Kereső toggle

Tudományos hadviselés

Miért elfogult sok nyugati egyetem a közel-keleti vitában?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor 1978-ban napvilágot látott Edward Said palesztin irodalomtudós azóta
magyarul is olvasható munkája, az Orientalizmus, Said nemcsak az 1968 óta tartó
tudományos paradigmaváltásnak adott nagy lendületet, hanem képletesen szólva,
súlyos követ adott az intifáda harcosainak kezébe is. A Columbia Egyetem azóta
elhunyt keresztény professzora később – ha szimbolikusan is – valóban követ
ragadott a 2000-ben kezdődött második intifáda idején, mégis az 1978-ban
feldobott kő sokkal veszélyesebbnek bizonyult, mint a két intifáda összes
eldobott köve.



Edward Said

Said és követői ugyanis tudományos harctéren indítottak háborút először a
nyugati Közel-Kelet-tudomány, majd napjainkban a szentföldi régészet ellen. Így
az Izrael-ellenes harc új frontja két oldalról is veszélyt jelent: tudományos,
azaz objektív szintre emeli a cionizmus és Izrael létjogosultsága elleni harcot,
és a sine ira et studio (harag és részrehajlás nélkül) tudományos bástyája mögül
legitim módon nyilvánítja mítosszá a zsidó királyság ókori létét.

Az Orientalizmus lapjain Said arra a megállapításra jut, hogy a közel- és a
távol-keleti kultúrákkal foglalkozó nyugati orientalisztika tudománya az
imperialista-gyarmatosító nyugati hatalmaknak a keleti kultúrák iránti lenéző
attitűdjét emeli tudományos rangra, azzal a céllal, hogy a nyugati országok
gyarmatosító törekvéseit elősegítse, és torz képet alakítson ki Nyugaton a
Távol- és Közel-Keletről. Said ebből a szempontból vizsgálta a nyugati irodalom
Kelettel foglalkozó alkotóit és alkotásait – többek között Goethe, Flaubert,
Kipling műveit – is. Elmélete komoly karriert futott be nyugati értelmiségi
körökben, amelynek politikai gondolkodásmódját is befolyásolta. Ennek oka
alighanem az érintett országok múltjában keresendő, amelyek a hatvanas évektől
kezdődően igyekeznek feldolgozni gyarmatosító múltjukat. Az elméletnek már
megszületésekor akadtak bírálói – George P. Landow professzor például azt
kifogásolta, hogy Said egyoldalúan kritizálja a Nyugatot a Keletről kialakított
kép miatt, miközben nem vesz tudomást arról, hogy a keleti kultúrák ugyanilyen
felsőbbrendűséggel tekintenek Európára vagy az Egyesült Államokra. A Princeton
Egyetem professor emeritusa és a Közel-Kelet-tudományok kiemelkedő kutatója,
Bernard Lewis különböző könyveiben (Islam and the West / Az iszlám és a Nyugat;
Islam – La guerra e la speranza – Intervista a Bernard Lewis/ Iszlám: A háború
és a béke – interjú Bernard Lewisszal) pedig arra mutatott rá, hogy az első
iszlám, arab és perzsa tanszékek Európában a 16–17. században alakultak, akkor,
amikor a török birodalom hódító lendülete töretlennek tűnt, ezért a nyugati
értelmiséget a félelem és a megismerés vágya hajtotta. Azonban különböző
politikai és ideológiai okok miatt csak az utóbbi években kezdték komolyabb
kritika alá vetni Said munkáját. Többek között az Avishai Margalit és Ian Buruma
szerzőpáros, akik arab, perzsa, kínai és japán források alapján mutatják be az
említett kultúrák felsőbbrendűségi és gyarmatosító tendenciáit a Nyugattal és
más kultúrákkal szemben (Occidentalism – the West in the Eyes of its Enemies /
„Nyugatizmus” – A Nyugat annak ellenségei szemében). Magyar szempontból
különösen érdekes, hogy Said elegánsan kikerüli vagy delegitimizálja azokat a
tudósokat, akiknek hazája soha nem volt gyarmattartó hatalom, ezért aligha
vádolhatóak azzal, hogy országuk gyarmatosító törekvéseit kívánnák igazolni. Így
az orientalisztika magyar úttörőinek, Goldziher Ignácnak, Vámbéry Árminnak és
Rusztemnek saidi megítélése magyar szemszögből hangsúlyosan érdekes lehet.



Bernard Lewis

Közben azonban az orientalizmus a nyugati akadémiai értelmiség köreiben egyre
inkább elfogadottá vált, mondhatjuk, hogy dogmává merevedett. Így megtörtént az,
ami valaha elképzelhetetlennek tűnt: a világ egyik legprominensebb felsőoktatási
intézményében, a Columbia Egyetemen Nadia Abu El-Haj kulturális antropológus,
Said tanítványa egyetemi állásának véglegesítéséhez egy olyan munkáját nyújtotta
be, amely az izraeli régészetet mint az izraeli megszállás és elnyomás
tudományos legitimizációját mutatja be. Tatár György az Élet és Irodalom
hasábjain elemezte Abu El-Haj álláspontját, és annak saidi hátterét (Archeologizmus,
2007. július 20.), amelyben többek között idézi a kutató tézisét is. Ennek
lényege, hogy az izraeli régészet célja és feladata merőben politikai és
társadalmi cél, a nemzeti identitás és egy mítosz megteremtése. A cél érdekében
az izraeli régészek meghamisítják, vagy legalábbis félreértelmezik a leleteket.
A mítosz Abu El-Haj olvasatában az a történelmi tény, hogy létezett folyamatos
zsidó jelenlét és egy zsidó államiság a Szentföldön. Abu El-Haj állítása, hogy
az ókori zsidó államiság mítosz lenne, nemcsak a történelmi tényeket – vagy
éppen a zsidó, a keresztény teológiát – ássa alá, hanem ezzel beteljesíti
politikai küldetését is: aláássa Izrael állam legitimitását. Amennyiben nem
létezett zsidó királyság, akkor Izrael Államnak nincsen történelmi joga sem
Jeruzsálemre, sem a Szentföldre. Pontosan ez az az elmélet, amit a 2000 nyarán,
a Camp David-i tárgyalásokon Jasszer Arafat ismételgetett, és ez az az elmélet,
ami már harminc-negyven évvel ezelőtt is létezett az arab történetírásban. A
posztmodern attitűd és Said munkássága teremtette meg a feltételeket ahhoz, hogy
a tudományos paradigma megváltozzon, és az ilyen elméletek mint komoly,
tudományos tézisek legalább a vita szintjén bekerüljenek az akadémiai
köztudatba.

Bernard Lewis, Semites and Antisemites (Szemiták és antiszemiták) című
könyvében, amely először 1986-ban látott napvilágot, már megemlíti azokat az
arab történészeket, akik szerint ugyan valóban létezett izraeli királyság, de az
ókori izraeliták valójában arabok voltak, és semmi közük nincs a mai zsidókhoz,
a mai izraeliekhez, akik zsidó hitre tért kazárok. Lewis ezeket az elméleteket
még érdekességként említi, mint olyan teóriákat, amelyeket a tudományos világ
mosolyogva fogad. A tudomány természetesen nem a kőbe vésett hittételek vitája,
és nyilvánvaló, hogy a különféle iskoláknak nemcsak joguk, de kötelességük
megvizsgálni egy-egy lelet hitelességét és vitatni annak értelmezését. Az is
elképzelhető, hogy hívő és ateista tudósok homlokegyenest másként értelmezzenek
egy leletet, és annak jelentőségét. Azt azonban elég nehéz elképzelni, hogy egy
teljes akadémiai értelmiség képes legyen negligálni az elmúlt kétszáz év
felfedezéseit, és kétségbe vonja az ókori zsidó királyság létét, és az akkori,
illetve a mai zsidóság közötti egyértelmű kapcsolatot, amely az ókortól kezdve
végigkövethető a történelmi források segítségével. Különösen meghökkentő, hogy
miközben a régészek túlnyomó többsége szakmai alapon cáfolja Abu El-Haj
elméletét, a véleményformáló akadémiai értelmiségiek figyelmen kívül hagyják
nemcsak az izraeli régészek cáfolatait, de minden olyan archeológus tudományos
eredményét – beleértve a közel-keleti régészet olyan kiemelkedő
szaktekintélyeit, mint Kathleen Kenyon, W. F. Albright – akik ásatásaikon a
zsidó jelenlét markáns leletanyagát tárták fel. A támadások célpontjában ugyanis
elsősorban Izrael és Izrael Állam legitimitása áll, ám mint annyiszor, ezen
keresztül célkeresztbe került a nyugati tudomány és értékrendszer is, pontosan
az a világkép, amely a nyugati demokrácia megszületését és működését lehetővé
tette és teszi. Az izraeli régészet eredményeit ugyanis brit, amerikai és
francia archeológusok alapozták meg, közülük nem egy a 19. században, akiket így
elég merész dolog cionista szimpátiával vádolni.

Abu El-Haj követői politikai-ideológiai alapon figyelmen kívül hagyják az
archeológia szakmai eredményeit, és helyette egy kulturális antropológus nem
szakmai, hanem ideológiai narratíváját veszik át, miközben meg sem próbálják a
semlegesség látszatát kelteni. Csak az izraeli régészet eredményeit kérdőjelezik
meg, holott bírálatuk akkor lehetne legitim, ha a módszertant kritizálnák, és
ezzel együtt az archeológia más területein elért eredményeket is. Természetesen
ez nem történhet meg anélkül, hogy ne tegyék magukat nevetségessé. Képzeljük el,
hogy ennek következtében francia és német kulturális antropológusok és
szociológusok elvetnék a római régészet eredményeit, és azt állítanák, hogy soha
nem is létezett római köztársaság, a Forum Romanumot nem rómaiak, hanem gall és
germán törzsek építették, és így kívánnák kétségbe vonni az Olasz Köztársaság
létjogosultságát. Mindez arra világít rá, hogy a történet nem a régészet
tudományos módszereiről és annak az izraeli régészetben elért eredményeiről
szól, hanem csakis aktuálpolitikáról. A balliberális értelmiség – mint gyakran –
most is a kabátot varrja a gombhoz.

Ahogyan Tatár György is rámutat, az archeológia szempontjai nem igazán érdeklik
az érintett társadalomtudósokat. A balliberális közeg ideológiai alapok felől
közelíti meg a kérdést, és a saidi elmélet megfelelő fegyvert ad a kezébe, hogy
– ebben az esetben – az anticionizmust (ál)tudományosan, bár az ideológiának
megfelelő, és nekik legitim módon fejezze ki. Ahogyan az úgynevezett
posztcionista izraeli történelemírók – Benny Morris, Ilan Pappe – tudománytalan
módszerei felett szemet hunytak a cél érdekében, úgy a születendő posztcionista
régészet – amely egyelőre az archeológiát magát még csak egy-két esetben érte el
– tudományosságát sem fogják hiányolni. Izraeli régészek évek óta figyelmeztetik
a tudományos közvéleményt, hogy a Vakf, az iszlám vallási hatóság felügyelete
alatt álló jeruzsálemi Templomhegy belsejében szisztematikusan pusztítanak
minden olyan leletet, amely a salamoni és a heródesi templomra, vagy más, a
hegyhez fűződő zsidó emlékekre utal. Dr. Eliat Mazar, az egyik vezető
jeruzsálemi régész maga is többször figyelmeztetett ezekre a veszélyekre, de
ezek a figyelmeztetések süket fülekre találnak, holott a Vakf által irányított
munkálatok, a hegy belsejében felépített harmadik mecset és egy 2003-as
földrengés teljesen aláásták a Templomhegy statikai alapjait. A hegy a
mecsetekkel együtt bármikor beomolhat és ennek világpolitikai következményei
beláthatatlanok. Ennek ellenére, még Jeruzsálem történetének, kultúrájának olyan
szerelmesei is, mint Simon Goldhill vagy Amos Elon, akik számára a zsidó múlt
megkérdőjelezhetetlen, kimondva-kimondatlanul izraeli hisztiként tekintenek
ezekre a figyelmeztetésekre. Pedig a tények – a Templomhegy belsejében végzett
munkálatok – és az akadémiai életben terjedő új áltudományos paradigma
túlságosan összecsengenek ahhoz, hogy egyértelmű legyen: az Izrael-ellenes
propaganda új frontot nyitott. És ami ennek valószínű következménye: a Szentföld
és Jeruzsálem zsidótlanítása a keresztény Jeruzsálem legitimitását is
megrengetheti.

Olvasson tovább: