtem, így én vagyok az első lány a családból, aki katona lett. Az édesapámnak még a Vörös Hadseregben kellett szolgálnia, egy évet Szibériában is, így neki sokkal rosszabb emlékei vannak a katonaságról, mint nekem. Izraelben a katonai szolgálat nem büntetés, hanem egy életszakasz. A családtagoktól kezdve a barátokig mindenkinek része van benne.
Hogyan zajlik a kiképzés egy elitalakulatban?
Alon: – Ahhoz, hogy bekerüljek a Goláni Brigádba, rengeteg állóképességi vizsgán kellett megfelelnem. A kiképzés első időszakában egy minden településtől távol eső hegyoldali bázisra szállítottak minket. Fél évig a természetben, magunk építette sátorokban vagy a szabad ég alatt aludtunk, konzerveken és vízen éltünk. Egész nap gyakorlatoztunk, hogy minél jobb harcosok legyünk. Ahogy minden hadseregben, itt is voltak büntetések, gyakorlatok, amiket utáltunk végigcsinálni, de miután túl voltunk rajtuk, nem éreztünk gyűlöletet, csak büszkeséget, hogy ezt is kibírtuk. Mindent időre kellett csinálni. Sokszor napi kilencven kilométert gyalogoltunk kövekkel feltöltött hátizsákokkal, vagy megállás nélkül egész éjszakán át a hátunkon hordva egymást mint sebesülteket. Eredetileg harmincan kerültünk be ebbe az alakulatba, de a harmadik év végére már csak tizenketten maradtunk. Havonta vizsgáztattak minket, ki felel meg a követelményeknek, ki nem elég egészséges, hogy folytassa. Aki lemaradt, azt elküldték egy másik egységhez.
Avital: – Bár én nem voltam harcos, nekem is részt kellett vennem az alapkiképzésen, ahol lőni tanultunk, amit aztán minden hónapban továbbfejlesztettünk. Hajnalban keltünk, fekvőtámaszok, küzdősportok és a futásfelmérések mind részei voltak a napjainknak.
Mi volt a legrosszabb élményetek?
Tomer: – Az egyik katonám a kiképzés után rohammentősnek visszatért az egységébe. Egy hónappal később megtudtam, hogy a libanoni háborúban megölték. Volt egy osztálytársam is, aki szintén ebben a háborúban, egy tankban halt meg. A legjobban talán mégis az édesanyámat viselte meg az eset. Abban a tankban akár én is ott lehettem volna. A búcsúzások nehezek, de tudom, hogy ez a kötelességem, így nem gondolok arra, hogy esetleg nem jövök vissza. Megyünk és tesszük a dolgunkat. A társainkkal pedig vigyázunk egymásra.
Alon: – Tudom, hogy az izraeli hadsereget rengeteg kritika éri, de aki itt él, az megérti a jelentőségét. Nem egy támadó, hanem egy védelmező hadsereget tartunk fenn. Egyik legjobb barátom tizennégy évesen terrortámadás áldozata lett. Látom, mi lett a sorsa a családjának, hogy törtek össze a bánattól, mert nem tudták feldolgozni a fiuk halálát. A hadsereg munkájára nagyon nagy szükség van.
Mi volt a legkritikusabb helyzet, amibe belekerültetek a hadseregben?
Tomer: – Azon kívül, hogy többször kerültem tűz alá a csapatommal, mint vezető is sokszor éltem át nehéz perceket. Volt például egy Amerikából bevándorolt katonám, aki úgy érkezett az országba, hogy ő most valami nagy dolgot akar végrehajtani, hogy segítsen a zsidókon. Túlságosan is lelkes volt, szinte már fanatikus, tele hősi ideákkal, amit mi helyiek persze kicsit cinikusan fogadtunk. Amíg nem él itt valaki néhány évet, addig fogalma sincs, hogy melyek ennek az országnak a gyengeségei, tradíciói, milyen emberek lakják, és hogyan kell hozzájuk közelíteni. Nem érted, hogyan működik a hadsereg. Ez a srác is teljesen összetört a kiképzés első hetei után. Aztán egy nap nem jelent meg a bázison, még a fegyverét is magával vitte. Így még nagyobb veszélyt jelentett az eltűnése. Próbáltuk elérni telefonon, de hiába. Végül is személyesen kellett utánamennem a városba, hogy megtaláljam. Az eset után a pszichológus hamarosan megállapította, hogy mentálisan nem alkalmas a hadseregbe. De addigra már ő is úgy érezte, hogy nem itt van a helye.
Volt egy másik kritikus esetem is. Épp Hebronban jártunk, ellenséges területen. Az egyik katona idegességében hisztérikusan kezdett viselkedni. A félelmét úgy akarta leplezni, hogy lehetőséget keresett a fegyveres összetűzésre. Nekem kellett lenyugtatni, nehogy mindegyikünket veszélybe sodorjon. Napközben egy palesztin városban voltunk, az emberek bámultak minket az utcán, és várták, hogy mi lesz, lőni fogunk vagy sem. Ilyen nagy nyomás alatt sosem lehet tudni, kinél pattan el egy húr.
Alon: – Pontosan amikor befejeztük a másfél éves alapkiképzést, elkezdődött a libanoni háború. Mi is a frontra kerültünk, ahol egy nálunk tapasztaltabb csapattal egyesülve kellett részt vennünk a harcokban. Az egyik bombázás során egy épületbe húzódtunk vissza. A rakéták folyamatosan záporoztak ránk, úgy remegett az egész ház, hogy attól tartottunk, hogy bármikor összedőlhet. Az egyik rakéta a közelünkben csapódott be, de csodával határos módon túléltük, miközben a robbanás teljesen lerombolta az előttünk levő két falat. Mivel azonban pont a harmadik fal mögött voltunk, végül senki nem halt meg.
Avital: – Mint oktatási tiszt külföldről érkezett önkénteseket irányítottam. A csoport vezetőjeként mindenhova fegyverrel kellett járnom. Bár nekünk nőknek nem kell részt vennünk bevetéseken, egyik barátnőm rohammentősként szolgált a libanoni határnál. Nem lehetett könnyű egyedüli nőként egy harcoló alakulatban megállnia a helyét, néha hónapokig egy föld alatti bunkerban. Ilyen körülmények között a nőknél elengedhetetlen hétköznapi higiéniai készletek is hiányoznak. De ő sosem panaszkodott, sőt megtiszteltetésnek vette, hogy sebesült katonákat menthetett ki életveszélyes helyzetekből.
Mire tanít, és megváltoztat-e a hadsereg? Milyen hosszú távú hatása van az ott töltött éveknek?
Avital: – Amíg szolgálatban vagyunk, addig a hadsereg mindenre kihatással van. Amikor felszállunk a buszra, vigyáznunk kell, hogy a fegyverünkkel senkinek a lábát ne karcoljuk meg, amikor hazaérünk, ne felejtsük el kiüríteni a tárat. Aztán persze a civil életben is érezni a változást. Minden állásinterjú első kérdése, hogy voltál-e katona. Függetlenül attól, hogy melyik egységben szolgál valaki, a hadsereg mindenkit próbára tesz. Én sok külföldi fiatallal találkoztam már, és nagyon szembetűnő a különbség. Nekünk tizennyolc éves korunktól fegyverrel kell járnunk, ami megtanít minket, hogy mindig észnél legyünk, és felelősségteljesen éljünk. Muszáj gyorsan felnőni és éretté válni. Mégis senki nem érzi úgy, hogy elveszti a fiatalkorát, hogy ezekben az években valami jóból kimaradna. Én is, mielőtt a hadseregbe kerültem volna, ugyanolyan voltam, mint minden más tinédzser, egy kicsit elkényeztetett, anyuci kislánya. Aztán egyik napról a másikra meg kellett tanulnom, hogy ne csak magamra gondoljak, hanem egy egész csapatra.
Alon: – A háború után mindenki megváltozott. Ugyanott folytattuk a kiképzést, mint előtte, de már más hozzáállással. Talán ez volt az életem egyik legfontosabb időszaka: megtanultam, milyen más emberek életére vigyázni és másokért felelősséget vállalni. Tudom, milyen a bajtársaim szaga, milyen, amikor a hidegben összebújva egymást kell felmelegíteni. Olyan dolgokat éltünk át együtt, amit semmi mással nem cserélnék el.
