Szomália a világ egyik legveszélyesebb országa. Az 1990-es évek elején
lezajlott polgárháború óta kisebb-nagyobb intenzitással tovább tart a klánok
közötti küzdelem. Több millió honfitársához hasonlóan az adottságainál fogva
jobb sorsra érdemes – ám központi kormányzat hiányában anarchikusan működő –
afrikai országból menekült el Adam Hassan Salman is, akivel a bicskei
menekülttáborban beszélgettünk.
A harcokban édesapját elvesztő harminckét éves férfinek azért kellett
elvándorolnia, mert felesége rokonsága nem nézte jó szemmel etnikai
hovatartozását. „A metgan nevű kisebbséghez tartozom, feleségem, Hinda viszont
nem. Amikor feleségül vettem, engedélyt kértem édesapjától a házasságra, aki
áldását adta ránk. Minden rendben volt, amíg a papa meg nem halt – ezt követően
azonban a rokonok megfenyegettek, hogy meg fognak ölni. Elraboltak, éheztettek,
szomjaztattak, végül pénzért cserébe, a Vöröskereszt közreműködésével
szabadultam ki” – meséli Salman. Eközben felesége három – 11, 12 és 13 éves –
gyermekükkel a kenyai határ felé menekült. Mielőtt átértek volna, egy fegyveres
összetűzésben a gyerekek „elkavarodtak”: amíg anyjuk ennivaló után nézett, egy
másik asszony menekítette el őket a rajtaütés elől. Hinda végül átjutott
Kenyába, férje pedig – Dubai és Moszkva érintésével – Magyarországra menekült,
ám a gyerekekről azóta semmi hír. Ha előkerülnek, a család története teljes
happy enddel végződhet. Salman ugyanis menekültstátuszt kapott Magyarországon,
felesége pedig részt vesz az Afrikai–Magyar Egyesület (AHU) által az elmúlt
hónapban beindított képzési programban Nairobiban. A magyar aktivistáknak –
egészen pontosan Sachumicky Lillának és Szilasi Ildikónak (képünkön bal és jobb
szélen) – köszönhetően arra is esélye nyílhat, hogy családegyesítés keretében
kövesse férjét Magyarországra.
A 2007-ben létrehozott Afrikai–Magyar Egyesületet elnöke, Balogh Sándor, aki –
ahogy Szilasi Ildikó programvezető fogalmaz – azok közé a tehetős emberek közé
tartozik, akik pénzüket elsősorban nem luxusra, hanem az elesettek megsegítésére
igyekeznek fordítani. Egyben ő a legfőbb támogatója is az egyesületnek, amely
Afrika hazai – többek között kiadványokkal, kulturális programokkal történő –
népszerűsítése mellett konkrét segélyprogramokat is finanszíroz Észak-Ugandában,
illetve Kenyában. Az előbbi országban leányanyák iskoláztatását támogatják.
„Ebben a programban, amit Lilla talált ki és indított el, az egyesület pedig
támogatóként állt be mögé, 30 fiatal anyát és összesen 113 gyermeküket segítjük.
Ezek a lányok korábban részt vettek az időnként még manapság is kiújuló
fegyveres konfliktusokban mint gyermekkatonák vagy mint a lázadók ágyasai. A
Joseph Kony hadúr vezette, az Úr Ellenálló Hadserege nevű szervezet ugyanis
rendszerint úgy „toborozza” a tagjait, hogy lerohannak egy-egy falut, és
elhurcolják a 8 évesnél idősebb lányokat és fiúkat” – mondja Szilasi Ildikó.
A közgazdász diplomával is rendelkező fiatal Afrika-szakértő kolléganőjével
együtt dolgozta ki a Nairobiban szeptemberben beindított projektet. Ennek
lényege, hogy a kenyai fővárosban létrehozott oktatási és képzési központban
szomáliai menekültek angolt és matematikát tanulhatnak, továbbá szakképzéseken
vehetnek részt. „A program során a hazánkban menekültként – többnyire a bicskei
táborban – tartózkodó szomáliaiak rokonaira koncentrálunk: őket igyekszünk
felkutatni, és segíteni nekik nemcsak a tanulásban, hanem a munkához jutásban
is. A batikolás és egyéb képzőművészeti technikák elsajátítása után az általuk
készített termékeket elsősorban Kenyában, illetve Magyarországon értékesítjük.
Eddig 40-45 személyt sikerült elérnünk” – mondja az AHU programvezetője,
hozzátéve, hogy a végső cél a családok egyesítése. Ez azonban nem olyan egyszerű:
a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal az esetek többségében az ilyen irányú
kérelmeket jogszerűnek találta ugyan, ám a szomáliaiak útlevele nem minősül
érvényes és hivatalos okmánynak, így legálisan nem hagyhatják el Kenyát. A két
aktivista erre kidolgozott egy új eljárást, amely reményeink szerint megoldja a
problémát.
Tapasztalatairól szólva Ildikó hozzáteszi: a szomáliai menekültek körében (is)
elképesztő történetekkel találkoznak. „Volt, akinek a családtagját egy eltévedt
golyó vacsora közben megölte; egy orvost a lázadók elraboltak és saját
szolgálatukba állítottak; mások családjuk kivégzését, vagy lányuk, feleségük szó
szerinti halálra erőszakolását voltak kénytelenek saját szemükkel végignézni.
Megdöbbentő számomra, hogy többségük mégsem a depressziót választja, hanem a
kiutat keresi” – fogalmaz az aktivista.
Amikor az Afrikában végzett munkájuk indítékairól kérdezem, azt hangsúlyozza,
hogy a távoli országok menekültjeinek a segítése nem pusztán nemes humanitárius
cselekedet. A migránsok tömeges érkezése ugyanis az Európai Unió egyik
legégetőbb biztonságpolitikai kérdése, amit magyarként ugyan még nem érzékelünk
– egyelőre. A megoldás alapvetően kétirányú lehet – magyarázza Ildikó –, az
egyik, hogy a problémás országokban segítünk létrehozni olyan viszonyokat, hogy
az ott élők ne kényszerüljenek kivándorolni. A másik, hogy támogatjuk a hozzánk
eljutott és menekültstátuszban részesült afrikaiakat (döntő többségük szomáliai)
az integrálódásában. Ezt szolgálja például a családegyesítés is. A bicskei
táborban egyébként jelenleg mintegy 80 menekültstátuszt kapott szomáliai él.
Nekik 12 hónapjuk van arra, hogy a nyelvet alapszinten elsajátítsák, munkát és
lakást találjanak maguknak.
Problémát jelent ugyanakkor, hogy az AHU afrikai programjaihoz egyelőre szűkösek
a szervezet anyagi forrásai. Ezért minél több, úgynevezett virtuális támogatót
igyekeznek bevonni. „Ehhez nem szükséges nagy összeg, havi 4 ezer, vagyis napi
mintegy 130 forinttal tulajdonképpen meg lehet változtatni egy ember életét. A
honlapunkon – www.ahu.hu – bárki kiválaszthatja, hogy ő mondjuk a 12 éves
Szaidot akarja támogatni, aki szereti a focit, és ha lenne rá lehetősége,
orvosnak tanulna” – magyarázza Szilasi Ildikó.
2008. 10. 10. (XII/41)
