Az utolsó betyár

Honnan a név „jó LaciBetyár”?
–Van annak már jó sok éve, hogy az ismerősök, barátok egyre-másra Lacibetyárnak kezdtek szólítani. Azt gondoltam, hogy a csibészségem miatt, de később kiderült, hogy ez egy régi magyar szó. Mármint a lacibetyár. Ugyanúgy, mint a lacikonyha vagy a lacipecsenye. Jelentése pedig a magyar értelmező kézi szótár szerint: szavahihetetlen, tróger, gané. És mivel ez rám mind nem igaz, gondoltam egyet, és megváltoztattam a nevemet a jó LaciBetyárra.
Mikor döntötte el, hogy betyár lesz?
–Lovászhatárőrként vonultam be a kiskunhalasi laktanyába. De akkor még nem sok közöm volt a lóhoz. Ott tapasztaltam meg első ízben, hogy a ló elöl harap, hátul rúg, középen meg ráz. De már nem volt mit tenni, itt a lóról leszállni nem lehetett, csak leesni. No, de gyorsan meg­szerettük egymást, és ez a kötődés, mondhatni szerelem, határozta meg a betyárkodás alapgondolatát.
Valóban, nem mindennapi, ahogyan a lovakkal kommunikál. Egy szavára elfekszenek, vagy éppen leülnek, mint a kutyák. Ezt hol tanulta?
–Miután leszereltem, a Balatonon elkezdődtek a csikósbemutatók, a folklórprogramok, és ebből kivettem a részemet rendesen. Ott tanultam meg az ostort pattogtatni, és a lovakat ültetni, fektetni. Ez csupán egy attrakció a turisták számára, de annak idején a betyárok között életmentő funkciója volt. Ugye az Alföld könnyen átlátható, ezért a pandúrok már messziről látták a lovas embert, nem beszélve a nagykarimájú kalaposokat. A betyárok ezért olykor felálltak a ló hátára, így jó messzire elláttak, és előbb észrevették a pandúrokat, mint a pandúrok őket. Ha üldözték a betyárokat, azok mindig a nádasok fele menekültek, ahol fogták és elfektették a lovakat, így nehéz volt őket megtalálni. És ha úgy alakult, hogy nem tudtak elmenekülni, egyszerűen leültették a lovat, kutyaülésbe, ami messziről a pusztában csak egy hangyakupacnak tűnt. Vagy itt van az öreg Somogyi Angyal Bandi este, aki rendszeresen fordítva rakatta a lovára a patkókat, hogy a pandúrok azt higgyék, hogy amikor jön, akkor megy, amikor pedig megy, akkor jön. Hát efféle huncutságokon törték a betyárok állandóan a fejüket, hogy jól becsapják a pandúrokat.
Mivel veszi rá a lovat, hogy bárhol bármikor elfeküdjön?
–Nem nehéz megtanítani rá annak ellenére, hogy egy kissé természetellenesnek tűnik. A fektetésnél a bal lábát felemelem, a fejét jobbra befordítom, és a ló eldől magától. Ennyi az egész. Aztán a sok jutalmazástól, dicsérettől egy idő után már magától is lefekszik az adott jelre.
Mit szóltak az új imidzsedhez az ismerősök, jó barátok?
–Először bolondnak néztek, hogy a „jó LaciBetyár” a hétköznapokban is betyárruhában mászkál az utcán, na de aztán megszerették. Sőt, már lenne, ki soraimba is állna. Én pedig annyira beleéltem magamat ebbe a szerepbe, hogy rövidesen életformámmá vált a betyárság.
Ezek szerint elég felvenni egy korhű betyárruhát?
–Nem, nem elég felvenni egy betyár­ruhát, meg kell tenni egy betyáros tettet is, mint ahogy a tizenkilencedik században tették a híres-hírhedt betyárok, mint Sobri Jóska, a Patkó testvérek, Savanyú Jóska és a többiek. De a közel múltból is tudok jó betyár tettre példát mondani. Itt van a Tóth Jóska (betyárnevén „Gazduram – az öreg betyár”) aki udvarolt egy menyecskének, és fellovagolt érte a tizedik emeletre a híres tapolcai ipszilonházak egyikébe.
Gondolom, önnek is voltak jócskán betyáros tettei…
–Voltak is, vannak is. A sok kaland nem is férne talán egy vastag könyvbe sem. Egyet azért megosztok önnel. A kedvencemet. Egy augusztusi reggelen, amikor Révfülöp és Bog­lár között közel kétezer ember készült a Balaton átúszására, megjelentem betyárruhában lóháton, és be akartam fizetni a nevezési díjat. Nem akarták engedni. Már a rendőrök is megérkeztek, hogy megakadályozzanak az úszásban. Én meg csak próbáltam elmagyarázni a rendőröknek a törvényt, mert hát azt egy betyár mindig jobban tudja: „Mi az, hogy engem a szabadságjogomban korlátoznak! De ha mutatnak egy passzust, hogy lovat nem szabad bevinni, akkor én ígérem, visszafordulok!” „Tudja mit? Akkor ússzon” – mondták a rend­ő­rök. „Aj-aj, de hova ússzak?” – morfondíroztam magamban, hiszen sem én, sem a lovam igazából nem is akartunk úszni. A rendőrök kezébe nyomtam a vastagcsövű karabélyom, megadva a módját, hogy egy hangos lövéssel indítsanak utamra, vagyis az úszásomra. Nekilódultunk, majd úgy körülbelül száz méter után visszafordítottam a lovamat, a partra érve ügyesen lefektettem, és közöltem a szurkolókkal: „A ló kimerült, feladjuk a versenyt.”
A balhékon kívül még mi a célja a betyárgúnyának?
–Úgy gondolom, hogy a magyarországi hagyományokat ápolni kell, amíg csak lehet. Hát ez az én betyárságom lényege. Számomra ez szívügy, amióta az Európai Unióban eltűntek a határok, egyre inkább keverednek a nyelvek, jönnek az új szlengek, az új kulturális szokások. Ha tehetem, rendszeresen fellépek különböző művészeti fesztiválokon, hagyományőrző rendezvényeken. És nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is. Legutóbb „Gazdurammal” együtt becsülettel megküzdöttünk az olaszok ellen a világszerte ismert Narancsfesztiválon.
Nemcsak betyár, hanem okleveles vőfély is. Mitől okleveles egy vőfély?
–Öregapám és apám is vőfélyek voltak. Akkoriban persze még csak szűk körben, családban barátoknál. Öregapáim mást nem hagytak rám, mint a száz év alatt összegyűjtött lakodalmas hagyományokat. De ez nekem többet ér, mint ha pénzt vagy netán tartozást örököltem volna. Már túlvagyok ezer esküvőn. Bár ma az esküvők rég nem arról szólnak, mint a régi szép időkben. Akkor ágyneműt, fazekat adtak ajándékba az ifjú párnak, és segítettek nekik elindulni. Sokkal tisztább, őszintébb volt az egész. Nem beszélve arról, hogy a pár, úgymond, még nem is ismerte egymást. Ma már az esküvők inkább egy piálós buliról szólnak.
A jegyespár is többnyire réges-régen együtt él, mindent tudnak egymásról. Az egészből hiányzik a titok, az izgalom, a várakozás. Ezek inkább amolyan partik, amibe a vőfély megpróbál becsempészni egy kis lakodalmi lelket.
Régen azért lett valakiből betyár, mert nem akart a császár katonája lenni. A jó LaciBetyár mennyire folyik bele a napi politikába?
–Semennyire. Jobban mondva az igazság az, hogy fölszállnék én egy hajóra, de amíg a kapitányok sem tudják, merre mennek, addig én sem tudom, hogy melyik hajóra szálljak. A nótámban így fogalmazok: „Ha én egyszer felmegyek Budapestre, / Bemegyek, de bemegyek a Parlamentbe. / Csattintok az ostorommal jobbra, balra, / Tudják csak meg, hogy a betyár milyen fajta.”
Mostanában sokat nótázik a médiában. Nem találja giccsesnek ezt a fajta szórakoztatást?
–De igen, giccsesnek találom, mert elkorcsosították. De kérdezek én valamit. Bunyós Pityut ki ismerte, amíg élsportoló volt? Szinte senki. És amióta nótázik? Azóta mindenki. Lehet ezt a műfajt gagyizni, de mégis erre mulatnak a legtöbben.
A lemezeladásról már nem is beszélve. Akiknek ez giccses, azok kenyeret még nem adtak, hogy csak a hagyományőrzésnek éljek.