Kereső toggle

Az elit ma már nem a középiskolákban képződik

– mondja Csapó Benő, a Szegedi Tudományegyetem tanára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Négy évvel ezelőtt indult be Magyarországon a készségfejlesztésre
irányuló oktatás és az integrált nevelés. Ennyi idő múltán láthatók-e
kézzelfogható eredmények, és ha igen, ön szerint melyek a legfontosabbak?

– Az említett folyamatokat nem kötném négy évhez, hiszen mindkét területen
korábban is voltak hasonló törekvések, és ma sem beszélhetünk arról, hogy
mindenütt érvényesülnének. A most támogatott tanítási módszerektől is azt
várjuk, hogy hatásukra a tanulók mélyebben megértik a tananyagot, ezért
tudásukat szélesebb körben képesek alkalmazni. A diákok azonban sokfélék, eltérő
ütemben fejlődnek, ezért az igazi áttörésre akkor kerülhet sor, ha mindenkinek
egyénileg azt tanítjuk, aminek a megértésére felkészült. Lényegében ez az
előfeltétele az említett másik probléma megoldásának is: heterogén összetételű
csoportokban minden egyes tanulót a neki legjobb módon kell tanítani. Ezen a
téren sok az ígéretes kezdeményezés, de egyelőre kevés a mérhető eredmény.

Összességében történt-e elmozdulás az esélyegyenlőtlenségek felszámolása
irányába, és ha igen, milyen értelemben?

– Amit ma látunk az iskolákban, az két ellentétes folyamat eredménye.
Egyrészt, ha észrevehető különbségek alakulnak ki az iskolák között, a folyamat
öngerjesztővé válik, és azok a szülők, akik megtehetik, elviszik a gyerekeiket
azokból az iskolákból, amelyeket nem tartanak elég jónak. Ennek a spontán
folyamatnak a visszafordítása nagyon sokba kerül. Látunk néhány bátor helyi
kezdeményezést, például Hódmezővásárhely újraszervezte összes iskoláját. Szeged
is felszámolt egy iskolát, ahol a problémák kezelhetetlen mértékben
felhalmozódtak. Nagyon fontos felismerésnek tartom, hogy a hátrányok kialakulása
már az iskoláskor előtt megkezdődik.

Ön szerint minimum hány év kell ahhoz, hogy az iskolák közötti, nemzetközi
szinten is kirívóan nagy különbségeink csökkenjenek?

– Technikailag ezt lehetne leggyorsabban megoldani, hiszen nem kell más
hozzá, mint a különböző felkészültségű tanulókat (és tegyük hozzá:
pedagógusokat) egyenletesebben szétosztani az iskolák között. A jogszabályokat
fél év alatt át lehet írni, de az egy másik kérdés, hogy azoknak mennyi idő
alatt lehetne érvényt szerezni, és mennyi idő alatt lehetne megszerezni a
feltétlenül szükséges társadalmi támogatást és megteremteni egy másfajta
érdekeltségi rendszert. Ehhez pedig mindenekelőtt a közbizalom helyreállítására
és szélesebb körű összefogásra lenne szükség. Lengyelországban ez megvolt, és
ennek ma már az egész iskolarendszer teljesítményeiben is mérhető hatásai
vannak.

A tömegesen újratermelődő munkanélküliség kivédésének előfeltétele, hogy
idővel minden gyerek eljusson legalább az érettségiig. Megoldható-e ez pusztán a
közoktatás (és az óvodai ellátás) modernizációja révén?

– Az elmúlt évek során lezajlott gyors expanzió révén eljutottunk odáig,
hogy aki tud és akar tanulni, az leérettségizik. Nehezebb lesz a nagyobb számban
megszerzett érettségi bizonyítvány értékének visszaállítása, és még nehezebb – a
ma alkalmazott módszerekkel lehetetlen – azoknak az eljuttatása a középiskola
végéig, akik ma korán lemorzsolódnak. Ehhez mindenekelőtt szemléletváltozásra
van szükség, minden téren. Ma már az elit nem a középiskolákban képződik, hanem
az egyetemek mesterszakjain, doktori programjaiban. Felesleges tehát „lehozni” a
leendő elit kiválogatását az iskola korábbi szakaszaira. A sokféle társadalmi
tapasztalat és a szélesebb körű műveltség megszerzése mindenkinek hasznosabb,
mint a korai elkülönülés, specializáció. Ugyanez érvényes a skála másik végén
levőkre is, akik kékgalléros pályákra készülnek. Megfelelő műveltség nélkül
nincs munkakultúra, nem lehet szervezetekben dolgozni, és főleg nem lehet
gyorsan pályát változtatni, új szakmákat megtanulni, ha arra van szükség.

Olvasson tovább: