Kereső toggle

A Gonosz szürke egere

Miért nem fogta el Mengelét a Moszad?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A napokban kapta fel a világsajtó Rafi Eitannak, az izraeli nyugdíjügyek
miniszterének nyilatkozatát, miszerint a Moszad inkább Adolf Eichmannt fogta el
1960-ban, mint Joseph Mengelét. A híradásokból úgy tűnt, hogy az izraeli
titkosszolgálat elszalasztotta a „halál angyalaként” elhíresült náci orvost. Ez
azonban nem igaz.

Amikor 1960-ban, tizenöt évvel a második világháborút követően a Moszad
különleges egysége felderítette és elfogta, majd Argentínából Izraelbe vitte
Adolf Eichmannt, a világ közvéleménye megdöbbent.

A hírhedt SS-tiszt bíróság elé állítása üzenet volt: egyetlen háborús bűnös sem
érezheti biztonságban magát. Az akció épp időben történt. A világégés és a
holokauszt óta eltelt másfél évtized a külső szemlélők és az elkövetők
csoportjaiban tompította a trauma nagyságát, és a Német Szövetségi Köztársaság
törvényhozása is arra készült, hogy a háború alatt elkövetett tettek elévülését
törvényerőre emeli. Ez azzal járt volna, hogy a külföldre (elsősorban az
Egyesült Államokba és Dél-Amerikába) menekült volt nácik zavartalanul
viszszatérhetnek, és esetleg újra irányító pozíciókba kerülhetnek, ha nem is
politikai, de gazdasági és kulturális szinten mindenképpen.



Az Eichmann-per Jeruzsálemben

A Moszad az akkor Bécsben élő Simon Wiesenthal adatai alapján konkrét
információkkal rendelkezett Eichmann és Mengele tartózkodási helyéről. Ezeket
titkosszolgálati módszerekkel leellenőrizték. Tulajdonképpen az volt a kérdés,
hogy melyiküket fogják el előbb. A rejtőzködő Eichmannról szóló konkrét
információkat szó szerint a vak szerencsének köszönhették az izraeliek. Egy
holokauszt-túlélő, aki a háború után Argentínában telepedett le, családot
alapított, majd évekkel később elvesztette a látását. A vak férfinek volt egy
tizenkilenc éves lánya, akinek a náci tömeggyilkos egyik fia udvarolt. Amikor az
apa megtudta, hogy a fiú a háború alatt a Harmadik Birodalom több pontján is
élt, és családi neve Eichmann, nagyon megdöbbent. Az udvarló spanyol
akcentusában felismerte a német elemeket. A sejtését a későbbi feltáró nyomozás
igazolta. Ugyanebben az időben Mengeléről is megállapították, hogy Buenos
Airesben tartózkodik. A döntést, hogy mindkettőjüket vagy csupán egyiküket, és
akkor melyiket kell elfogni, Isser Harel, az izraeli titkosszolgálat vezetője
hozta meg.

Joseph Mengele volt az ismertebb. Az orvosi és filozófiai diplomával egyaránt
rendelkező doktor 1937-ben csatlakozott a náci párthoz, majd egy évvel később az
SS-be is belépett. 1943-tól vezető orvos volt Auschwitz-Birkenauban, egészen a
tábor 1945. januári felszámolásáig. Ez idő alatt rendszeresen részt vett a
beérkező transzportok szelektálásában. A mindig jól öltözött, elegáns,
barátságos tekintetű férfi hüvelykujjának egyetlen mozdulatával mintegy 400 ezer
embert küldött a gázkamrákba.



Mengele ifjú korában

Itzak Shadmon, akit Gyöngyösről deportáltak, így emlékszik arra a
szelekcióra, amelyet Mengele az 1944-es év őszén végzett: „rós hasana napján
felsorakoztattak minket. Mengele egy fát szögeltetett egy oszlopra, mint egy
ajtófélfát. Mindenkinek át kellett mennie a »szemöldökfa« alatt. Akinek nem
kellett lehajolnia, azt azonnal kiemelték. Mondván, hogy túl fiatal és
fejletlen. Én ezt úgy éltem túl (tizenöt éves voltam akkor), hogy a cipőimbe
köveket tettem, és ezért magasabbnak látszottam. Tíz nap múlva, az engesztelő
napon, Mengele megismételte ugyanezt az akciót. Akkor egy napi kenyéradagért egy
lengyel fogoly leeresztett a latrinába. Így nem kellett átvonulnom az ítélet
pálcája alatt.” Mengele volt az, aki tömegesen mint tengeri malacokat használta
a foglyokat áltudományos kísérleteire. Leginkább az ikrek szaporodása érdekelte,
hogy az árja, azaz „felsőbbrendű faj” szaporodását meg lehessen gyorsítani az „alsóbbrendű
fajok” rovására.

Adolf Eichmann ezzel szemben teljesen átlagos személyiség volt. Azt is
mondhatnánk, hogy egy szürke kisegér. Ausztriában még az illegalitásban
csatlakozott (1932) a náci párthoz. Hitler hatalomátvételét követően
Németországba szökött, ahol előbb az SS, majd az SD (Biztonsági Szolgálat) tagja
lett. Rövidesen a zsidó ügyekkel foglalkozó osztályon kezdett dolgozni, ahol meg
is maradt a háború végéig. Kezdetben a zsidó kivándorlást szorgalmazó politikát
erőltette, ebben még a brit mandátum területére irányuló illegális
bevándorlásokat szervező Aliya Bettel is együttműködött. A legendával
ellentétben azonban nem tudott héberül, csupán néhány szót, amivel mindig
manipulálni tudta a zsidó közösségek vezetőit. A háború kitörését követően a
zsidók gettóba zárását irányította, majd az 1942. januári Wannsee konferenciát
követően a totális megsemmisítést és kiirtást szervezte. Személyesen irányította
(a magyar hatóságokkal szorosan együttműködve) 437 ezer magyar zsidó
deportálását. A nyilaskeresztes hatalomátvételt követően újra megjelent, és
rávette Szálasi Ferencet, hogy újabb 50 ezer magyar zsidót adjon „kölcsön” a
Harmadik Birodalomnak. Eichmann szervezőmunkájának köszönhető, hogy közel 6
millió európai zsidó esett áldozatul a náci faji politikának.

Mengele és Eichmann egyaránt az úgynevezett „Patkányúton” keresztül menekült el
Európából a háborút követően. Ez az embercsempész-hálózat volt az, amelyen a
katolikus egyház erőteljes segítségével náci bűnösök ezrei csúsztak ki az
igazságszolgáltatás keze alól. A cél a legtöbb esetben Dél-Amerika volt. Két ok
miatt: Az első világháború előtt a német expanziós politika szorgalmazta, hogy a
világ számos pontján német kolóniák jöjjenek létre. A dél-amerikai katonai
vezetésű államok többsége szívesen látta a tapasztalt tanácsadók és telepesek
érkezését. Brazília, Argentína, Uruguay és Paraguay határvidékén is számos telep
alakult. 1943-ban a náci vezetésben tudatosult: nem valószínű, hogy megnyerik a
háborút. Hozzáfogtak a vagyon és önmaguk átmentéséhez. A már említett helyeken
kész otthonok, állások várták a menekülőket, így Mengelét és

Eichmannt is.

1960-ban tehát a Moszad vezetőinek arról kellett dönteniük, hogy melyik náci
háborús bűnöst fogják el. Az Eichmannt végül személyesen legyűrő és elfogó Peter
Malkin így emlékszik vissza a döntésre: „Természetesen csábító volt a lehetőség:
Mengele a szadista orvos is az egyik legfontosabb bűnös, aki kéjesen válogatta
ki Auschwitzban a gázkamrára ítélt embereket, és borzalmas áltudományos
kísérleteket végzett. Őt is az igazságszolgáltatás elé kell állítani. De nem ez
a megfelelő idő erre. Eichmannhoz, a kontinens összes zsidójának sorsával
rendelkező hóhérhoz képest csak kis hal.” Egy megbeszélésen Isser Harel mondta
ki a végső szót, egyes-egyedül Eichmann elfogására utalva: „Nem a bosszúvágytól
vezérelve tesszük meg ezt a lépést. Mélyről jövő igazságérzetünk hajt bennünket.
Nemcsak hogy jogunk, hanem erkölcsi kötelességünk, hogy bíróság elé állítsuk ezt
az embert.”

Honnan tudjuk, hogy jó döntést hoztak? Eichmann a kivégzése előtt ezeket a
szavakat mondta: „Azzal a tudattal halok meg, hogy hatmillió zsidó ment előttem.”

Olvasson tovább: