De természetesen arról sincs szó, hogy az egypárti szocialista kormány
automatikusan vereséget szenvedne. Nyilvánvalóan szövetségesre lesz azonban
szüksége, s a június–júliusi pártmozgások egyértelműen jelzik: az ősz a
költségvetés jegyében telik majd el, s az MSZP-nek – a saját érdekében –
gondoskodnia kell az SZDSZ „pótlásáról”.
Persze egyáltalán nem biztos már az sem, hogy pótolni kell az SZDSZ-t. Meglehet,
hogy minden verbális elhatárolódás ellenére a liberálisok mégis csak megmentik a
költségvetést. Bár Fodor Gábor vezetésével az SZDSZ jelenleg inkább az
ellenkezőjét hangoztatta, de – s ez lehet a fő érvünk – olyan jellegű fordulat
nem következett be az SZDSZ politikájában, amely ab ovo kizárná a költségvetés
megszavazását. Magyarán: az SZDSZ, bár önmagát konstruktív ellenzéki pártként
definiálja, de valójában ez az újonnan megtanulandó ellenzéki szerep még eléggé
kétértelmű. Az az érv, amire az SZDSZ berkeiben is hivatkoznak (hogy ti.
Nyugat-Európában sok ellenzéki párt megszavazza a költségvetést), mintha a
hezitálást, a minden eshetőségre való nyitottságot és rugalmasságot vetítené
előre. Ugyanakkor van ennek a lavírozó taktikázásnak egy előnyös oldala is,
nevezetesen az, hogy a közvélemény felé azt üzeni: az ellenzékiség azért nem
zsigeri elutasítást jelent.
Viszont az SZDSZ-nek arra is tekintettel kell lennie, hogy milyen indoklással
hagyta ott a koalíciót.
A fő indok a reformok leállítása, sőt egyfajta kormányzati visszarendeződés
volt. A nyáron pedig semmi ezzel ellentétes folyamat nem játszódott le, s a
Pénzügyminisztérium nemrégiben megjelent költségvetési körirata semmi olyasmit
nem tartalmaz, amit a liberálisok szempontjából kedvezőnek lehetne tekinteni.
Bizonyos értelemben harapófogóba kerülhetnek: egy nem igazán reformköltségvetést
nem illene megszavazniuk, ugyanakkor az SZDSZ egész eddigi identitását az adta,
hogy még egy rendkívül rossz MSZP is jobb, mint egy maximumra járatott Fidesz.
Ha mindezt a kormánypárt és a kormány oldaláról nézzük, azt mondhatjuk, hogy
Gyurcsány Ferenc politikai túlélése múlik a költségvetés elfogadásán. Az
SZDSZ-szel vagy az MDF-fel. Nem véletlen, hogy az utóbbi pártban éppen most
jelentkezett be nyíltan Almássy Kornél, mert bár valóban szeptemberben lesz az
MDF tisztújító országos rendezvénye, de nem nehéz összefüggést látni a rivális
elnökjelölt megjelenése és a költségvetéssel kapcsolatos egyre nagyobb
háttértaktikázás között. Miért is ne lehetne olyan forgatókönyv, miszerint a
Tisztelet Társaságával „felvértezett” MDF – az SZDSZ „nemje” vagy szétszavazása
esetén – kisegíthetné a kormánypártot? Almássy mintha erre a „veszélyre”
reflektálva indokolta volna bejelentkezését az elnöki pozícióra, és való igaz,
hogy az MSZP–SZDSZ koalíció szétszakadásával a pártrendszer nyitottabbá vált,
ami nem feltétlen rossz, csak az érintett felek egyelőre nehezen tudják
megemészteni. Az MDF jelenlegi elnöke persze időről időre elmondja, hogy sem
Gyurcsánnyal, sem Orbánnal nem lépnek szövetségre, illetve nem segítik hatalomra
őket, de azért egyre többekben merülhet fel a kérdés, hogy ha nem velük, akkor
kikkel? Azaz: a 2009. évi költségvetési purparlé – sajátos módon – az MDF
politikai arculatát is újrarajzolhatja.
Ugyanakkor még egy szempontról feltétlen beszélnünk kell, s ez pedig a
költségvetés el nem fogadása. Előállhat ugyanis az a helyzet, hogy a kormány nem
kap annyi külső támogatót, amennyivel elfogadtathatná a soron lévő
költségvetést. Ennek az opciónak van realitása. Ma már nem hivatkozhatunk arra,
hogy az utolsó percben „a kormánypártok összezárnak”. Nincsenek ugyanis
kormánypártok, kisebbségi kormányzás folyik. Pár hónappal ezelőtt ez
elképzelhetetlennek tűnt, hiszen az MSZP–SZDSZ koalíció szinte „öröknek” tűnt,
állandó belső villongásaik ellenére is. Amellett tehát, hogy a végén lesz
valamilyen megegyezés, ott lebeg annak az esélye is, hogy a megegyezés elmarad.
Az SZDSZ szempontjából – amely hosszas vajúdás után végre önálló liberális
pólussá szeretne válni – egyáltalán nem logikátlan, hogy nem adja szavazatát egy
felhígított költségvetéshez. Reális opció tehát az is, hogy nem lesz
költségvetés!
Ha esetleg így lesz, az akkor sem jelent valamiféle anarchiát. Közismert, hogy
létezik az ún. indemnitás intézménye, amely az előző évi költségvetés bázisán
viszi tovább a folyamatokat. Nem mondhatjuk, hogy ez az ideális állapot, az
azonban tény, hogy a magyar politikában – különösen 1918 előtt – közismert volt
az elfogadott költségvetés hiánya. Ami általában akkor következett be, amikor a
politikai-pártpolitikai viszonyok felfordultak, és a költségvetés már nem
pusztán a kisebbség, de akár a többség egy része számára sem volt elfogadható. A
többség egy részének leszakadása (az SZDSZ képében) most is bekövetkezett.
Nyilván az MSZP nem repedezik tovább, de akkor is hihetetlen erőfeszítéseket
igényel majd megszerezni a hiányzó voksokat.
Nyugodtan megállapíthatjuk továbbá azt is, hogy a költségvetési vita akár az
előrehozott választás alternatívája is lehet. Ez utóbbiról érdemi vita ugyanis
nem folyik a magyar nyilvánosságban. Meglehet, hogy a költségvetési vitában
olyan helyzet alakul majd ki, amikor aztán mégis csak beszélni kell erről a
témáról. Persze – ismerve Fodor Gábor feltételeit – ott van még az eléggé
megfoghatatlannak tűnő szakértői kormány is. A költségvetés esetleges bukása
alapvetően átrajzolhatja a belpolitikai képletet, s a kisebbségi kormányzás
tabujának ledöntése után könnyen elvezethet az előrehozott választáshoz. De az
is megeshet, hogy – paradox módon – a költségvetés esetleges bukása semmilyen
következménnyel nem jár, és a riválisok már 2010-re készülnek.
2008. 08. 15. (XII/33)
